A társ utitárs az élet többi részébe vezető úton. Hol vele vagy egyedül, hol nélküle az élet más dolgaival való foglalkozás közben.

Mindig is csodálattal néztem azokra az emberekre akik egyedül is boldogan éltek.Biztos vannak hiányosságaim ezen a téren is,de számomra szinte ugyan olyan fontos az életben a társas lét mint bármi más.Egyszerűen szeretem az élet kapcsolati részét is. Szeretek szeretkezni is és azt is szeretem ,ha összebújunk,ölelkezünk,beszélgetünk,és vitatkozunk ,meg néha veszekedünk is.Az élettel kapcsolatban mindent szeretek.Számomra egy kapcsolat az elemi mozgató rugó,az együttlétek pedig segítenek haladni és fejlődni az utunkon.Nagy boldogság számomra ha a párkapcsolatban a teljesség érzését,1-1 pillanatra elcsípem ill.fenntarthatom.Én így vagyok boldog!

Mindkettőben volt részem. Bár azt tartom (vagy csak magamon tapasztalom?), hogy társas lény az ember: igenis kellenek kapcsolatok (párkapcsolat is), mégse elképzelhetetlen, hogy valaki boldog legyen egyedül. (Kérdés hogy meddig!) Inkább a párkapcsolat milyensége számomra a fontos: tehát inkább egyedül mint egy "mindegy ki csak legyen már valaki" kapcsolatban. Éreztem már egyes-egyedül magam kapcsolatban is, és teljes egésznek -boldognak- egyedül. ...igaz, amint megérkezett ez az érzés, megérkezett a Következő Kapcsolat Alanya is:P szinte azonnal!

Mindent összevetve azthiszem mégis inkább a kapcsolatra szavazok...:) így vagyok(vagyunk?) programozva... (Ismerőseim, akik régóta egyedülállóak, mind kapcsolatra vágynak. Komolyra, igazira... szeretni és szeretve lenni.)

Hú, ez a legfontosabb és lám kifelejtettem az előző bejegyzésemből! Ha mindenem meglenne... de nem oszthatnám meg -értem itt tapasztalatokra, élményekre, stb. ...hát nemhiszem hogy boldog lennék... most. Persze lehet, hogy később már azt mondom igen... egy magasabb szinten talán. Kitudja. Még nem tudom...

Az én életem szólt már arról is, hogy mindenem megvolt, de mindenem! És mégis nagyon boldogtalan voltam , mert a tárgyak,megszerzése, vagy a pénz birtoklása egyszerűen tényleg nem boldogít, ha nincs egy szerető társad, és akkor azt kívántam magamnak, hogy jöjjön valaki,...........Úgy fogalamaztam, nembaj ha nincs semmije, , ha egy rozsdás biciklije van, és egy nádtetejű háza, csak a szíve hatalmas legyen! És olyan sokszor kívántam, hogy bevonzottam , és tényleg szinte semmije nem volt, de jött, és én nagyon boldog voltam, lemondtam érte mindenről, ahogyan azelőtt éltem, /nem volt könnyű/ ...........2 autóval jártam előtte.....És vettem én is biciklit, elkezdtem gyalog is járni, és a csodák rámtaláltak, kinyílt a világ!!!!!! Az autóból nem lehet látni olyan dolgokat, amit gyalogosan, vagy kerékpárról nézve megtapasztalhatsz!
Észrevettem kis apró dolgokat, amik olyan érzéseket okoztak, amelyeket azelőtt messze messze kerestem, sokat utaztam, és mégsem kaptam meg sehol!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Bátran kijelenthetem, ha választani kell a párkapcsolat, vagy egyedül mindenem meglegyen: inkább szerényebben éljek, de a társ a megértő társ, aki egyben a szerelmünk, a játszótársunk, a testvérünk, a barátunk, szóval a társunk,és vele végigjátszani az életet.!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
úgy gondolom, akik egyedül élnek, nem őszinték még önmagukhoz sem, és csak hangoztatják, hogy nekik így jó......nem írom ide, miket szoktak mondani, tudjátok................de ez az ő döntésük.

Volt idő, hogy anyagiakban már nem kívántam volna többet, Volvóval jártam, épült álmaim háza, család vett körül és volt, aki papíron a társam volt, de soha nem éreztem, hogy valóban a társam lenne!
De olyan boldogtalan voltam, hogy azt érzetem, hogy nem bírom tovább, változtatnom kell!
Majd változtattam és azt hittem, hogy a boldogtalanság egyenlő a jóléttel és szép lassan mindent elveszítettem, a szeretteimet viszont nem.
Most anyagiakban nem bővelkedem, de fokozatosan azt is megtanulom, hogy kapom meg azt ami fontos nekem. Akik szeretnek, itt vannak körülöttem. Végre megtanultam örülni a dolgoknak, időnként boldog vagyok. Az igazira még várok, de tudom, itt lesz hamarosan.

Jelenlegi férjem, és két gyeremekem apja igen sok pénzt keres, gyakorlatilag megvan mindenünk. Épül az álomházunk, még együtt terveztük egy tündérkert közepén... Kapcsolatunk bomlóban van. Még nem tudtuk elengedni egymást, bennem élt a szeretet tovább, de talán már nálam is múlt idő...Egyedül a gyerekek miatt vacillálunk, persze ez nem tarthat sokáig, tudom jól. A gyerekekenek is jobb hosszú távon az okos döntés. Az, hogy anyagilag hogy járok jobban, fel sem merült bennem soha. Teljes értékű életet szeretnék élni, és ehhez egy igazi társ kell. De az igazi társ miért is járna együtt kézenfogva a szegénységgel? Azt mondják a nálam okosabbak, hogy amit kérünk, megadatik. Miért is biciklis és nádtetős házas lélektársól ábrándozzak? Igyekszem nagyban gondolkodni. Igazából ezt a fene nagy gazdagságot könnyedén el tudom engedni, ha kell, de a szegénység akkor sem jöhet szóba alternatívaként. Persze nem alkuszom: a társnak is igazi társnak kell lennie...

