Harag | Önmegvalósítás.hu

Harag

2011. január 04. kedd, 15:06 | Aditi

harag.bmp

Sziasztok!

Nagyon friss élményem szeretném megosztani veletek és kíváncsian várom a reakciókat. Úgy érzem, segítene most a továbblépésben és talán köztetek is van, aki hasonló blokkal küzd.

A mai napon egy beszélgetés hozzásegített a tapasztalathoz és a felismeréshez, hogy borzasztó indulatok indukálódnak bennem, ha valakinek más a véleménye vagy az érzése velem kapcsolatban, mint ami nekem. Ha meg akar győzni netán, vagy rám erőszakolni az ő megoldását, akkor pedig egyenesen gyilkos reakcióim vannak.

Ez olyan hihetetlen felismerés a számomra, hogy sírhatnékom van most is, pedig ha belegondolok, számos vonatkozását és családi eredetét (apám is hasonlóan indulatos személyiség) már felfedeztem és igyekeztem megtanulni bánni vele, feloldani. És milyen sokszor próbáltak ezzel szembesíteni mások! Úristen, ha belegondolok, szégyellem magam, hogy nem láttam....:(

Mégis elrémülök, ha a mai napra gondolok, mert valahogy most tükörben láttam magam és megértettem, hogy részben ez volt az, amivel gyilkoltam magam és ez által másokat is lelkileg a környezetemben. :(

Már sejtem, hogy ennek simán lehetnek olyan okai az életemben, minthogy a születéskor majdnem meghaltam, a szülőcsatornába beszorultam, és hosszú kínlódás után szabadított meg egy orvos (aki egyébként abszolút felelőtlenül hagyta anyám meg engem egy fél napon át szenvedni, mert álmos volt és ráért reggel bemenni a kórházba), aztán a műtőasztalon valószínűleg újjáélesztettek (ez egy mediben derült ki), családállításon meg kiderült h még a nagyapám "nincs jogod élni" karmáját is cipeltem. (Meg még ki tudja hány élet-ellenes családi hagyatékot.)

Azt hiszem alapban úgy áll össze a tudatalatti reakció, hogy az életerőm elfojtódott egy vagy több szituban, sőt, "meg is öltek" (legalábbis egy csecsemő ezt így éli meg kiszolgáltatottan), aztán ez ismétlődött egész életemben. A kiszolgáltatottság, az elfojtott életerőből származó indulatok pszichésen, testi betegség fizikai szinten, és ez csak tornyosult, tornyosult...

Apám alapban nem is akart, ő is elvetett gyerek volt szegény, és bepánikolt, amikor anyám terhes lett, egész életében ezeket a tudatalatti gyilkos reakciókat élte és élette velünk. Én már egy olyan májjal születtem, ami eleve ellehetetleníti az életet, hogy biztos ami biztos el legyen fojtva, csak ne kelljen élni.

Szóval hogy is van ez? És ne az előző életekkel gyertek légyszi, én már rég tudom, hogy minden itt gyökerezik, még amit hoztunk, az is, és megoldható itt. Minden, ami történt velünk a fogantatásunk pillanatától történt, onnantól élünk, és hat ránk a környezetünk. Ami előtte volt, az nem érdekes. (De az is lehet, hogy ez csak arról szól hogy abban hiszek, ezt a dolgot meg tudom oldani ebben a mátrixban és nem kell hozzá a spiri izé. De ezt biztosan tudom.)

Szóval az egyik kulcsom az, hogy alkalmassá kellett tennem magam arra, hogy felismerjem és a saját éltemet éljem, elválasztva mások reakcióitól, és döntéseket hozni végre, úgy ahogy én érzem, és nem úgy ahogy mások. És egyáltalán megtanulni érzékelni, hogy ÉN MIT IS ÉRZEK egy adott szituban. Ez hihetetlen nehéz volt (persze van, akinek az alapban adott, az most kiröhög), és mire végre eljutok ide, jön az egész rohadt világ (bocsánat -ennyit az indultaimról), és elkezdi mondani: de nem úgy van az, nem jól érzed! Jobb neked így, hidd el, meg úgy... meg a bűntudat keltéssel, meg a megfélemlítéssel még jól aláhúzzák az egészet. Hogy újra eltérítsenek önmagamtól. Mire jó ez??

Az egyik oldalon el kellett jutnom oda, hogy végre elfogadjam a változás lehetőségét, hogy jó lehet nekem a szervcsere (ahova egyébként sokan soha nem jutnak el, ami nem jó, főleg, ha megtörténik a szervcsere közben), és eközben a világ másik fele meg különböző módokon félt és nem hisz benne,, abban, hogy tudok dönteni, épp úgy mint bárki más, és hogy nekem is az a legjobb, ahogy én döntök, mert abból tudok erőt meríteni, nem máséból. Nem azt mondom, hogy én több vagyok, vagy mi, (tudom, mindenkinek a maga feladata az ő erejéhez mért feladat) de tényleg elég gigantikus erőkkel, meg feladatokkal küzdök (azért egy szervcsere nem semmi), miért nem tudnak már békén hagyni, és örülni, hogy végre jutok magammal valamire?!

Végre már hiszek önmagam erejében, abban, hogy nekem kell döntenem, az alapján, amit én érzek, bármi is legyen az. És végre elkezdtem gyakorolni is, erre megint jönnek az elbizonytalanító hadműveletekkel, a lesöpréssel, az agresszióval, az irigységgel, a "majd én megmondom neked mi a jó"- val, az "én jobbal tudom te milyen vagy"- gyal, a "te úgysem tudsz megküzdeni ezzel"-lel, a "szerintem neked nem ez a megoldás lesz jó"-val. Miközben egyikük sem lát engem és azt, amivel küzdök. (ráadásul. Ez még az orvosomról is kiderült..:( Ettől persze nem szeretem kevésbé, boldog vagyok, hogy végre megáldott a sors egy rendes emberrel az ő képében, de hogy ő sem látja át ezt a szitut - azt amiben valójában kezel, és engem benne - hát az elkeserítő.)

És ez annyira feldühít, úgy érzem, mintha szánt szándékkal el akarnának tiporni, elvenni az erőmet, a hitemet, a döntési képességem és a jogom kivenni a kezemből, mintha úgy gondolnák, nekem valójában nincsen is jogom itt létezni, mit képzelek én, hogy a kezembe akarom venni a sorom, és nem a sémáik szerint cselekszem??

Igen, azt hiszem végtelenül haragszom a világra, amiért okoskodik, ítélkezik feleltettem, erővel, erőszakkal, törvényekkel, meggyőzéssel, bűntudat-keltéssel, "szakmai véleménynyilvánítással", és el akarja venni a kezemből, el a lelkemtől annak a jogát, hogy úgy tehessek ahogy érzek.

Miközben ez valószínűleg illúzió, de egy elég erős illúzió. Ilyenkor úgy érzem, küzdenek kell, küzdenem az életemért, a puszta létezésemért, hogy azt érzhessem amit érzek, és úgy tehessek, ahogy érzek. Meg gondolhassak is. Hogy elmondhassam, és megértésre, vagy meghallgatásra, tiszteletteljes párbeszédre, partneri viszonyulásra találjak az emberekben, legyenek azok orvosok, szülők, barátok, vagy mások.

Mert azt gondolom, ilyennek kellene lennünk, én is ebben hiszek és igyekszek ilyen lenni mert tapasztalom, valahányszor ilyen tudok lenni, az jó nekem és másoknak is. Segít megoldani a dolgaimat és segít másoknak megoldani a dolgukat. És végtelenül magányosnak és elesettnek érzem magam, amikor kiderül, hogy a világ valójában nem ilyen. csak ritkán.

Igen haragszom, elmondhatatlanul haragszom, mert nem akarok küzdeni az életért. Mert azt hiszem élni és létezni jó, alapvetően így van és nem máshogy. És ha én így érzem, a zsigereimben, ezt az alapvető, felszabadító és megvilágosító érzést, amiből minden élet ered, az igazságot, amiből töltekezhetünk, hogy jó lenni, és elfogadni, ha elfogadom, miért nem tudja elfogadni más is? Miért nem segít ahelyett, hogy torlaszokat állít még elém... érzésekkel, szavakkal, haraggal, erőszakkal, kényszerrel, büntetéssel, ha nem teszem azt, amit ő gondol? Istenem, senkinek sem kellene küzdenie hogy jól legyen és járhassa az útját, hogy élhessen és egészséges lehessen. Hogy dönthessen és tanulhasson. Ez az élet, könyörgöm....

Ezek költői kérdések, tudom. Nem is kell a válasz. valójában már megvan.

Mégis, miért zavar ez engem ennyire. Annyira elementárisan dől ez belőlem, annyira mélyről annyira ösztönösen jön, félek, nem tudom irányítani a szokásos technikákkal.

Mi ez az erő? Miből lett haraggá?

A máj az élet és a harag helye, tudom.

Csak fogadjam el, hogy úgy van jól, ahogy érzem, és legyek bátor végre? és vállaljam be amit érzek, még ha az egész világ is negatívan reagál? (Ki így, ki úgy.) Az majd feloldja az küzdelmet, és a rengeteg energiát, amit az elvesz? Az elfojtás maradékát? A haragot?

