Önmegvalósítás vagy önzésmegvalósítás
Ahogy az ember egyre közelebb kerül élete közepéhez, s minél jobban megerősödik személyes beállítottságában, szociális helyzetében, annál erősebbé válik az a látszat, hogy felfedezte a helyes életirányt. És mert ezen a fórumon írok, hozzáteszem még, hogy ez a látszat gyakran kiterjed a magatartás igazi eszményeinek és alapelveinek megtalálására is. A végső óhaj a teljesség kibontakozása bennünk, ettől azonban korunk embere olyan messze van, mint ég a földtől. A teljesség elérése nem kevesebbet tartalmaz, mint a különleges egyedi lény lehető legjobb kibontakozását a szeretet és a bölcsesség sínpárján haladva. Ez életünk legnagyobb feladata.
Individuáció, azaz önmegvalósítás a neve annak a folyamatnak, amelyben érett személyiséggé válhatunk, ami ott kezdődik, hogy fokozatosan kiábrándulunk a magunkat illető illúzióinkból. Ez óhatatlanul válság is, de aki nem vállalja az egészséges fájdalmakat, az menekülésben él. Az individuációnak szöges ellentéte az individualizmus, amit én önzésmegvalósításnak mondanék. Természetellenes birtoklás, nagyravágyás, impertinens póz, mely gyakran már a legcsekélyebb nehézség nyomására is összeroppan, megmutatva, hogy mennyire üres.
Az önmegvalósítás a józan alázat iskolája is, a belső gazdagodás semmihez nem mérhető örömével. Tudatosodás, ébredés ez, az isteni tervnek legalább megközelítőleg valósággá érlelése, melyhez hű marad az ember, bizalma van benne. Az individualizmus mindennek csupán divatos torzképe, és hiába ölti magára az ezotéria ruháját, csak önbecsapása lett nagyobb.
A személyiség soha nem bontakozhat ki anélkül, hogy a saját útját ne választaná tudatosan, világos morális döntéssel. Az emberek többsége azonban nem a saját útját választja, hanem a ködben rohangál, valamilyen módszert keresve a megúszáshoz.
Személyiségfejlődésre vállalkozni népszerűtlen merészség, letérés a széles útról. Nem is igen sokan vállalkoznak erre az útra, de hogy legalább a látszata meglegyen, hát beveszünk különféle ezo-pirulákat, amitől ugyan nem nyugszunk meg igazán, de valamelyest elcsitítottuk lelkiismeretünket. Hozzátapadunk a félelmek, meggyőződések, törvények, módszerek, vakhitek tömegéhez, így aztán ahelyett, hogy kivirágzana az életünk, inkább meghorpad. Az eszközök célnak mutatják magukat és a jól hangzó tanok rengetegében elvész a lényeg. Elvész az élet.
Más dolog ismerni az utat és más járni rajta. A keskeny ösvényen csak kellő alázattal és kitartással lehet előbbre jutni, és csak az tud rajta járni, aki kész ismételten konfrontálódni legnehezebb ellenfelével, önmagával. Az út befelé, önmagunk középpontjába vezet. S ahogy haladunk a kanyargós ösvényen, önmagunk újabb és újabb démonaival küszködve, egyre világosabb és fényesebb szakaszokon át, egyszer csak egy ragyogó maghoz érkezünk. Ez vagyunk mi, voltaképpen. Ez a mag a mi valódi lényünk. Ez az a mag, mely Istennel egy. Ezért van az, hogy mikor magunkban megismerjük Őt, az igazság ragyogásához csak akkor érkezünk el. Mert a szűk ösvény egy szűk kapuhoz vezet, mely bejárat az igazság templomába.
Te hova készülsz?
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Nem igazán akartam hozzászólni, amíg el nem jutottam a mondandódnak majdnem a végére, ahol ezt a mondatot találtam. ". Az út befelé, önmagunk középpontjába vezet. " Én úgy mondanám és ezt a mondatot választottam saját életfilozófiámnak az egyik közösségi oldalon, hogy "Az út önmagunkhoz visszafelé vezet".
Nem látok különbséget a két mondat tartalma között. Folyamatosan fejtegetjük le magunkról a ránk rakódott burkokat, amelyeket hol páncélnak, hol könnyű fátyolnak érzünk, de igazából a teljes meztelenségre vágyunk, igazi önvalónkra. Ezek a folyamatok azonban akkor sem teljesen cél nélkül valók, ha sokszor eltévedünk rajtuk, inkább úgy mondanám, alaposan visszavetnek bennünket, hogy utána elkezdjük kitapogatni a nekünk való utat.
