A veszteségekről és a fájdalmakról
Történt egyszer, hogy a kotnyeles tanítvány felkereste az egykedvű tanítót a következő kérdéssel.
– Mester, te már veszítettél el valakit, vagy valamit? Hiszen olyan érzéketlenül és lekezelően szoktál bánni velünk, amikor a fájdalmainkról, a veszteségeinkről panaszkodunk neked. A múltkor is meghalt az egyik tanítványod apja, én nemrég a feleségemet vesztettem el, és az az üzletember, aki a napokban felkeresett téged, elvesztette az egész korábbi egzisztenciáját, de mindez téged persze egyáltalán nem érintett meg. Rezzenéstelen arccal, egykedvűen vetted tudomásul a hallottakat.
A mester gondolatban egy pillanatra megállt, maga elé meredt, majd a tanítványra nézett és így szólt.
– Így belegondolva, más sem történt velem egész életemben, csak elveszítettem ezt, meg azt, meg amazt. Semmim sincs már meg azok közül a dolgok közül, melyeket akár egy vagy öt, vagy mondjuk, tíz éve birtokoltam. Az összes ember, aki nekem valaha azt mondta, Szeretlek – már nincs velem, sőt nem is szeret. Részben azért, mert már nem él, másrészről azért, mert egyszerűen elmúlt irántam érzett korábbi állítólagos szeretete. Akik valaha a barátaiknak nevezetek, azokkal is ugyanez a helyzet.
Az én életem valahogy rendhagyó módon alakult. Amíg szerettem valakit és szolgáltam „szerettem” érdekét, addig sosem volt különösebb gond. A gond mindig ott kezdődött, amikor rám untak, vagy legalábbis az én érdekeimről lett volna szó. Ekkor valahogy nem találtam társakra, nem volt kinek panaszkodnom, segítséget senkitől nem kaptam. Így jobb híján magamnak panaszkodhattam, ha volt hozzá kedvem, de az is unalmas egy idő után. Mindenesetre időről-időre felfedeztem, hogy minden, amibe korábban bele akartam halni, túlélhető, hogy a veszteségek nem is olyan nagy veszteségek, illetve, hogy a veszteségeket meg lehet élni, sőt ehhez még különösebb segítségre sincs szükségem, mi több, valójában nincsenek is veszteségek. Mi döntjük el, hogy mit élünk meg annak, és mit nem. Viszont, ha valaki állandóan meghallgatta volna az én panaszkodásaimat és nyavalygásaimat, ahogy most ti egymásét, akkor ezek meglátására sosem váltam volna képessé, ugyanis nem lett volna rá időm a sok felesleges fecsegéstől. A csendben vált számomra igazán láthatóvá a dolgok természete.
Így lettem én mester, ti pedig így vagytok továbbra is ugyanazok a tanítványok, mint tíz éve is. Ti folyton csak a sérelmeitekkel, fájdalmaitokkal vagytok elfoglalva, erre kondicionáljátok magatokat. Mindig csak panaszkodtok, mert ez kényelmes, és jólesik nektek. Ugyanis sosem mertétek meglépni azt, hogy ne rejtőzzetek el a cselekvés, a felelősségvállalás elől mondvacsinált sérelmeitek mögé. Akkor nem lenne kit hibáztatni és miért panaszkodni. Csak ti maradnátok, szemben önmagatokkal és azzal, amit elértetek. És ez az egyetlen őszinte megmérettetés. A veszteségekről meg ennyit: Most mire számítotok? Csodára, hogy egyszer valamit mégsem veszítetek el? Még a saját életeteket is elveszítitek, még az sem kivétel. Más miért lenne az? A veszteségeket nem lehet elkerülni, ha már hajlamosak vagytok valamit veszteségként megélni, viszont a belső bizonyosságot meg lehet szerezni, hogy nincsenek veszteségek, mert ez nem puszta illúzió. Sosem volt semmi sem a tiétek, így elveszíteni sem tudjátok, illetve minden a tiétek volt mindig is, így elveszíteni sem tudjátok.