Hogy lehet békésen járni az utad, hogy lehet rendületlenül hinni magadban, az érzéseidben, a megérzéseidben, az intelligenciádban, az erődben, a szívedben, hogy meg tudod oldani, hogy soha többé nem bizonytalaníthassanak el? Hogy ne kelljen ezt a szörnyű, gyilkos haragot éreznem, azt éreznem, hogy megfulladok, ha nem küzdök? Hogy agyonnyomnak, ha nem kapálózok?

Miért bánt ennyire, hogy nem látnak?

Annyira megértem a szerencsétleneket. valójában mindenkit, aki szenved. Mert ő sem látja magát, és őt sem látják. nagyon nehéz belátni, hogy segítségre van szükségünk, és nagyon nehéz elfogadni, és elfogadni azt is, hogy magunk állhatunk talpra - a segítség segítség marad, még ha olykor nélkülözhetetlen is. A szerencsétlenek csak abban a különböznek a többitől, hogy ők még nem tudják ezt. Én tudom, mert én kiléptem ebből az állapotból. és a többiek, akik még nem járták meg a poklaikat, megítélik őket. Ez olyan bánatot, elkeseredést és dühöt indukál bennem hogy iszonyú. Olyan nagyon, nagyon igazságtalan, sőt kegyetlen dolog ez. Kegyetlenek, végtelenül kegyetlenek az emberek egymással. És önmagukkal. Istenem, hogy lehet ezt feloldani?

Miért esik nekem ennyire rosszul, amikor azzal szembesülök, hogy engem nem látnak? Hogy olyasmit kérnek tőlem, amit nem adhatok? hogy nem fogadnak el, vagy a véleményem nem fogadják el? Hogy meg akarnak esetleg változtatni? Miért gerjedek ekkora, elkeseredett haragra, harcra?

nyitott vagyok a válaszotokra.

Köszi.

namaszte

jó a téma:)
2011. január 04. kedd, 19:19 | névtelen/Michaelita (útkereső)

Nagyon jó a szemléletes blog indító fotód is és jó a téma is, ami foglalkoztat.

Elsőre azt szeretném leírni, hogy ne törődj a haraggal, ami feljön (elönt), mert a lehető legjobb úton jársz affelé, hogy visszaszerezd a saját lelki erődet.

Én is hasonló poklokat éltem meg, mert nem akarták a megszületésemet, nem foglalkoztak velem, nem igazán figyeltek rám (mert akkor, abban a közegben ez nem volt szokásban... a testvéreimmel sem foglalkoztak, csak ők ezt jobban viselték nálam)
Szóval sok-sok mindent elfojtottam magamban, hiszen mindenkitől ezt tanultam. A dühöt, haragot meg nem hogy elfojtottam, nem is tudtam a létezéséről sem. Volt ám meglepetés amikor elkezdtem érezni, s ráadásul egyre erősebben.
Viszont ahogy ismerkedtem a haragvó, agresszióra hajlamos önmagammal úgy kezdett a lelkierő is nőni bennem. Az új önmagam egy szenvedélyes, életteli valaki volt, akire alig ismertem rá:)
De rá kellett döbbennem, hogy nem csak a negatív dolgok öntöttek el, hanem vele párhuzamosan, vagy nem sok késéssel az öröm és az életerő is megjelent.

Hogy lehet békésen élni? Csak akkor ha elfogadom a bennem lévő haragot. Ha folyamatosan ráhangolódom a környezetemre és figyelem/figyelembe veszem a többieket is. Ha nem csak azt nézem, ami a haragomat kiváltja, hanem folyamatosan kérdezem és figyelem a többieket is.
Nagyon jól meg lehet tanulni kezelni ezeket a helyzeteket, s akkor már csak néha jön elő nagyobb erővel a harag, csak akkor amikor nem tudom megvédeni önmagamat vagy a határaimat.
Mostanra már annyira megtanultam kezelni és uralni a bennem lévő haragot is, hogy van amikor nem is tudatosodik teljesen, csak éppen hogy, de a velem szemben álló figyelmes ember mégis rámkérdez: most haragszol? De ez egyáltalán nem baj, hisz más is láthatja az érzéseimet és legfőképp meg azt, hogy sikerült tovább mennie, mint kellett volna. S ilyenkor már tudok mosolyogni, hogy igen, ez most nem esett jól, amit mondtál, de gondolom Te sem egészen így gondoltad.
Azt kell megtanulnod, hogy mindenkinek !! mindent !! elmondhatsz, csak meg kell tanulnod a módját, hogy ezt hogyan tedd. Meg persze meg kell tanulni, (lehet, hogy már tudod is?) hogy ne hergeld bele még jobban az érzéseidbe magad, hanem tanuld meg a gondolataid művészi irányítását. Mert nagyon is lehetséges.

Vannak módszerek arra, hogy levezesd a benned dúló érzéseket: gyaloglással, kerékpározással, lábbal dobbantani a földön, elpáholni a kispárnát, ledobni valamit, vagy csak kimondani valamit, amit érzünk.

Szóval vígasztaljon a tudat, hogy lesz ez még jobb is, s amikor már érzed, hogy képes vagy kiállni önmagadért, akkor meg nem fogod már azt érezni, hogy mások a károdra akarnák önmagukat érvényesíteni, hanem rádöbbensz arra, hogy ők is hozzád hasonlóan éreznek, s nő benned az együttérzés, az empátia.
Addig is kitartás, s hagyd hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Szép estét kívánok, szeretettel: Michaelita

Aditi képe
Köszi Michaelita, jó tudni, h nem vagyok egyedül. Egyébként a
2011. január 04. kedd, 23:07 | Aditi   Előzmény

Köszi Michaelita, jó tudni, h nem vagyok egyedül. Egyébként a rajzot én rajzoltam (a számítógépem legbénább programjával), mostanában kirajzolgatok meg kiénekelek magamból egy-s mást.

Rájöttem hogy az önkifejezés minden módja oldja az elfojtott érzelmeket. Valószínűleg itt a szerepe a művészetnek az életemben.

De a művészetben is meg kellett változnom, letenni a tanult sémákat (azok egyszerűen befuccsoltak, pedig az volt gyakorlatilag az egész életem - az egyetlen porond, ahol önmagam tudtam lenni), és kreatívvá válni.

Ez egyenlőre főleg azt jelenti, hogy kiauditálom magam. Én is csodálkozom sokszor, mire vagyok képes...

Remélem kinövi majd magát valamivé, addig is örülök, hogy lelki szinten működik.

Igazad van abban is, hogy a hogyan kommunikáljam magam (amikor ugyebár nem a zongora vagy a rajzlap előtt ülök), az nagyon fontos, és nekem nagyon nehéz. Erre sem tanultam semmilyen mintát.

Engem egyébként nem "kidobtak" a szüleim az életemből, szerintem talán még rosszabb, hogy miközben apám tudat alatt totál elvet, anyám tíz körömmel ragaszkodott és soha nem engedett el. Tehát nem az volt a baj, hogy nem figyeltek rám, hanem inkább a totális és kegyetlen kontroll. Plusz ehhez jött a betegség miatti tudatalatti pánik, a túlféltés, a rózsaszín burokban tartás mindenáron és közben az egésztől egyre jobban elfáradva (amit maguknak csináltak) teherré válás az életükben.

Tehát egyik oldalon gyűlölve voltam, a másikon meg mindent megkaptam, ami csak az erejükből tellett, de önállóvá nem érhettem, mert az (szintén tudat alatt) tilos volt és életveszélyes. Na, ezt add össze.

Nekem még nem sikerült. De gondolom azért is a harag, mert a rózsaszín ködből nem látszott a világ, és mert a rózsaszín köd mégsem volt olyan rózsaszín ráadásul. Ja, és az egészhez jött még anyám tökéletes családmodellje, ami persze nem volt messze tökéletes, mert minden volt benne, csak elfogadás nem. Egymás és önmaguk elfogadása.

Úgyhogy így az életem fele táján sikerült szembesülnöm vele, hogy ha akarok egyáltalán élni, jobb ha teljesen elölről, teljesen új alapokra építek fel egy teljesen új életet. Bepótolva mindent, ami az elfojtás miatt kimaradt (gyakorlatilag minden, a tökéletes és anyucinak tökéletesen megfelelő, engedelmes és tehetséges kislány szerepen kívül - na meg a kurtizán szerep még jól ment, mert abban hálisten igencsak szó szerint áthágtam a családi etikettett... amitől legalább ez az egy terület egészséges maradt az életemben ... :)

Ugyhogy azt hiszem azért is haragszom, mert ennek így kellett lennie. és nagyon nehéz ezt csinálni, és egyáltalán nem így képzeltem és nem ezt akartam. csak egészségesnek lenni, és élni. Arról nem beszélve, hogy a fiamra milyen hatással van ez az egész - no nem mintha az eljátszott hamis szerepeim jobbat tettek volna neki, de azért ez nagyon megviselős élet. Semmi romantika, semmi rózsaszín köd, elvált, beteg anyuka, aki életmentő műtétre vár négy éve, közben idegileg meg lelkileg meg fizikailag is összetört, aztán felépíti magát újra. Ideges és elégedetlen nagypapa és továbbra is az álmait kergető és a valóságot totálisan hárító, depressziós nagymama, akik eltartanak minket, amíg ki nem kecmergerk ebből az egész, közösen gyártott kakihegyből (amiben persze nincs benne hogy ők is, mert ők továbbra sem akarnak látni - nekik még mindig sokkal jobb ez a nagy közös mártír élet, mint a fájdalmas valóság - olykor reménykedem benne, hogy ha majd újra a műtőasztalon leszek, talán igazán magukba néznek. Az tök jó lenne.). Anyagilag teljes csőd, rokkant nyugdíj, meg némi gyerektartás, amit felemészt egy hitel, amit fatális tévedésemben (szerelem és rózsaszín köd) bevállaltam egy ember ígéretére, akit szerettem, és akiről később kiderült, nem tud és nem is akar felelősséget vállalni a tetteiért és az ígéreteiért. A mai napig. És folyamatos munka-keresés, amit rendre ellehetetlenít a fizikai állapotom. (Manapság még egy inlfuenza miatt is kirúgják az embert, nem ám hogy hetekig kórházban lenni. Hát milyen munkaerő az?)