Önmagunk valódi vizsgálata, egy-egy kis darabjának felvállalása hosszú és fájdalmas folyamat. Nem véletlenül nem kapjuk meg egyszerre, mert belerokkannánk. Nem hinném, hogy szándékosan tévelyegnénk a hamis utakon, csak éppen abban a pillanatban azt bírjuk felvállalni, vagy inkább azt merjük.
Saját életem közepét meghaladva - kiindulva az átlagos életkorból - döbbentem rá, hogy a helyes életiránytól még soha nem álltam távolabb. Sokkoló felismerés volt, rendesen szét is rombolta az életem, az addigi illúzióimat, viszonylagos kényelmemet. A folyamat megállíthatatlan, kár reménykedni.
Persze én is, mint sokan mások ezen az úton, úgy gondoltam, hogy megkerülhetem a szükségtelen fájdalmakat. Büszke voltam magamra, hogy átvertem a Sorsot. Mindannyiszor akkorát zuhantam, hogy alig bírtam talpra állni. Igazából nem is akartam, de még ezt a könnyebbséget sem kaptam meg.
Szóval ne gondold Kedves Sankara, hogy az emberek többsége szándékosan nem választja a saját útját. A tudatosodás egy folyamat, állandóan letérünk az utunkról különböző okok miatt, én a legnagyobb visszatartó erőnek a félelmet tartom. Még a jót sem merjük bevállalni, nem hogy a rosszat. A folyamatot gyorsítani nem lehet, mindennek ideje van az ember életében. Ha a gyávaságnak, akkor annak, ha a hazugságnak, akkor annak. Előbb, vagy utóbb, de tapasztatalom szerint inkább előbb, oda kell állnunk önmagunk elé és kinek hányadik pofon után felvállalni a számára addig elfogadhatatlan, kiábrándító énjét is. Mert az is a miénk, cserébe felszabadulunk, megkönnyebbülünk egy pillanatra, majd haladunk tovább és tovább. Befelé, valódi önmagunk irányába.
Hogy hányszor kell leugranunk a szakadék széléről ? Ez egyénenként eltérő. Ezért nem is szabad ítélkezni, megmondani másoknak a tutit. Az eszközök olykor valóban célnak mutatják magukat, félrevisznek, megtévesztenek. De mindennek oka van, így ennek is. És igazad van, kellő alázattal kell ezeket tudomásul venni, ha félrevittek, hát félrevittek, azért, mert így kellett lennie. Legközelebb majd tudatosabban döntök, hiszen a saját bőrömbe égett bele a tapasztalat.
Aki csak az ezo-pirulákat szedi, azt úgyis kiveti innen a Sors, mert még nem érett a tovább lépésre. Majd egyszer nála is eljön az ideje, most a piruláktól boldog és elégedett. Placebo-érzés. :)
Én még többet küzdök a démonjaimmal, mint ahányszor a fény rám ragyog. De már érik a türelmem, az alázatom, bár nagyon lassan és fájdalmasan. Pokoli fájdalmasan.
És Te hová készülsz Kedves Sankara ? Honnan ezek a határozott mondatok, megdönthetetlennek látszó vélemények ? Vajon oly közel kerültél már a középponthoz, hogy fénye feltárta előtted igazi önvalódat ?
Kedves Kavics, örülök tartalmas hozzászólásodnak. Szellemed fénye rávilágított némely gondolatom sutaságára, ezért megpróbálom jobban kibontani ezeket.
Nem gondolom, hogy az emberek többsége szándékosan nem választja a maga útját. Az anyagban élő emberre leselkedő megtévesztések és kísértések következtében mindannyian követünk el hibákat, megbotlunk és elbukunk a földi élet útját járva. Önmagunk gyarlóságaival küzdve araszolunk, küzdünk, miközben az élet bármely külső dolgához való vonzódásunkban megtanuljuk azok viszonylagos jelentéktelenségét. Egyetlen földi élet periódusából nézve ez általában igen lassú folyamat, és idő kell ahhoz, hogy az ébredő tudat szellemi tapasztalatokat fogjon fel. A világot beárnyékoló sötétségben megpróbáltatások, szenvedések és csalódások kísérik szükségszerűen életünket, melyek igen jó tanítóknak is bizonyulnak egyúttal, hisz a világ eredményei porrá és hamuvá lesznek a szájban és jó esetben arra késztetnek, hogy hontalanságunkban lelkünk békéjét Őnála újra és újra átvegyük. És közben mindaz, amit legyőzünk, létrafokká válik bennünk. Semmiképpen nem szándékom tehát az ítélkezés, hanem csupán hogy mécsest gyújtsak az út mentén. Mert az út, ami az árnyékvilág árkai fölött vezet, a legkevésbé sem veszélytelen. És ha valakinek egy cseppnyi olajat tudok tölteni pislákoló mécsesébe, azért a Mesternek vagyok hálás, aki szüntelenül táplálja bennem is a szívemben megindult új életet. Nem szeretnék mást, mint az utat sugallni, minden becsvágy nélkül. De felelősséggel.
