Ha a megalázott mesterek nyomában jársz, nagy valószínűséggel ugyanarra a sorsra jutsz te is. A megalázott mesterek olyan tanítók, filozófusok, költők, zenészek stb., akikről a kortárs, szakmai elit nem vett tudomást, kirekesztette őket. Hogy miért nem? Mivel hétköznapi magaslataikban is jóval meghaladták saját korukat. A későbbi elitek, és a közvélemény miután felnőtt hozzájuk, persze előszeretettel és alázattal tárta fel újra őket, hogy aztán a maga számára begyűjthesse tudásukból nyert kincseit.
Osho azt mondta egyik elődadásában, hogy ha Jézus megint eljönne, ugyanúgy megölnénk, ahogy tettük azt kétezer éve.
A látókat, és főleg a másként látókat mindig csak kevesen értik meg.
Üzenetük a világ egészéhez szól, ugyanakkor az idők egészéhez is, mivel be kell látni, hogy szélesebb körben kiterjedni csak akkor képesek, ha a későbbi korok generációinak tagjai közül néhányan újra és újra felfedezik őket, egyszerre mindenkinek, egy adott korban kiterjedni nem lehet. A gyakori újrafelfedezés során pedig oly mértékű ismertségre és népszerűségre tesznek szert, hogy benne ragadnak a köztudatban, hagyománnyá, szimbólummá válnak.
A jelenben, az aktuális korban elismerésnek örvendő dolgok általában mindig csak jók vagy nagyon jók, ám nem tökéletesek, maradandók, kivételesek. A majdnem színvonalon mozognak.
Az ember elismerésre törekvő lény.
Ám mi van akkor, ha nem ismerik el életében? Semmi.
És mi van akkor, ha elismerik? Szintén semmi.
Ugyanis élete végén az elismerést úgysem képes magával továbbvinni. Ha pedig az elismertség élete után is fennmarad, vagy csak akkor érkezik el, abból ő már semmit sem fog látni, érezni, tapasztalni.
Mit lehet, és mit kell tehát tenni?
A legegyszerűbbet. Mindenkinek végeznie kell a maga dolgát. A költő írjon, a szerző, a tanító tanítson stb. Tegye azt, ami élvezetet okoz neki, amit a szív diktál és közvetítse üzenetét, mely majd előbb-utóbb rátalál közönségére. Aztán elismerés vagy lesz, vagy nem, de igazából ez már teljesen másodlagos kérdés.
Hamvas Béla így fogalmaz a maradandó művekre vonatkozóan:
„Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet, nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dicsőség, érdem? Minden mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között. Meg akarok győzni valakit, szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni. A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.
A halhatatlan művek csaknem mind elégtek, s abból a kevésből, ami reánk maradt, nem tudja senki, hol veszett el, micsoda, ki írta és mit. A veszteségről senkinek sejtelme sem lehet, ahogy senki sem tudhatja, mit gondolt az, aki magányos csónakon egyedül az óceánra indult, és nem tért vissza többé.”
Ennek lényege az, hogy, ami igazán fontos és bensőséges az mindig misztérium, titok marad. Egyén és a szellem dolga. A tanító feladata pusztán annyi: a megfoghatóból átadni üzenetét. Aztán valamikor, egyszer majd a közönség is elvégzi vele a maga dolgát.