Ezért is haragszom. De nagyon.

Azért persze nem adtam fel, és rájöttem legjobban az enyhíti a haragom, amikor sikerül tenni magamért. Olcsóbb biztosítást kötni, lelki gyakorlatokat végezni, kapcsolatokat szerezni, barátokat, segítőket és olyanokat, akiknek én segíthetek azzal, amit már tudok. Így vannak a gyerekemnek cipői és kabátjai, minden télen, anélkül, h drágán meg kellene vennem, és én is lassan elkezdtem jobb helyzetbe hozni magam. Azt hiszem a lelki egy jó része már meg van, a szellemi is, és most a fizikai jön.

Remélem, igazad van, és mire a helymen leszek, eltűnik a haragom. és jól fogok élni. Ez a célom.

Holnap egyébként megyek egy nagyon jó pécsi együttes első próbájára, felvesznek szopránnak, amit még soha nem csináltam ilyen formában, és nagyon nagyon örülök neki!! Sok a fellépésük, és elég jól is keresnek vele, úgyhogy ez úgy érzem már az új életem része. Na, ezek oldják a legjobban minden rossz érzésem. Ha azt tehetem, ami a dolgom. És reménykedem, hogy nem leszek sokat beteg és most már megjön az a máj végre.

Azt hiszem, az ember talán csak addig haragszik, amíg a helyére nem kerül. de ez nem olyan egyszerű, ha a fogantatásodtól kezdve el volt baltázva az életed.... finoman szólva

Nektek is, és minden bajtársamnak sok sikert kívánok a jó élethez!!!

Namaszte

Aditi képe
Köszi Michaelita, jó tudni, h nem vagyok egyedül. Egyébként a
2011. január 04. kedd, 23:07 | Aditi   Előzmény

Köszi Michaelita, jó tudni, h nem vagyok egyedül. Egyébként a rajzot én rajzoltam (a számítógépem legbénább programjával), mostanában kirajzolgatok meg kiénekelek magamból egy-s mást.

Rájöttem hogy az önkifejezés minden módja oldja az elfojtott érzelmeket. Valószínűleg itt a szerepe a művészetnek az életemben.

De a művészetben is meg kellett változnom, letenni a tanult sémákat (azok egyszerűen befuccsoltak, pedig az volt gyakorlatilag az egész életem - az egyetlen porond, ahol önmagam tudtam lenni), és kreatívvá válni.

Ez egyenlőre főleg azt jelenti, hogy kiauditálom magam. Én is csodálkozom sokszor, mire vagyok képes...

Remélem kinövi majd magát valamivé, addig is örülök, hogy lelki szinten működik.

Igazad van abban is, hogy a hogyan kommunikáljam magam (amikor ugyebár nem a zongora vagy a rajzlap előtt ülök), az nagyon fontos, és nekem nagyon nehéz. Erre sem tanultam semmilyen mintát.

Engem egyébként nem "kidobtak" a szüleim az életemből, szerintem talán még rosszabb, hogy miközben apám tudat alatt totál elvet, anyám tíz körömmel ragaszkodott és soha nem engedett el. Tehát nem az volt a baj, hogy nem figyeltek rám, hanem inkább a totális és kegyetlen kontroll. Plusz ehhez jött a betegség miatti tudatalatti pánik, a túlféltés, a rózsaszín burokban tartás mindenáron és közben az egésztől egyre jobban elfáradva (amit maguknak csináltak) teherré válás az életükben.

Tehát egyik oldalon gyűlölve voltam, a másikon meg mindent megkaptam, ami csak az erejükből tellett, de önállóvá nem érhettem, mert az (szintén tudat alatt) tilos volt és életveszélyes. Na, ezt add össze.

Nekem még nem sikerült. De gondolom azért is a harag, mert a rózsaszín ködből nem látszott a világ, és mert a rózsaszín köd mégsem volt olyan rózsaszín ráadásul. Ja, és az egészhez jött még anyám tökéletes családmodellje, ami persze nem volt messze tökéletes, mert minden volt benne, csak elfogadás nem. Egymás és önmaguk elfogadása.

Úgyhogy így az életem fele táján sikerült szembesülnöm vele, hogy ha akarok egyáltalán élni, jobb ha teljesen elölről, teljesen új alapokra építek fel egy teljesen új életet. Bepótolva mindent, ami az elfojtás miatt kimaradt (gyakorlatilag minden, a tökéletes és anyucinak tökéletesen megfelelő, engedelmes és tehetséges kislány szerepen kívül - na meg a kurtizán szerep még jól ment, mert abban hálisten igencsak szó szerint áthágtam a családi etikettett... amitől legalább ez az egy terület egészséges maradt az életemben ... :)

Ugyhogy azt hiszem azért is haragszom, mert ennek így kellett lennie. és nagyon nehéz ezt csinálni, és egyáltalán nem így képzeltem és nem ezt akartam. csak egészségesnek lenni, és élni. Arról nem beszélve, hogy a fiamra milyen hatással van ez az egész - no nem mintha az eljátszott hamis szerepeim jobbat tettek volna neki, de azért ez nagyon megviselős élet. Semmi romantika, semmi rózsaszín köd, elvált, beteg anyuka, aki életmentő műtétre vár négy éve, közben idegileg meg lelkileg meg fizikailag is összetört, aztán felépíti magát újra. Ideges és elégedetlen nagypapa és továbbra is az álmait kergető és a valóságot totálisan hárító, depressziós nagymama, akik eltartanak minket, amíg ki nem kecmergerk ebből az egész, közösen gyártott kakihegyből (amiben persze nincs benne hogy ők is, mert ők továbbra sem akarnak látni - nekik még mindig sokkal jobb ez a nagy közös mártír élet, mint a fájdalmas valóság - olykor reménykedem benne, hogy ha majd újra a műtőasztalon leszek, talán igazán magukba néznek. Az tök jó lenne.). Anyagilag teljes csőd, rokkant nyugdíj, meg némi gyerektartás, amit felemészt egy hitel, amit fatális tévedésemben (szerelem és rózsaszín köd) bevállaltam egy ember ígéretére, akit szerettem, és akiről később kiderült, nem tud és nem is akar felelősséget vállalni a tetteiért és az ígéreteiért. A mai napig. És folyamatos munka-keresés, amit rendre ellehetetlenít a fizikai állapotom. (Manapság még egy inlfuenza miatt is kirúgják az embert, nem ám hogy hetekig kórházban lenni. Hát milyen munkaerő az?)

Ezért is haragszom. De nagyon.

Azért persze nem adtam fel, és rájöttem legjobban az enyhíti a haragom, amikor sikerül tenni magamért. Olcsóbb biztosítást kötni, lelki gyakorlatokat végezni, kapcsolatokat szerezni, barátokat, segítőket és olyanokat, akiknek én segíthetek azzal, amit már tudok. Így vannak a gyerekemnek cipői és kabátjai, minden télen, anélkül, h drágán meg kellene vennem, és én is lassan elkezdtem jobb helyzetbe hozni magam. Azt hiszem a lelki egy jó része már meg van, a szellemi is, és most a fizikai jön.

Remélem, igazad van, és mire a helymen leszek, eltűnik a haragom. és jól fogok élni. Ez a célom.

Holnap egyébként megyek egy nagyon jó pécsi együttes első próbájára, felvesznek szopránnak, amit még soha nem csináltam ilyen formában, és nagyon nagyon örülök neki!! Sok a fellépésük, és elég jól is keresnek vele, úgyhogy ez úgy érzem már az új életem része. Na, ezek oldják a legjobban minden rossz érzésem. Ha azt tehetem, ami a dolgom. És reménykedem, hogy nem leszek sokat beteg és most már megjön az a máj végre.

Azt hiszem, az ember talán csak addig haragszik, amíg a helyére nem kerül. de ez nem olyan egyszerű, ha a fogantatásodtól kezdve el volt baltázva az életed.... finoman szólva

Nektek is, és minden bajtársamnak sok sikert kívánok a jó élethez!!!