Hozzászólások
33 hozzászólásIgaz minden sora, de vajon ki képes arra Jézuson és még néhány kiválasztotton kívül, hogy ezt maradéktalanul megtegye ?!
Egy dolog elhatározni valamit, egy másik pedig, hogy elég érett és bölcs vagy-e hozzá ? Lehet, hogy sohasem leszel az, akkor pedig ez a dolgok rendje.
"A spirituális tanító egyetlen szerepe: segíteni megszabadulni attól, ami elválaszt valódi önmagad igazságától és a lényed legmélyén már régen meglévő tudástól."
(Eckhart Tolle)
Szia, köszönöm, hogy olvastad, véleményezted ezt a kis szösszenetet!:)
Személyes válaszom egész egyszerűen az, hogy: bárki.
A tiszta tudat elérése nem a kiváltságosok és kiválasztottak privilégiuma.
A krisztus tudatot, buddha állapotot, megvilágosodást stb. Bárki elérheti.
Különben az elmúlt több ezer év spirituális hagyománya, szándéka, a tudás átörökítése, a tanítók szándéka értelmetlen lenne.
Felekezettől, iskolától független a tanítások végkövetkeztetése az, hogy a tiszta tudatot bárki elérheti.
És ez nem is elhatározás kérdése. A lét, a szeretet, a kegyelem akkor nyílik meg valaki számára, ha átadja magát neki, nem pedig el akar érni valamit. A buddha tudat nem cél, hanem állapot. Itt és most jelen van, hagyni kell, hogy átitasson.
Köszönöm Neked a választ. Úgy látszik, arra volt szükségem, hogy valaki megpróbáljon helyre tenni ezen a téren és most ezt a legnagyobb jóindulatból írom.
Rendben, örülök neki, hogy hozzátehettem ehhez valamit!:)
Örömmel üdvözöllek és üdvözlöm azt a szellemi minőséget, amit képviselsz. Sajnos most csak röpke percem van írni, de lehetőség szerint szólok majd bővebben is...
Szia sankara!
Én is szeretettel üdvözöllek és köszönöm, hogy itt jártál, hagytál itt pár sort!:)
Ez a tanmese a megtagadott érzésekről szól, a falak emeléséről.
Amikor valami veszteségként élünk meg, akármilyen kicsi veszeteség is, az veszteség. Ha nem éljük meg, hanem átszínezzük, á az nem is veszteség volt, az valami más volt, akkor önmagunk ellen fordulunk, megtagadjuk önmagunkat. A veszteség eltagadása a veszteségélményt a tudatalatti mélyére űzi. A veszteségélményt fel kell dolgozni, aminek szabályos rendje van és a racionalizáció és megértés, hogy valójában miről szólt az élmény, ez a kulcs az elengedéshez. Akkor már valóban nem lesz veszteség.
A panaszkodás semmi más, csak dagonyázás a sérelemben, és nem hajlandó az okok, az események belső kapaszkodóinak feltárására.
Mindahányszor valamit fájdalomként élünk meg, az fájdalom. Akkor felesleges azzal jönni, hogy valójában nincs is fájdalom, mert persze igaz, hogy valójában nincs fájdalom, de ha a megélés a fájdalom, akkor azt kell megélni. Lehet, hogy ha rutint szerzünk a fájdalmas élmények feldolgozásánál, akkor legközelebb már nem fájdalomként éljük meg ugyanazt a helyzetet, de ha a megélésünk fájdalom, akkor nem hazudhatjuk el, merthogy fájdalmat csak a tudatlan csőcselék érez és nekem ez akkor sem fáj, mert én már faszányos mester vagyok.
Valahányszor elhazudjuk valódi megéléseinket, hazudunk magunknak. Nem kéne, mert az önhazugságaink is visszatérnek hozzánk. Nem kerülhetjük meg a leckét a félelem, fájdalom, bűntudat, veszteség, csalódás élményeit meg kell tanulnunk feldolgozni. Ha már megtanultunk bánni ezekkel az energiákkal, akkor már ezek nem léteznek, de addig nem szabad elhazudni a megélt érzéseinket.