Ha mindenem meglenne, s egyedül lennék, párkapcsolat nélkül, akkor is minden rendben lenne. Nincs prioritás, hogy melyik fontosabb... Van időszak, amikor egyedül vagyunk, szegények és betegek vagyunk. Van, amikor jól, vagy jobban megy a sorunk, s vannak mellettünk. Van, amikor szegények, betegek, problémásak vagyunk, s társunk is van. stb. stb. Csak helyzetek.

Én, ha nagyon jól menne a sorom, s egyedül lennék, akkor nem lennék egyedül. A jó sorsomat megosztanám másokkal. Például lehet Önkéntes segítőnek jelentkezni kórházakhoz. Lehet foglalkozni beteg egyedülállókkal, gyerekekkel, másokkal. Akkor a magány nem jelentkezik. De csodás dolog akár csak visszavonulni önmagunkba, s létezni. A létezésért.

Nem muszáj mindig másokkal lenni. A magány nem társas kapcsolat kérdése. Semmi nem fontosabb vagy kevésbé fontos, mint bármi más. Egyszerűen csak más. Hol töltődünk, hol búcsúzunk, hol keresünk, hol várunk, hol megélünk, és ez mindig változik. Ez a gyönyörűsége.

A lényeges az, ahogy megéljük. A fájdalom lehet csak fájdalom, de lehet szenvedés is. Az öröm pedig lehet csendes és állandó, de lehet kirobbanó és illékony is. Tőlünk függ. Az én világomban. Másokéban másképpen jelenik meg. Mind tökéletes önmagában.

Négy hónapja "vesztettem el" a páromat, és a témát olvasva úgy gondoltam megosztom a tapasztalatomat veletek is.
Mikor először találkoztunk, úgy éreztük mindeketten, hogy nagyon-nagyon régóta ismerjük egymást, és egy idő után rájöttünk, hogy több ez, mint barátság. Közel egy évig éltünk együtt, és ezalatt a szeretet olyan formáját tapasztaltam meg, amit soha, senki iránt nem éreztem még. Nem szerelem, ez annál több. Visszatekintve, a közösen töltött idő olyan, mintha legalább egy évtized lenne. Kapcsolatunk felülemelkedett a párkapcsolatokra oly jellemző féltékenységen, az apró félreértésekből adódó vitákon, és ha mégis belementünk, egyikünk mindig időben felismerte, és jót nevettünk a helyzeten. Nem azért változtunk, mert a másik azt akarta, hanem mert felismertük, hogy az saját magunknak is jó.
Mikor ő elment, nem akartam elhinni. Bár beszéltünk róla korábban, és tudtam, hogy el kell engednem ha eljön az idő, abban a pillanatban mégis úgy éreztem az idő megállt, a világ összeomlott. Hirtelen történt, nem volt beteg, ezért is volt olyan hihetetlen. Nem akartam elengedni, de éreztem, hogy a test, ami előtt térdelek, már élettelen, és ő ott áll mellettem.
Aztán egy nagyon kedves barátom megmutatta, hogy minden, amit tőle kaptam, itt él bennem. Mindaz a szeretet itt van bennem, és ezáltal ő is itt van. Tudom, hogy mennie kellett, csak nehéz volt elfogadni. Ahogy a barátom mondta: "ő már egy másik álmot álmodik". Hálás vagyok minden egyes pillanatért, amit együtt tölthettünk, és ez az érzés segített leküzdeni a maró fájdalmat.
Hát én így tudok boldogan élni, egyedül. És ezt végigolvasva talán már mindenki érti, hogy miért tettem idézőjelbe azt, hogy elveszítettem.

Jelenleg egyedül élek vagyis abban az értelemben hogy nincs párkapcsolatom. És bár nagyon várom hogymikor érkezik meg végre a szerelem, közben viszont úgy érzem az éeltem teljes, nagyon szeretek magammal lenni, felfedezni a világomat, barangolni benne, egyensúlyozni, visszatérnia középpontba újra és újra, szóval nagyon nagyon jó az élet így is most pedig már évek teltek el hogy társ nélkül vagyok és nagyon várom hogy megoszthassam az örömet valakivel, vajon sikerül-e és mikor is lesz már, de addig is nekem jó velem.

Sziasztok! Nagyon nehez ezt kitalalni. 4 eve vagyok egyutt a parommal, nem egy egyszeru kapcsolat. Eljegyzes megtortent, Eskuvot jovore tervezzuk. Megsem erzem azt h igy van ez rendjen , tul sok a mindenapos vita, nincs tisztelet, semmi erdeklodes egymas irant stb. Igaz masik orszagba kellett koltoznunk s sokszor tunodom azon talan ez is egy ok a tobbi kozul amiert itt tartunk. De a nagy kerdes hogy meg egyutt lennenk e mas korulmenyek kozott is? Vagy leszunk e meg valaha boldogok? Ugy erzem tul gyava vagyok kockaztatnio a jovoben feladni a mar nem mukodo es nyuztetett kapcsolatot a bizonytalanert.Annyi mindenen atmentunk mar hogy tudjuk ugy is lesz valahogy.A teny h ez nem tesz boldogga. Es neha ugy erzem jobb a biztos rossz mint a bizonytalan. Es folyamatosan jonnek a kerdesek Mi is lenne jobb.