Namaszte

Harag feloldása
2011. január 05. szerda, 12:56 | csaesz   Előzmény

Amikor a haragot tudatosítom magamban, akkor először valami külső tényezőre haragszom. A következő lépés, amikor rájövök, hogy csak magamra haragudhatok. És csak a harmadik stádiumban oldódik fel a haragom azzal, hogy megbocsátok saját magamnak. Megbocsátok saját magamnak.
Leírásodból következtetve Te valahol az első és második lépés között vagy elakadva. Szerintem most az lenne a következő lépés, ha ráébrednél: a kakihegy amiben ülsz, nem a szüleiddel közösen gyártott valami, hanem egyedül csak magadnak köszönheted. Ez nehezebb lesz úgy, hogy elutasítod az előző életek lehetőségét.. de vajon miért is?

hermess képe
H: Kedves Adti!
2011. január 07. péntek, 8:45 | hermess   Előzmény

A harag és a düh többnyire mindig a bekorlátozottságból, a tehetetlenségből fakadnak. Téged olyan korlátokkal, olyan próbatétellel "áldott" meg a sors, amit emberi ésszel elfogadni majdhogy nem lehetetlen - elképesztő igazságtalanságnak tűnik. Egyetlen egy mód nyílik a feldolgozására - ha az előző életeidben eredezteted az okát, és megpróbálsz felülemelkedni az emberi lét korlátain. Ezen az úton jársz, ismered már ezt az elfogadó, rálátó állapotot, csak néha még kiesel belőle (mint ahogyan mi mindannyian, akik próbálgatjuk)

"Mert azt gondolom, ilyennek kellene lennünk, én is ebben hiszek és igyekszek ilyen lenni mert tapasztalom, valahányszor ilyen tudok lenni, az jó nekem és másoknak is. Segít megoldani a dolgaimat és segít másoknak megoldani a dolgukat. És végtelenül magányosnak és elesettnek érzem magam, amikor kiderül, hogy a világ valójában nem ilyen. csak ritkán" - látod, magad írod a megoldást, mint később is. Amikor előjön a dühöd, nem tudsz ilyen lenni, pedig nincs más megoldásod. Iszonyú próbatétel elé állított a sors.

Fogadd el, lásd át, hogy amikor bárkitől tanácsot, kapsz, ezt vagy azt így, vagy úgy kéne tenned, majd én megmondom, hogy kéne megoldanod - ezt mind jó szándékból és szeretettel mondja mindenki, a legjobb szándékból, amire képes az ő állapotában. Te sokkal előrébb tartasz, nem várhatsz el mindenkitől ugyanilyen emelkedettséget. És meg kell értened, hogy amíg a korlátaid fennállnak (amit mások el sem tudnak képzelni, mert soha meg nem tapasztalták), addig a tehetetlenségből fakadó düh mindig újra fog termelődni a meg nem értettség rossz pillanataiban. Mert ilyenkor úgy tűnik, hogy ez valóban egy külső korlát, ami ellen lázad az ego. Csak spirituális gondolkodással, az Önvaló magaslatából és az előző életeidet beszámítva fogadható el, csak innen reagálva kezelhető a dühöd.

Másik felismeréseddel tulajdonképpen minden kérdésedre válaszolsz "...és rájöttem, legjobban az enyhíti a haragom, amikor sikerül tenni magamért. Olcsóbb biztosítást kötni, lelki gyakorlatokat végezni, kapcsolatokat szerezni, barátokat, segítőket és olyanokat, akiknek én segíthetek azzal, amit már tudok."

Igen, ez a gyakorlati feloldás lehetősége. Tenni, amit tudsz, amire képes vagy, és belefeledkezni ebbe a tevékenységbe. Ez oldhatja a dühöt, mert pont a tehetetlenség érzését enyhíti, és ilyenkor sokkal elfogadóbb az ember.

Ennyi gondolatom támadt. Ha dühöt keltettem volna benned, légy velem is elfogadó, lehet, hogy csak okoskodás a tapasztalásaidhoz képest...:D

Szeretettel, Zoli

Aditi képe
Kedves Zoli!
2011. január 08. szombat, 1:00 | Aditi   Előzmény

Nem, nem voltál egyáltalán okoskodó, nem kritizáltál, és nem próbáltál meg "szembesíteni" valamivel, amivel te magad, sohasem kellett, hogy szembesülj.

Szeretettel és empátiával fordultál felém, felhívtad a figyelem arra, ami fontos, és ami segít megküzdenem önmagammal.

Te már látsz, olyat is, amit nem kellett átélned, ez a spirituális látás. Nem csak a saját szemszögedből figyelsz.

Ezért nem ítélsz.

Így nem keltettél bennem dühöt, csak hálát és megerősítést nyertem általad.

Ezt azon túl hogy jólesett leírni, és remélem neked is jólesik, (bár hízelgő, de igaz :), azoknak is szánom, akik nem tudják, hogyan kell ezt csinálni.

Elgondolkodtattak a szavaid, nem tudom, hogy valaki miért születik ilyen korlátokkal, ha nem azért, amit leírtál, hogy olyan szintre fejlődjön, ahol túllép az "emberi lét korlátait". Köszi, ez olyan feladat, amit mások többtízezer élet alatt tesznek, erre ezt idesuvasztották nekem (pontosabban az önvaló magamnak) hogy aszongya tessék itt van old meg, vagy meghalsz előbb, mint kéne. (Ezért is haragszom :)

Mindenesetre a cél megfogalmazásával bezárul a kör, innentől kezdve nem érdemes azon tűnődni, hogy vót az előző életekben. Így lett aztán kész, most ez a dolgom, ezzel lehet feloldani, ha tetszik, ha nem.

Egyébként nem voltam tömeggyilkos az előző életemben, ahogyan ezt egyesek általában a karmák működésével kapcsolatban sugallták egy egy írásban, épp Sanyival való beszélgetésünkkor derült ki, hogy én valószínűleg még nem is nagyon léteztem testben olyan sokat itt, és akkor is mindig szellemi feladatokkal jöttem. (Nem szültem, meg nem csináltam egy csomó dolgot, amit az emberek általában, ezért nem is nagyon teremtettem karmákat. ) Erre kiderül hogy most is ez van -mily meglepetés.

nekem inkább az volt az érzésem ezzel a feladattal kapcsolatban, hogy azért ilyen erősek a korlátok, hogy "kinyomódhasson" a lelki /vagy szellemi fejlődés. Az egyik gyógyító azt mondta nekem, hogy tulajdonképpen a máj volt a kulcsa annak eddig az életemben, hogy a/ eljussak erre a szintre, b/ ne tudjak "rendes" életet élni és temérdek karmát teremteni. (Megjegyzem így is túl sokat sikerült, bár mindösszesen a gyermekemről meg egy autóhitelről van szó, de ebben a mátrixban ez olyan mint kb. egy maffiózó élet az összes kikapcsolásaival egy egészséges ember számára...:)

a lényeg az, hogy ebben az összefüggésben simán ki lehet hagyni az előző életeket, azok amúgy is ott vannak a tudatban, van aki párhuzamos életeknek hívja ezért őket. nem szükséges kielemezni, mert a lényeg az, hogy amit összerak a szellem indulásul egy életben, az maga meghatározza a célt. Ez (és amirő írtál olyan szépen, hogy mi a dolgom) egyébként kristálytisztán benne van a radixomban is: csak a nagyon magas szellemiség képes kihozni magam. (Neptunus valami nagyon hatékony helyen és a többi egy merő tragédia, amiből még egy asztrológusnak sem sikerült egy épkézláb tanácsot kihozni..:)

Szóval erről érdekelne mit gondolsz? Lehet e esetleg mégis valami plusz info az elmúlt életeket illetően ami segíthet meghatározni a helyem/elengedni a dühöm és "szellemivé válni"? Ha van, írd meg légyszi!

A segítő szándékról csak annyit, hogy kedves vagy köszönöm, de ez azért csak részben igaz. Van, amikor (érdekes, főleg apám) tényleg értem ordítozik, még ha maga miatt is mérges, ez az az eset, amiről írtál, hogy a dráma, a hangnem mögött valójában szeretet áll, ez már egész jól kezdem felismerni. De van amikor egyáltalán nem szeretetből, vagyis nem értem teszik ezt az emberek, hanem önmagukért, Ilyen, amikor irigyek, önzők, kapzsik, amikor félelemből bántanak, kritizálnak. Már megértettem hogy ez valójában róluk szól, ők nem bírnak valamivel és mivel a helyzetemet meg abszolút nem látják, ítélkeznek, de valójában saját maguk felett. Saját magukban nem tudnak valamit elfogadni, és amikor a tudatosságom érzékelik irigyé válnak..stb. Ezt nehezebben fogadom még el. Ez még nagyon tud bántani. de már haladok, legalább értem a mátrixát. :(

Köszönöm!

Namaszte

Domoszlai Katalin képe
Szia Aditi!
2011. január 08. szombat, 7:54 | Domoszlai Katalin   Előzmény

"Miért gerjedek ekkora, elkeseredett haragra, harcra?"

Az a véleményem, muszáj megkeresned az az előző életes dolgot, ahonnan ez ered. Konkrétan mit vártak el, ami nem volt teljesíthető abban az életben, miért nem hallgattak rád és milyen katasztrófa következett be ez miatt.
Meditációban vagy reinkarnációs utaztatóval. A meditációt szívesebben ajánlom azzal a megszorítással, hogy az áthozott érzelmi töltet mennyiségét ajánlott tompítani.

Nem tudom, hogy honnan vannak az infóid az előző életeiddel kapcsolatban, de a mostani tudatossági szinteden újra nekifutnék a problémának. Biztos vagyok benne, hogy az emlék emberi, olyan mint egy börtönlázadás, vagy egy igaz csata csatamezőn a túlerőben lévő ellenféllel szemben, esély nélkül... Az autó a menekülést szimbolizálja.