:)
Szia karmatörlő!:)
Köszönöm neked is a véleményt és hogy olvastad.
Az én véleményem erről maga az írás, amit kommentedből ítélve nem értettél meg vagy félreértetted azt.
Egyéb kiegészíteni valóm nincs a dologhoz. Győzködni nem akarlak. A tények önmagukért beszélnek, a többit bizonygatják.
Értem, amit írtál, nem értettem félre semmit.
Illúzió az érzések nélküli világ. A világ alaptulajdonsága a szeretet, ami nem csak érzés, de az is, hiszen a világunk maga a szeretet. Éppen ezért, illúzió a sokat ismételgetett közömbösség és egykedvűség, amit a mestereknek tulajdonítanak, idegen ettől a világtól.
:)
Értem, amit írtál, nem értettem félre semmit.
Illúzió az érzések nélküli világ. A világ alaptulajdonsága a szeretet, ami nem csak érzés, de az is, hiszen a világunk maga a szeretet. Éppen ezért, illúzió a sokat ismételgetett közömbösség és egykedvűség, amit a mestereknek tulajdonítanak, idegen ettől a világtól.
:)
Nézd, nem kell bizonygatnod, hogy értetted-e vagy sem. Az kiderül a kommentből.
Újabb kommentedre válaszolva: a puding próbája az evés.:)
Itt csupán arról van szó, hogy valamit nem tapasztaltál meg, amiről itt szó van.
Amíg pedig nem tapasztalod meg, addig semmi értelme bizonygatni (de ellene érvelni sem).
Arra biztatlak, hogy nézz tovább, lépd meg a következő lépést.
Mert mindig van következő lépés.
A megszelídített, munkára fogott tudat képes rá. Tedd meg.
Persze mondhatnám én is azt, hogy nem értesz meg, mert nem tapasztaltad meg.
Az, amit megtapasztaltál csak egy közbülső állomás, egy alapállapot egy másik felfedezni való világhoz.
Lépj be.
:)
Karmatörlő,önismereti szempontból teljesen igazad lenne,de Hamvasnak küldetése volt,és karizmát is kapott hozzá jócskán.
Először tradicionalista volt,és ébresztőt fújt az emberiségnek,éberségre tanított.
Aztán visszatért a kereszténységhez. Úgyhogy ő lerendezte ezeket a dolgokat magában:)
Szerintem az is egy misszió,hogy valaki az embert állandó éberségre figyelmezteti ebben a korban,és ha ismered az életművét,akkor tudhatod,hogy neki az volt a dolga hogy tükröt mutasson nekünk.
Én nagyon sokat köszönhetek neki,és végtelenül tisztelem.
Ha nem róla lenne szó,akkor dicsérném az írásodat,de neki ez volt a feladata ,hogy felrázzon minket.
Ez nem a Hamvas cucc.
De nem baj.
:)
Bocs Karmatörlő,megkövetlek!
Jól összekevertem a két blogot:D
Jártattam a számat az éberségről,és tessék!!!:)))
Most lehet röhögni,megszívtam az okoskodásomat:)
Aranyos.:)
,,Aranyos.:)''...meg hülye is:D
Viszont szétnéztem a ,,házad táján'',és tetszett amit láttam,a weblapok.
Háromszor is láttam a Hamvas írást ,úgyhogy már csak az volt a szemem előtt.
Nem baj,Karmatörlőnek volt egy jó estéje:D
Viszont ha már itt tartunk,szeretném ajánlani a weblapodat:
http://www.szinbablog.blogspot.com/
Háhá, lebuktam!:)))
Hát igen..., folyok a csapból.
Örülök, hogy szétnéztél, köszi!:)
A protezsálást pedig nemkülönben!:DDD
"Egy kis emberség statisztika"--> Ezt nem szeretnéd itt is közzé tenni? Nagyon jó! Eredeti és őszinte!
Szia, de..., lehet, hogy majd egyszer sorra kerül:)))
Vagy talán ma?
