A VÍZ

Hosszú vándorlás után a Mester és tanítványai elérték útjuk célját a keresztet ábrázoló sziklát.A kőkereszt lába alatt közvetlenül egy tiszta vizű friss hideg forrás folyt.A víz évszázadok alatt kitartó munkával egy keskeny patakocskát épített ki, ami pár méter után hirtelen eltünt egy szikla mélyedésében.A Mester leült a remete sziklájára.A tanítványok egy kivételével a forráshoz futottak, és egymást lökdösve próbáltak hozzá férni,hogy oltsák szomjukat.
A legfiatalabb tanítvány odament a Mesterhez és elkérte tőle a fából faragott Grált. Majd a forráshoz ment, megtöltöltötte vízzel, és átnyújtotta a Mesternek.
Azután ő is a forráshoz ment és csillapította szomját.
-Mi ez a hely? És miért jöttünk ide?- kérdezték.
-Elmondom nektek e hely legendáját- mondta a Mester
-Figyeljetek, és tanuljatok.
Azt gondoljátok,hogy ezt a formát a szeszélyes időjárás alkotta hosszú- hosszú idő alatt?NEM! NEM!
A legendák szerint ez nem így volt.Élt valamikor régen egy remete, akinek a nevét már rég eltemette az idő.Az ő otthona volt ez a sziklával teli táj.Ide vonult vissza, hogy életét Istennel töltse.Mindennap hosszú utat kellett megtennie élelemért és vizért.
Mígnem Isten saját műhelyében megalkotta ezt a keresztett és leküldte a remetének.A kereszt olyan magas volt, hogy ellátszott a hegyen túl is.De azon az éjjelen nem csak a kereszt érkezett meg, hanem ott ahol találkozott a talpa a földdel, egy tiszta vízű forrás is fakadt.
Az embereket először a kíváncsiság hajtotta amikor meglátták először a hirtelen felbukkanó keresztett, és elindultak feléje.Csodálkozva látták a forrást, ami lassan már kimosta magának az utat lefelé egy szikla felé, ahol el is tünt.
A remete ott ült mellette csendes imájába merülve.Az emberek a hosszú út alatt megszomjaztak, mégis amikor meglátták a remetét valami elhatalmasodott rajtuk.Egy láthatatlan ámde nagyon gyengéd erő, ami nem engedte őket közel a forráshoz.
A remete lassan kinyitotta a szemét.Arcán a végtelen nyugalom és szeretet volt látható.Az emberek mély tisztelettel köszöntötték őt, és tisztelettudóan megkérdezték ihatnak-e a forrásból.A remete bólintott és ők egymásután ittak a vízből.
Voltak olyanok, akik sírni kezdtek, pedig hosszú-hosszú ideje nem sírtak.Voltak akik nevetni kezdtek, pedig már azt is elfelejtették milyen a nevetés.Voltak akiknek a szívét soha át nem élt érzések járták át.Voltak akik megszabadultak a fájdalmaiktól, ami hosszú ideje életük része volt.
Ettől a naptól fogva a zarándokok helye lett a keresztsziklája, és a remete lett az őrzője.
Amikor a Mester befejezte a történetet és egy nem várt kérdést adott fel a tanítványoknak.
-Mit gondoltok a vízről?
-Isten áldása- szajkózták többen
-Víz nélkül nincs élet, nem tudnának a növényeink élni, éhen és szomjan halnánk.Nélküle nem tudnánk megtisztítani a testünket.Sivatag lenne az egész világ.
-Ez mind igaz- bólinott a Mester, és a tanítványok elégedetten néztek maguk elé.
-No és te legfiatalabb tanítványom? Te mit gondolsz a vízről?
-A víz a természetben - kezdte a legfiatalabb tanítvány,-lehet
élet és halál ura is.Életet adhat, de ha szeszélyes kedve úgy hozza, falvakat és városokat is elmoshat mindörökre, ha útjában állnak.Tisztára moshatja a testünk kívülről.Gyógyító áldást hozhat a lelkünknek, amikor sírunk.Könnyeink megkönnyebbülést hoznak és életet szemeinkbe.Belső forrásunk eredője is.Ez a forrás sosem apad ki bármennyit is könnyezünk, ugyanúgy, ahogy ez a forrás is ami mellett most ülünk.A könnyben is benne van Isten felénk áradó végtelen szeretete.Azért kaptuk azt a belső forrást, hogy könnyíteni tudjunk terheinken.Én ezt gondolom a vízről Mester- fejezte be a legfiatabb tanítvány.
- ÁMEN!- mondták rá a tanítványok és a Mester is.