Még annyit tennék hozzá, minél erősebb az ellenérzésed az előző életes feltárással kapcsolatban annál inkább ez a megoldás :-)

Azt érzem, hogy nagyon azonosultál ezzel a jaj de különleges vagyok dologgal, ez egós ragaszkodás, még ha belepusztulok is, akkor is más vagyok mint a többi ember. Először ezt kellene elengedni - szerintem.

Hátha csak kolerikus:D ? Kéne egy születési dátum. Ez persze nem
2011. január 08. szombat, 11:00 | Éva.   Előzmény

Hátha csak kolerikus:D ?
Kéne egy születési dátum.
Ez persze nem zárja ki azt sem amit Te gondolsz:)

Domoszlai Katalin képe
Utánaolvastam mi is
2011. január 08. szombat, 11:40 | Domoszlai Katalin   Előzmény

az hogy kolerikus, remélem a megfelelő oldalon :-D

Nem írták, hogy abba bele kell halni. Sőt, inkább az jött le, megoldja a problémáit és céltudatos.
Tehát ha fel kell tárni egy lelki okot, tíz tévút után is nekivág a tizenegyediknek, hogy megtalálja, nem adja fel.

Én csak a dühről beszéltem. A kolerikus tipikusan az aki azonnal
2011. január 08. szombat, 12:54 | Éva.   Előzmény

Én csak a dühről beszéltem.

A kolerikus tipikusan az aki azonnal felkapja a vizet,mert túl kicsi a fékezése,és túl magas az aktivítása,úgy értem hogy túl gyorsan reagál le dolgokat./Azonnali a visszajelzés./,nincs idő feldolgozni az információt,megrágni. Így értettem.

Az ,hogy bele lehet e halni,az attól függ,hogy az érzelmi,és mentális tulajdonságai hogyan viszonyulnak ehhez.Ez a másik két nagy bugyor,és csak mind a három figyelembevételével lehet bármit is mondani az emberről.
Tehát nem cáfolom,amit Te mondasz,de mindig is felhívom a figyelmet erre a nézőpontra is,amiben meg én ,,vagyok otthon'',és nem véletlenül nyomom,mert nem elhanyagolható tényező,sőt mielőtt bármibe is belekezdene az ember,ez lenne az kiindulási alap.Hogy egy világos,tiszta alapról induljon.Mennyi időt és
energiát lehet ezzel megspórolni,és mennyi zsákutcát kikerülni:)

Ami Aditit illeti,nem igazán akarnám jellemezni,de az írásaiból úgy tűnik,hogy még vívódik e három sík között,/fizikai,érzelmi,mentális/,de legalább is időnként még vissza- vissza csúszik .
A szellemi utat választotta,de ehhez ,hogy ez be tudjon teljesedni,az embernek le kell tudni küzdenie a természetét.
Ez iszonyatosan nehéz,tudjuk mindannyian. Mint mindannyiunknál, nála is az van még,hogy hol az egyik,hol a másik ,,sík'' visszaköszön,bezavar. Ezt az ingadozását lehet tisztán látni az írásaiból,mert
amikor emelkedett,akkor jobban áthatja már a ,,szellem'',lehet érezni a stabilítást,a magasabb rezgés szintet. Ugyanakkor időnként lecsúszik valamelyik másik síkra,amikor elveszíti kis időre a szellemi kapcsolatát.Ez viszont egyértelműen azt jelenti,hogy bizony ott még van dolga,és ő ezt nagyon jól tudja.

Ő valóban egy főnix madár.Nem rég még a halálán volt,és ebből az állapotból fel tudott támadni,ilyen magaslatokba.
Én ezt nagyon tudom értékelni,mert kevesen képesek ekkora harcra,ekkora munkára,és ilyen emelkedésre ilyen rövid idő alatt.
Persze azt mondják,hogy ahhoz ,hogy valaki feltámadjon,ahhoz előbb meg kell halnia:)

Domoszlai Katalin képe
Önismereti
2011. január 08. szombat, 13:09 | Domoszlai Katalin   Előzmény

szempontból nincs olyan hogy "leküzdeni a természetét" de most ezt nem ragozom. Szerintem a Sanyi több száz órát - némi túlzással - beszél arról, mi a teendő, ha valaki nem fogadja el magát ott ahol tart és olyannak amilyen :-)

Viszont ebben a leírásban a kolerikus, nem az ami nálad

A kolerikus személyiségtípus vezetési tehetsége számos pozitív adottság összességeként jelentkezik. Felfogása egy hajszálnyival lassabb ugyan, mint a szangvinikus személyiségtípusé, viszont megfigyelő képessége, gondolkodása alaposabb és pontosabb. Elméje kombinatív, figyelme a lényegre irányuló. Ez a személyiségtípus lényegesen kitartóbb, mint a szalmaláng szangvinikus.

??

Kati ,te most egy leírásból akarod megismerni a kolerikus
2011. január 08. szombat, 13:31 | Éva.   Előzmény

Kati ,te most egy leírásból akarod megismerni a kolerikus személyiségtípust?
Ez a jellemzés,csak egy bizonyos szemszögből vizsgálja.Gondolom ezt nem kell ragoznom.

Ami a vezetői képességet illeti,azt nem a kolerikus,vagy egyéb személyiség típus fogja eldönteni,hanem az Én és Mi aránya,az érzelmi kontúrnál.
Konkrétan az egó ereje,és aránya a Mi-hez.Azt nem mondom,hogy a személyiség pszichológiai típusa,valamint a mentális jellemzők ezt nem befolyásolják.
Pl. egy melankolikus nem igen lesz vezető./remélhetőleg:D/
Arra viszont akad példa ,hogy nem megfelelő mentális képességekkel valaki vezető pozícióban van:D

Különben hülyeségen gyűrjük magunkat:)
Egy probléma megvitatásánál minden olyan nézeteknek van helye,ami tapasztalatokon is alapszik.
A tiédnek is,meg az enyémnek is ,és mindenki másénak is,ami nem csak könyvekből elsajátított vélemény,hanem tapasztalatokon is nyugszik.
Vagyis hogy ne ragozzuk ezt a dolgot szerintem.
Neked abban van tapasztalatod ,amiről te írtál,és én elfogadom azt is.
Nekem meg ebben van tapasztalatom,amivel én kiegészítettem azt a problémát,de ezzel nem vettem el annak a létjogosultságát ami a Te véleményed volt.
Kati,integrál szemlélet:)

Domoszlai Katalin képe
Tényleg
2011. január 08. szombat, 13:43 | Domoszlai Katalin   Előzmény

lényegtelen ez a kolerikus dolog, kíváncsi voltam, most kell-e ez nekem vagy nem :-)

A haragot, az kell megnézni, az volt a blog indító.
Én két felé bontanám a dolgot, a harag, ha az energiáját felhasználjuk a változáshoz pozitív dolog. Persze kontroll alatt tartva a folyamatot.

Ha a harag nem tudja létrehozni a változást, befelé fordul és betegséget okoz. Nem tudja létrehozni a változás legfőképpen akkor, ha a forrása a múltban van, nem a jelenben.

Jó,közelítünk,de a harag a kolerikusnál pont hogy nem fordul
2011. január 08. szombat, 14:28 | Éva.   Előzmény

Jó,közelítünk,de a harag a kolerikusnál pont hogy nem fordul befelé:)

Ő kiadja,nem ez fogja megbetegíteni.
Más személyiség típusoknál okoz betegséget,pont akik nem adják ki,hanem befelé élik meg,rágják magukat végelláthatatlan,vagy leszorítják ,és elfojtódik a düh és az agresszió.Na az tud aztán nagyot szólni:D
A kolerikusnál ilyen soha sincs.Ő kiéli a környezetén a dühét,agresszióját.Ott épp a környezet szívja meg:)

Ezért érdemes ezzel foglalkozni többek között,mert embere ,személyiségtípusa,karaktere válogatja.
Tehát minden emberhez másképp kell nyúlnod e miatt.Nem húzhatod senkire rá a kaptafát,mert akkor többet ártasz ,mint használsz:)

,,önismereti szempontból nincs olyan hogy "leküzdeni a
2011. január 08. szombat, 14:19 | Éva.   Előzmény

,,önismereti szempontból nincs olyan hogy "leküzdeni a természetét" de most ezt nem ragozom.
Szerintem a Sanyi több száz órát - némi túlzással - beszél arról, mi a teendő, ha valaki nem fogadja el magát ott ahol tart és olyannak amilyen :-)''

/Persze az első az elfogadás,semmi kétség:)azt csak a belátás előzi meg/

Kati az önismerethez és önmegvalósításhoz többféle út is vezethet.
Ugye ezt nem tagadod.És vannak eredményes,jól bevált utak,ahogy Sanyié is az.
De egy buddhista ,vagy egy indiai jógi,pl. olyan módszerekkel dolgozik magán ,hogy igenis legyőzi a természetét,meghaladja azt,és ha a tanításoknak megfelelően csinálja,akkor jó esélye van rá,hogy felébred,megvilágosodik.
Mint ahogy el tudom képzelni,hogy ez Sanyi módszerével is lehetséges.