Utalva Balázs számomra adott válaszára, én bizonyára nem vagyok "bárki", de még akárki sem, inkább "senkisem", de az is csak szeretnék lenni.
Most, hogy igencsak elért a fájdalmas állapot, nem tudok mást tenni, mint tudomásul venni és a fájdalommal együtt élni a mindennapjaimat. Hiába mondom magamnak, hogy ezt csak az ego teszi, attól az még ott van és kegyetlenül gyötör. Szívesen átadnám már az ördögnek is, de nem kell senkinek, rám szabták, rám íródott, nekem címezték, nincs menekvés előle.
Lehetnék ugyan tudatosabb is, de bevállalom, hogy egyáltalán nem vagyok és igenis rohadtul fájnak bizonyos dolgok. Át kell mennem a folyamaton, nem tudom máshogy megélni a veszteséget, csak fájdalommal. Eltagadni sem tudom, mert akkor hazudnék magamnak, jó mélyre leásnám és legközelebb dupla erővel törne fel. Szóval inkább felvállalom, jöjjön a szenvedés, majd szépen kimászok belőle, ahogy eddig is tettem.
Bizonyára valamit nagyon rosszul csinálok, hogy nem vagyok érzéketlen, nem tudom megtagadni önmagam, egyszerűen átengedem magam a fájdalomnak. Igaz, vannak alternatíváim, amivel enyhíthetem, de a folyamat akkor is folyamat a maga megéléseivel, szenvedéseivel együtt.
Tudom, visszanézve már máshogy fogom látni, de visszanézni csak a jövőből lehet, én pedig a jelenben vagyok.
Mester már soha nem leszek, az biztos, de ezek szerint még tanítványnak is gyatra. :)
Nagyon is jól csinálod, mert a fájdalomnak utat kell engedni, hogy "kifájja" magát. Ha ez megtörtént, akkor a nyomában mindenféle más életigenlő érzés fog megjelenni (tapasztalatból írom)
Azt is nagyon jól csinálod, hogy nem vagy érzéketlen, azért mert visszafelé már nem jó fejlődni, fogadd el tehát az érzékenységedet, ez még jó dolgokat is hoz majd az életedbe. Erre magad is rájössz, a nehéz időszakok elmúltával.
Az utolsó mondatodat gondold újra és ne légy kishitű, mert szerintem épp így vagy a legjobb tanítvány, hogy megéled azt, amit a sorsod eléd hozott.
Minden valamire való Mester is átment ezeken a dolgokon, ezért ne hamarkodd el a dolgot ilyen kijelentéssel...
Ibolya Kedves! Bocsáss meg másoknak és legfőképpen saját Magadnak (teljesen), s hagyd hogy az élet megmutassa miért kellett mindezt megélned.
Szeretettel gondolok Rád és együttérző lélekkel ölellek: Marcsi
az Univerzumban hullámtermészetű. A lelki fejlődésünk is. A fájdalom rombolja az egót, ez a rombolási szakasz. Ha ellenállsz, trükközöl, lefojtod, depresszió lesz belőle. Ha gyorsabban ki akarsz jutni ebből a szakaszból meditációban szívnyitásssal bele a közepébe. Annyiszor, amíg teljesen ki nem oldódik.
Nagyon szeretem a megoldás-folyosó meditációt a Sanyitól. Ahol a probléma okai szobákban vannak, mész végig a folyosón, benyitsz és befogadod a tanítást. A legmeglepőbb tudattartalmakat találtam itt, csak annyit mondhatok, az egóm majdnem mindig mellé lőtt az okokat illetően.
Utána majd építkezni fogsz, majd megpihenhetsz a babérjaidon kicsit. S mivel a következő hullám már gyűjti az erejét, tudni fogod a hullámvölgy itt lesz majd megint.
Jól csinálod, most van az, mi jobban hiszünk benned, mint esetleg Te most saját magadban.