Az a baj még mindig Kati,hogy Te egy két dologra esküdsz,amit elfogadtál,de közben minden mást kizársz,kirekesztesz,ami szintén használható dolog lenne,és ezzel beszűkíted a látásmódodat,és a világodat is.
Ez a Te dolgod,de hidd el ,hogy itt az oldalon is mindig ez a konfliktusok oka,hogy egyszerűen ,amit Te nem ismersz,azt elég erélyesen ,durván elutasítod,miközben az integrál szemléletet népszerűsíted az oldalon.
Hányszor írjam még ezt le? :)
Vedd már észre ,hogy elfogadjuk a véleményedet,az nem tetszik ,hogy Te nem fogadsz el semmi mást azon kívül,amit Te szentírásnak tartasz.
Én ha nem ismerek valamit,minimum az a hozzáállásom,hogy elfogadom,amíg nincsenek róla komolyabb ismereteim,tapasztalataim,és ezek fogják majd eldönteni,hogy a későbbiekben hogy állok a kérdéshez.
De addig meg kell előlegeznem az elfogadását.

A másik,hogy ne hivatkozz örökké Sanyira. Ez minden esetben úgy néz ki,hogy amikor nem tudsz valamit érvekkel,bizonyítani,akkor előveszed Sanyit bizonyítéknak:)
Ennek azért sincs értelme,mert akik ezen az oldalon aktívan részt vesznek,nyilvánvalóan,hogy egyetértenének Sanyi tanításával,hiszen ellenkező esetben nem lennének itt,és főleg nem alkotnának ilyen összekovácsolódott közösséget.

Ez energetikai szempontból úgy néz ki,hogy van egy tanítás,az létrehoz egy erőteret,pontosabban a
benne résztvevők energetikájának együttes erejével.Ez egy ,,egregor'',egy közös gondolkodás/praxis/ alapján kialakult erőtér.Hasonló gondolkodást fogad be,és a nem hasonló,vagy nem tud kapcsolódni,vagy esetleg csak ideig ,óráig,mert az erőtér kiveti,ha nincs meg a kölcsönös rezgés.A közösség azért működik ilyen jól,mert a közös erőtérben mindenki hol hozzáad az energetikához,hol kivesz belőle ,ha éppen arra van szüksége.
Az erőér Centruma Sanyi,az erőtér energetikája a tanítás rezgése,és az arra ráhangolódók egyéni rezgésének összessége.
Te tudtál kapcsolódni a centrumhoz Sanyihoz,rá tudtál hangolódni,a tanítás energetikájára is,de a további rezgővel,az egész egregorral még nem tudsz kapcsolódni,mert a centrumon kívűl az egészet még nem vagy haljandó elfogadni,befogadni.
Amíg bármilyen ok miatt is nem tudsz együtt rezegni az egregor közös energetikájával,addig mindig is
problémák lesznek.
Ha ezt nekem nem hiszed el,akkor vitasd meg Gyurkó Zsolttal,az ő tanításait elfogadod,remélem elmagyarázza ezt is neked.

Domoszlai Katalin képe
Az a baj
2011. január 08. szombat, 14:50 | Domoszlai Katalin   Előzmény

hogy Te elvársz tőlem dolgokat. Mire fel?

Én meg ebbe nem férek bele _/|\_ namaszte. De ez is csak neked baj és nem nekem :-)

Amúgy nagyon jól tudod, hogy nem vitatkozom.

Hát ennek a ,,gondolatnak'' nem tudok megfelelni. Senkitől nem
2011. január 08. szombat, 15:58 | Éva.   Előzmény

Hát ennek a ,,gondolatnak'' nem tudok megfelelni.
Senkitől nem várok el semmit,még talán saját magamtól sem:)
Nem az elvárás miatt mondtam ezeket neked.

,,De ez is csak neked baj és nem nekem :-)''

Nekem itt már nagyon rég óta semmi bajom,Hál Istennek.
Te meg aztán főleg nem vagy a bajom,ezt nyugodtan elhiheted:)
Én képes vagyok tanulni tőled is. Amiket itt leírtam most,ez nem akadályoz meg benne.
Egészen más volt a szándékom:)

Valóban rosszul fogalmaztam ott,hogy ,,ne hivatkozz folyton a Sanyira''
e helyett fogadd úgy,hogy,, ha a Sanyira hivatkozol folyton....''
Így már ugye csak egy vélemény és nem elvárás,nem mondok meg semmit:)
Ami igaz,az igaz:)

Szia Aditi!
2011. január 08. szombat, 10:09 | Karmatörlő (útkereső)

Jó volt olvasni, amit írtál.
A harag, mint minden sokféleképpen használható. A harag lehet jogos önvédelmi reakció, mint amiről most beszámoltál. Persze lehet pusztító, vak örvény is, de most jogos önvédelemre használod és ez azt jelenti, hogy megtanultál bánni a haraggal.

A családállításon kiderítetted, hogy a betegségként manifesztált probléma nem a tied. Nem tudom felhívták-e már a figyelmedet arra, hogy abból a betegségből nem tudsz kigyógyulni, ami nem a tied. Ahogy más életét sem tudod élni, kudarcra van ítélve, ahogy más helyett döntéseket sem tudsz hozni. Nagyon szereted a családod, nyilvánvaló, de a szeretetből tőlük átvállalt konfliktusaikat nem tudod helyettük megoldani. A családállításos gyakorlatokkal szeretettel add vissza nekik, ami az övék, és fogadd el őket azzal együtt, hogy nem tudták megoldani a problémájukat. Őket így kell elfogadnod és szeretned, és egyben függetleníteni is magad. Természetesen vissza kell venned tőlük mindazt, ami hozzád tartozik, mert azt pedig ők nem tudják helyetted megoldani. De azt gondolom ez számodra nem fog nehézséget okozni.

Te már megoldottad a harag leckéjét, a legtöbb, amit tenni tudsz értük, hogy úgy élsz, hogy az többé neked nem probléma, hanem a helyén tudod használni, így láthatják, hogy a feladat nem megoldhatatlan.
Persze azt is el kell fogadnod, hogy nem osztozol a harag torzította életükben, ezzel nem hagyod őket cserben. Szerintem nagyon boldogok lesznek, ahogy rendezed az életed.

:)

Aditi képe
Köszi Karmatörlő. Megérintett, amit a betegségről írtál,
2011. január 11. kedd, 1:54 | Aditi   Előzmény

Köszi Karmatörlő.

Megérintett, amit a betegségről írtál, nevezetesen, hogy nem tudok feloldani valamit, ami másoké.
Mégis, akkor miért manifesztálta a szellemem ezt a májat (mások tévedéseit, haragját, élet-elfojtó erejét)?

Bocs, de a saját dolgom látni sokkal nehezebb, tudod. Valami olyasmit írtál, h azáltal, h most felismerem a drámákat, és végre a saját éltem kezdem élni, éppen azt a példát állítom a családom elé (akik egyébként nem csak a szüleim, mert a húgom is mások életét éli még mindig) ami az ő fejlődésüket is szolgálja?
Akkor is, amikor mondjuk használom a haragot, ahelyett, hogy elfojtanám?

De ha nem tudok ettől a betegségtől megszabadulni, akkor hogyan teremtek magamnak saját egzisztenciát? Akkor hogyan fogják látni, hogy "rendezem az életem"? Ők materialisták. A ház beszél, meg a a havi fix. Sok minden, ami ezeknél sokkal sokkal több, fel sem tűnik nekik. Vagy látom, hogy átfut a lelkükön, egy pillanatra megállnak, talán veszi a szellemük, de semmi több. Másnap már újra benne vannak a drámáikban. A "Hálátlan gyerek, aki nem fogad szót"-ban pl, és nem látják, hogy az, hogy a terhükre vagyok, még mindig e miatt a dráma miatt van. És már soha sem fogok szót fogadni. legfeljebb elfogadni, hogy ők már soha nem lesznek elégedettek velem.

Én egyébként épp ezért, amit írtál jutottam (érdekes, pedig nem is tudtam) arra, hogy valójában nekem az új máj tényleg egy új életet jelent, és hogy kilépés a sémák közül. Egy bátor lépés előre, az, amit apám soha nem tett meg, és ezért örök lesöpört gyerek maradt a családjában, aki ezután rám is leosztotta ugyanezt a szerepet.

Talán ha én megteszem ezt, be merek vállalni egy életet, ami mellett én döntök, ami az én reményem és álmom, amibe a saját erőm bele tudom tenni, ami kilépés a családi sémák közül (és ezért mindenki retteg tőle), nos, talán ez új Dharmát ír nekem.

Erre jöttem rá, és szerintem így van.

De ide is el kellett jutnom, és az eddigieket megoldanom, de most őszintén úgy érzem, ez még messze nem az út vége. és hogy egyáltalán nem kell a májam rabjának lennem. Sem tudatlanul, sem bölcsen.
Valahogy úgy érzem, az életem ennél sokkal többről szól. majd meglátjuk.

Egyébként érdekes, hogy mindezeket az értékeket (bátorság, a családi szellemnek való hátat fordítás, új élet felépítése, önmagára találás) apám nővére képviselte egyedül ebben a családban, és ezt a nyáron ismertem fel. Rádöbbentem, hogy ő bír ezzel az erővel, és akarattal, ő az, aki ezt meg is valósította, kilépett és kibontotta az erejét, és megszüntette az elfojtást. Egészséges, jó életet élt, letette a szegénységet, stb. Erre két napja elment. Pont a szülinapom előtt két nappal. Az milyen.

meg vagyok róla győződve, hogy ez is lehet egy életcél, és hogy ő (aki egyébként tök egészséges volt és vagy 20 évvel fiatalabb a koránál) bevégezte ezt, és az életével megmutatta nekem, hogyan lehet ezt csinálni. És hogy mindez azért történt, hogy mostantól én is így éljek. :)

Mert szükségem van erre az erőre ahhoz, amiért megszülettem. nem tudom hogyan, de valahogy tudom.

Namaszte

Szeretetből, Aditi!
2011. január 11. kedd, 13:39 | Karmatörlő (útkereső)   Előzmény

Szeretetből vállatad át. Persze az is lehet, hogy nem teljesen gyökértelen a személyes történetedben sem, de nem lehet mindig minden egyetlen lépésben megoldani. Annak még utána kell nézned, hogy az egészből mi az, ami a Tied.

Nekem minden krónikus nyavalyám saját volt, de voltak tünetegyüttesben olyanok, amelyeket másoktól szereztem. A saját tapasztalatom, hogy az összetevők közül a sajátokat meg kell oldani és elengedni, amit mástól, de még létezőtől (energetikai értelemben) vettem át, azt vissza kellett passzolni, amit megörököltem, tehát már energetikailag sem bír önálló léttel, akitől származik, az tisztítható.

Az erő mindig velünk van, az a kérdés, hogy mire használjuk. Te pl. a betegséggel folytatott küzdelemben kötötted le, meg persze számos más helyre is, amit érdemes felszabadítani, mint pl. a szülők által leoszott szerepnek való megfelelés. A megfelelési kényszerek lerakása/önelfogadás elképesztő mennyiségű energiát felszabadít.

Sok sikert! Nagyon tuti, amit már eddig végigcsináltál!
Gratulálok!
:)

Aditi képe
Köszönöm, Karmatörlő, kicsit lefoglalt Eva a másik blogban a
2011. január 13. csütörtök, 17:44 | Aditi   Előzmény

Köszönöm, Karmatörlő, kicsit lefoglalt Eva a másik blogban a férfi-nő dologgal :), de nagyon nagyon jól esett, amiket írtál-

érzem, h most rendesen dolgoznak ezek bennem, ilyenkor abba is kell hagyni az agyalást, mert ez a dolgok rendje. Nem boríthatom fel jobban magam annál, amit elbírok, Így is kivan az epém már megint amióta a felszínre került ez a téma és dogozok vele. Ez van. :) Úgyhogy a haragról egyenlőre ennyit. :)

Viszont egy valamit még megemlítenék: azt hiszem összeraktam, mi a szerepe az életemben karmikusan a májcserének. (ha már te vagy Karmatörlő..:)

Fizikai síkon egy lehetőség a túlélésre (ami többször ismétlődött már az életemben, úgy tűnik azt is lezsírozta a szellemem, hogy ne gebedjek meg, bármi lehetetlenek tűnik..:)

Családtörténeti síkon egy olyan lehetőség, amelyben levethetem apám és anyám azon karmáját, hogy sohasem merték vállalni a saját életüket (Dharma, magyarul sors), nem csak azért mert a szokásos drámák, meg a tudatlanság jelen volt, hanem azért, mert főleg apám számára nagyon nagy kockázattal/áldozattal járt volna. Ismétlődött ugyanis a családomban, hogy amikor eljött egy egy döntő pillanat az egyén számára, hogy önállósodjon, és leváljon szülőkről, és elkezdjen valami olyat csinálni, amit azok sosem, valami karmikus izé közbeszült egy nagyon durva negatív esemény formájában.

Apám két testvére ugyanúgy nem bírta elviselni sem a szülői nyomást, sem az ország helyzetéből adódó nyomást és 56-ban megszöktek. A nagybátyám harcolt is, de a nagynéném puszta családi okok miatt. (Terhesen valakitől, aki nyilván nem vállalta a gyermekét, leugrott a mozgó vonatról, hogy átszökhessen a határon, és nyelvismeret, és bármilyen ismeretség nélkül, egyedül felépített egy teljesen új, és teljesen más alapokon nyugvó életet messze, az egyesült Államokban.)

Ők szakítottak a múltjukkal, sőt a nagynéném tovább ment, mert visszatért, és megpróbálta elkezdeni oldani a szülőkkel való kapcsolatát, elég sikeresen. (A nagybátyám nem tudott kilépni a lázadásból, azóta se jött haza.)

Azt gondolom, hogy az a családi szellem, amely a májamat teremtette (asztrális síkon persze, mert szellemin én vállaltam be), az az elnyomó, élet-elfojtó, valami borzadály elől menekültek ők. És a nagynéném képes volt vállalni egy hatalmas kockázatot nő létére, ráadásul terhesen. Az életet választotta akár az élete kockáztatása árán is.

Ugyanez a családi szellem megkötözte aztán szegény apámat, aki itt maradt, a harmadik, elvetett, már nem kívánt gyermekként a két testvére elveszítése után. A nagyszüleim borzasztó lelki élttel éltek öreg korukig, még emlékszem rá. Apámat pedig kiikszelték a főiskoláról a kommunista tanárai, pedig nagyon éles elméjű, nagyon jó képességű ember, aki építész akart lenni mint a bátyja. De itt, és akkor feladta. Autószerelő lett és később, amikor önállósodni lehetett volna (pl. magánszférába menni) sem lépte ezt meg. Nem volt képes szegény felszabadulni a karmák alól, begyűrűztek nála, és végül totál feladta az éltét. Küzd, ahogy én is, benne van még az erő, ahogy bennem és a nagyapámban is. De nem tudta tudatosságra, szabadságra, megvalósításra váltani -totálisan elfojtotta.

A nagybátyám híres építész lett, gazdag, Dallasban él a családjával. A nagynéném szintén jóval jobb minőségű életet teremtett mint a nagyszüleim vagy az apám valaha.

Én ugyanezeket ismételgettem egész életemben, csak a legnagyobbat említeném: 17 évesen, nagy reményekkel kecsegetető fiatal zongoristaként (már 8 évesen kijelentettem h az leszek és végig is csináltam, nem akárhogy ) nem sikerült az első felvételim Bécsi Akadémiára, és az anyám kontrolljának terhe alatt feladtam. Fel kellett volna lázadnom végre, levetni a kontrollt, a saját kezembe venni az életem, de ez akkora ellenállást szült, ami halálra rémisztett. Szakítanom kellett volna velük, és nem voltam képes megtenni. Ahogy az apám sem. Attól kezdve világossá vált, hogy képtelen abban támogatni engem, ami az én dolgom, ami áldozatokat kíván, hiszen maguk sem lépték ezt meg, benne maradtak a nem-életben, és "biztosságosabbnak" látták ezt nekem is. A következő életszakaszomban lassan elszálltak a régi álmaim, és az életem teljesen kiesett a vágányából. A végeredmény a halálközelsége volt, ekkor jelent meg az új szemlélet és a gyógyító az életemben.

Akkor derült ki, hogy kicserélnék az orvosok a májamat, de én ezt képtelen voltam feldolgozni. Akartam, de az egóm olyan erővel húzta be a kéziféket, hogy az döbbenetes, ha visszagondolok. Tullképp az egész azóta eltöltött időt ajándékba kaptam, hogy megbirkózhassak a feladatommal. és hogy TUDATOSAN tegyem.

Azt gondolom, és érzem, hogy a májcsere nekem az a lehetőség, amit a nagynénémék megjártak az életben, és az apám-anyám sosem. Vállalni egy olyan életet, amely kilép a családi és eléggé mindennemű sémákból, amiben muszáj megszabadulni a sémáktól hogy túlélhető legyen. És tudásossá válni. Ami rólam szól, és nem róluk, az életemről, és nem az övékről. Amit úgy kell élnem, ahogy én képes vagyok megteremteni -újrateremteni. És amiben vállalom azokat a kockázatokat, amiket ők nem tudtak (ami "véletlenül" esetemben is akár az életembe is kerülhet, de ettől már ebből a szemszögből nézve nem félek). Azt hiszem, nekem ez egy lehetőség az újrakezdésre. Még megcsinálhatom, amiért leszülettem, nem kell úgy járnom, mit nekik. És felszámolhatom ezt az irdatlan családi karmát, amit fizikai szinten a májam szimbolizál: az életút elfojtását, a félelmet az élettől, az egész világtól, hogy az eljövő nemzedékek már ne birkózzanak vele a családomban.

Tudtam, hogy bátorságra van szükségem, de a bátorságom most a tudatosságomból táplálkozik, ezért nem félek. Más tudni, hogy vállalod a sorsod, még ha nehéz feladat elé is állít, mint tudatlanul fejest ugrani valamibe, ami az életedbe is kerülhet. Azt hiszem, ezért torpantam meg négy éve. Az vesse rám az első követ, aki jobban csinálta volna.

És ezt kapd ki: most, hogy ezt felismertem, a napokban hirtelen meghalt a nagynéném! Makkegészséges volt, senki sem érti, miért.

Csak én. :)

Először nem tudtam mit kezdeni a hírrel, de aztán lassan összeállt a kép. És képzeld, közben egy kis búcsúztató vers íródott, ami segített meggyászolni, és úgy érzem, inkább apámnak és a gyerekeinek a nevében íródott. Miattuk. Érdekes.

Nem tudom, miért írtam ezt le, talán szükségem volt rá. vagy a neved miatt. Gondolom, nem véletlenül hívod magad Karmatörlőnek. :) Hát, én így csinálom. :)

Köszi, ha elolvastad.