Alternatíva mindig van. Nézz körül.
http://www.youtube.com/watch?v=YimSFQ9otXE
Csu-Lac
Ez a blog ma kicsit aktuális nekem. Bár amit elvesztettem, igazából nem értékes, nem jelent semmit, csak fontos eszköz lenne ahhoz, hogy most tudjak diplomázni és tovább menni munkaügy szempontjából. Megvan a szakdolgozatom, minden, a cél előtt vagyok, és ma derült ki, hogy elképzelhető, hogy nem államvizsgázhatok ebben a félévben, egy adminisztrációs csúszás miatt. Ebben annyiban vagyok felelős, hogy annak idején nem olvastam el rendesen, hogy a záróvizsgára külön is kell jelentkezni október végéig, és nem elég a szakdolgozat leadása. Ezt még talán meg is tudják oldani, de történt egy nagyobb gond is: a tanulmányi osztályon nem találják az indexem (és nincs nálam sehol). A határidők miatt olyan is lehet, hogy ebben a félévben nem lesz meg a diplomám. Ezt ma azért éltem meg nagyon nehezen, mert egyrészt nagyon küzdöttem érte, és már végeztem kellett volna, de mondjuk úgy röviden, elég nehezek voltak a körülményeim több szempontból. Nem a tananyaggal volt baj, hanem ezzel. Na mindegy, innen kell továbbmenni.
Csak nem a Wesleyre jársz:))))
Bár máshol is ez a kalamajka van...
Ahogy írod:
"Na mindegy, innen kell továbbmenni."
Nem volt még itt az ideje valamiért annak a diplomamunka leadásnak.
A másik gyakori eltévelyedés, amikor nem vesszük tudomásul, hogy MÁR nincs itt az ideje valaminek.
:)
Engedd el!
Köszönöm. :) Ez igaz lehet, nincs itt az ideje. Azt még nem lehet tudni, hogy miért, de később kiderül majd, ha letelik ez a félév is.
Igen. Nem is kell, hogy kiderüljön. Ne is próbálj most okokat keresni. Magától felsejlik az, ha már nem kutatod. Van, hogy csak évek után derül ki, de utólag mindig beigazolódik, hogy így jártál jobban.:)
Meglett ma, ami elveszett. :) És jött vele a tanulság is. A tanulmányi osztályon ma nem volt ügyfélfogadás, de én több okból, fáradtságtól és a rémülettől is, olyan kilátástalanság-érzéstől rosszul lettem, és egyik jó barátom felkísért a tanulmányi osztályra, hogy hátha segítenek most. És a TO-s segített, ő is megijedt. Kiderült, hogy egyszerűen régebbi dobozba tették az indexem, mert régebbi dátum volt rajta. Senki nem volt hibás igazából, egy egyszerű tévedés volt. De számomra mutat valamit, hogy ennyire képes vagyok megijedni. Mert kiderült, hogy aki elveszti az indexét, annak nagy kellemetlenségekkel kell szembenézni, akkor buktam volna most mindenképp az államvizsgát, és még további bajokat sóztak volna a nyakamra. Én olyan fáradtságot érzek magamban, hogy ezeket már nem is tudom, hogy hogyan viseltem volna. Nagyon rossz volt, rosszul is lettem fizikailag is, olyan elegemvan-érzésem volt. Hogy ennyire meg tudtam ijedni, ez az, ami mutat nekem valamit. Egyrészt, hogy borzasztó fáradt vagyok, másrészt még egyebeket. Érdekes élmény volt, de olyan szinten ütött, hogy bár meg vagyok könnyebbülve, a nyomást érzem még a mellkasomban, a szívemnél. Tegnap a hozzászólásom ezt nem tükrözte, nem is nagyon akartam leírni, mert tényleg úgy voltam, hogy ami jön, azzal kell szembenézni. Csak épp lehet nem mindegy, milyen állapotban. :D A tudatom irányított, erősített, de közben meg voltam rémülve.
Masszív próbatétel volt és alkalom a fejlődésre! Mostmár tudod, hogy milyen irányban kell fejlődnöd!
És megbeszéltük azt is, hogy mit kell gyakorolnod!:)
Gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj!:))