Namaszte

Michaelita képe
haragról újra
2011. január 08. szombat, 18:46 | Michaelita

Nem könnyű a haragvó embernek jól kommunikálni. Lehet, hogy évekbe telik, mire már jól megy, de a lényeg, hogy próbáld és próbálkozz és egyre jobban fog menni. Lehet, hogy sok időbe telik, de megéri.
Én sem láttam és tanultam erre semmilyen jó mintát, de valahogy belülről, ösztönösen ráéreztem, hogy hogyan és mit kell mondanom. Ha bízol magadban, akkor ezt meg tudod tenni és egyre jobban fog menni. Képes vagy rá!

Az elmúlt élettel kapcsolatban meg véleményem szerint megint csak elég, hogy belülről engedélyezed magadnak, hogy jöjjön akár előző életbeli történés, tapasztalat is, s meglásd idővel magától jönni fog (nem kell érte semmi különöset sem tenned, elég az engedélyed). Ugyanis a tudatalattink és a tudatfelettink valamiféle - számomra most még - rejtélyes kölcsönhatásban állnak egymással, s a megfelelő időben a Felsőbb Én mindent a felszínre dob, amikor képes vagy a fogadásárá/megértésére/feldolgozására.

Karmatörlő nagyon jól vázolta a haragban rejlő lehetőségeket, ez mindannyiónknak segít abban, hogy ne csak mint egy elítélendő érzelmet lássuk, hanem a benne rejlő adottságokat is.

Még az jutott eszembe, hogy a haragvás energiája is jó valamire. Mégpedig arra, hogy kiégeti a régi mintát, kilendít a megszokásból. Tehát szerintem haragudni még mindig jobb, mivel tisztító hatású, mint a régi, tespedt állapotban várni valami földöntúli csodára, de nem tenni érte semmit:)

Érdekesek a felvetések, hogy mivel hozzátok összefüggésbe a haragra való hajlamot.
Szerintem, ha valaki szimplán csak szenvedélyes természetű, s valamiért sokszor és mélyen megélte a környezetében ezt az érzelmet, vagy ne adj Isten valamit elfojtott/leblokkolt magában, az már önmagában elegendő, mert amikor a szellem kiszabadul a bedugaszolt palackból, akkor az előtörő legintezívebb érzelmek egyike pont a harag, véleményem szerint. Bár ettől függetlenül Nektek is lehet igazatok.

Domoszlai Katalin képe
Egós érzelmek
2011. január 08. szombat, 19:11 | Domoszlai Katalin   Előzmény

Az egó szintű érzelmek csökkenő sorrendben, rezgés szint szerint, ha átadjuk ezeknek magunkat és nem oldjuk fel, akkor a lelki fejlődés ellen hatnak

Büszkeség
Harag
Sóvárgás
Félelem
Bánat
Fásultság
Bűntudat
Szégyen

A legalsó a legmélyebb gödör. Ha azt nézzük, hogyan lehet kimászni a gödörből, akkor a harag már előre lépés a teljes fásultsághoz, beletörődéshez képest.

az egó feletti pedig

Megvilágosodás
Béke
Öröm
Szeretet
Ésszerűség
Elfogadás
Hajlandóság
Pártatlanság
Bátorság

emelkedő sorrendben. ( alulról felfelé kell olvasni )

Ademon képe
Mondjuk én ezt olyan egysíkúnak érzem. Vajon a legmagasabb
2011. január 08. szombat, 19:53 | Ademon   Előzmény

Mondjuk én ezt olyan egysíkúnak érzem. Vajon a legmagasabb állapotban idővel nem hiányozna egy kicsit a harag? :)

Domoszlai Katalin képe
Nekem biztos hogy nem
2011. január 08. szombat, 20:49 | Domoszlai Katalin   Előzmény

Nekem már most sem hiányzik, sőt ha megélem, akkor ahogy lehetséges,megszüntetem az állapotot ami előidézte.
Úgy képzelem el, a szabadulást, mint kedvenc példámat a vanília fagyit :-)

Képzeld el ha mai naptól kezdve mondjuk húsz éven át mindennap 5-ször enned kellene vanília fagyit.
Aztán azt mondanák, most már azt eszel amit akarsz, de kérsz vanília fagyit? Az is van :-) Kell a kutyának, ettem eleget!

Ademon képe
Hát én meg: Ettem már vaniliát, csokit, meggyet, citromot... mos
2011. január 08. szombat, 21:12 | Ademon   Előzmény

Hát én meg:

Ettem már vaniliát, csokit, meggyet, citromot... most meg egyek csak csokit? Nem... eszem inkább vaniliát, csokit is, meggyet, citromot... A megunás nálam nem örök érvényű opció, legfeljebb standby üzenmód.

Számomra minden érzelem természetesnek tűnik, a negatív is és a pozitív is egyaránt.

Nem jó ragaszkodni egyik érzelemhez sem. Jön az amikor jönnie kell, amikor a körülmények indokolják. Fő, hogy ne veszítsük el a fejünket. Tudjuk mindig, hogy mi a tényleges valóság, és hogy mi éppen milyen helyet foglalunk el benne. A jelen szubjektív és objektív valósága, és önmagunk aktuális viszonya, tisztán, személyeskedés nélkül.

Domoszlai Katalin képe
A példám persze
2011. január 09. vasárnap, 8:59 | Domoszlai Katalin   Előzmény

nem volt túl jó, nem ment át amire gondoltam.

Ademon, Te az ésszerűség szintjén vagy, ez egy elég jó szint. De ehhez képest a korlátok nélküli, elvárások mentes szeretet, az igazi egység érzet egészen más.

A harag egy megoldási eszköz, elég alacsony szintű. Egyszerűen feleslegessé válik, ha az ember felismeri a szükségleteit és ismer más, kifinomultabb módszereket, hogy elérje amit akar. Teremt. Ezt meg kell tapasztalni, agyalgatni, meg blogolgatni róla lehet még jó sokat, akkor sem fog átmenni a lényeg.

Ademon képe
"A harag egy megoldási eszköz, elég alacsony szintű. Egyszerűen
2011. január 09. vasárnap, 13:34 | Ademon   Előzmény

"A harag egy megoldási eszköz, elég alacsony szintű. Egyszerűen feleslegessé válik, ha az ember felismeri a szükségleteit és ismer más, kifinomultabb módszereket, hogy elérje amit akar. Teremt."

Igen, erre már rég rájöttem, ezzel nincs is semmi baj. A harag akkor jön elő amikor valami nem tetszik nekünk, a szív meg a haraggal érezteti ezt. Egyszerűen arról van szó, hogy mindig lehet egy kicsi esélye annak, hogy mégiscsak megjelenik benned a harag. Egyszerűen azért mert nem hiszem, hogy létezhetne tökéletesen kifinomult eszköz (nem elméletben, gyakorlatban), mely minden esetben tökéletesen kiváltja a haragot. Ez csak akkor lehetne ha te lennél a Mindenható Isten aki csettintésre teremtene mindent, de mivel ember vagy emberi testben fizikai korlátokkal, így néha csak a haragból lehet energiát meríteni a tettekhez. Folyamatosan fejlődve ezek az alkalmak nyilván csökkennének, de nem hiszem, hogy teljesen kizáródnának (legfeljebb a halálban). Max. csak testetlenül, "kívülről" lennél képes harag nélkül megfigyelni bármit is. Szerintem önmagában nem gond ha megjelenik a harag. Lényeg, hogy az egyén tudatos legyen erre a haragra és ő használja a benne lévő energiát és ne fordítva.

Én pl. nem tudok mindig "nem haragos" lenni. Most speciel nem vagyok az, és kevés az alkalom mikor ténylegesen előjön, de ritkán előfordul, akkor jogosnak érzem. És egyáltalán nem érzem magam a haragtól rosszabbul, vagy helytelennek :)

Még Jézus is megengedte magának a haragot,amikor kikergette a
2011. január 09. vasárnap, 14:09 | Éva.   Előzmény

Még Jézus is megengedte magának a haragot,amikor kikergette a templom udvaráról az uzsorásokat:)
Hányszor beszélünk Isten haragjáról is,sok esetben?:)
Akkor az ,,esendő'' ember?:D

Szerintem itt sok minden belejátszik ebbe a kérdésbe.A megnyilvánuló harag mennyisége, ,minősége, előfordulásának gyakorisága.
Ha ez jellemző az adott emberre,biztos hogy tönkre is teheti őt,de ha mondjuk félévben egyszer fordul elő,
másodpercekre,azt azért már el tudom fogadni magamban.
Pontosan a tökéletlenségünk okán:)
És a Jézus példát is fenntartom:D

Domoszlai Katalin képe
A Jézus példa
2011. január 09. vasárnap, 16:02 | Domoszlai Katalin   Előzmény

nagyon jó. Mert pont az ő agressziójára volt válasz a keresztre feszítés. Buddha nem térített erőszakkal, csak azokat tanította, akik csatlakoztak a szelíd stílusához.

Mivel nyugati ember vagyok egy nyugati karakterrel el tudom fogadni Jézus útját is. Végül is a kereszten megvilágosodott, a feltámadással jól sikerült :-)

Isten haragja számomra nem létezik, ez egy keresztény téveszme.
Nagyon sok ember összemossa Istent, az apaképet és a saját elfojtott agresszióját. Szép meditáció kibogozni a szálakat.

Feliratkozás Hírlevélre