Az első és legfontosabb a szeretet érzésének kiteljesedése az emberi lélekben, mert ez segít leginkább rálelni az ösvényre. A hit és a remény szintén nélkülözhetetlen. Minden ember saját maga számára feltétlenül az út, de csak akkor az, ha keményen megragadja egész egyéniségét és felébredt szellemi akaratának erejével felismeri, hogy ez az egyéniség nem ő saját maga, hanem csupán olyasmi, amit szenvedések árán alkotott a saját használatára. Az Ösvényig sokféle út vezet, és aki ideér, tapasztalatok végtelen tárházát hordja magában. Ezen a szűk úton jelek vannak mindenütt, melyek segítenek eligazodni. Az út mellett sokszor szakadékok mélyülnek, melyek lelki tökéletlenségeink szimbólumai. Azoknak a hibáinknak, melyeket nem veszünk észre, vagy melyeket nem próbálunk kijavítani teljesen. Ez az az út, ösvény, mely befelé, önmagunk középpontjába vezet. És a sötétségből a világosságba. Aki errefelé kószál, látja, hogy csapdák, veszélyek, útvesztők, lidércek mindenütt. Mégis ez a legcsodálatosabb utazás, lemerülni lényünk titokzatos és dicső mélységeibe, ahol küzdelmeinkben leoldódnak rólunk megszálkásodott félelmeink, az erőnk mérhetetlenül megsokszorozódik, és lassan megismerjük Őt, Aki Van, és ennél nincsen semmi boldogítóbb. „Az Út, az Igazság és az Élet vagyok” – csendül fel bennem a hangja. Az út az igazság templomába vezet. A teremtő szellem, az Ige, a Logosz templomába. És önmagunk középpontjába, az Atmanba. És midőn egyre inkább hasonlatossá válunk Őhozzá, ha lelkünkben minden részt az Ő szelleme hat át, a hosszú úton elérkezünk a valódi Élethez. De ehhez közel csak úgy juthatunk, ha tiszta szellemként kiemelkedünk az anyagból, odaadással kutatva ennek az emelkedésnek a fokozatait. A megtévesztés szelleme persze arra serkent, trükkökkel és az elkápráztatás eszközeivel arra inspirál, hogy az ösvényről eltereljen, a valóságot elfedje, s hogy önmagunk mélyén a világosságot fel ne fedezzük, ezzel magunkat át ne világítsuk.
Az anyagba húzó, a szellemet a zártságba és berögzültségbe merevíteni akaró ellenerővel szemben csak az tud helytállni szellemként is, aki ellenálló erejét és Istenhez való hűségét vagy visszatérési szándékát az anyagban tudja próbára tenni és magát az emelkedésben így tudja gyakorolni.
Kedves Sankara ! Én nem látom ilyen sötéten a világot, bár egyáltalán nem azért, mintha a szellemem fénye világítana. :) De azért köszönöm Neked.
Lehet, hogy az ember bizonyos szempontból gyarló, de vajon mihez képest ?! Én úgy gondolom, mindig csak saját magunkhoz viszonyíthatunk és én nem hiszem, hogy fejlődésünk szempontjából áldásos lenne folyton ostorozni magunkat és a hibáinkon, bűneinken rágódnunk. Így azt érezném, mintha folyton Dante poklában járnék, holott az Életet azért kaptuk, hogy élvezzük. Persze ki-ki a maga viszonyításában, mert lehet ugyanannak az embernek ugyanaz a dolog öröm, míg a másiknak szenvedés, csupán a hozzáállásuk, életfelfogásuk eltérő.
Önmagunkkal szemben a kulcsszó: szeretet, türelem, elfogadás és mértéktartó alázat. Lehetséges, hogy az én hitvallásom túlságosan megbocsájtó, ám legyen. Lehetnek segítőim az úton, de saját, igazi mesterem csak én lehetek, hiszen ki ismerné jobban önmagamat, mint én ?!
Belátom, a szenvedéseinkből, fájdalmainkból tanulunk, azokra a bizonyos lépcsőfokokra így juthatunk egyre feljebb és feljebb. De azt is látom, hogy a kezdeti szenvedések, ha szinte ugyanúgy megismétlődnek is, már nem fejtik ki ugyanazt a gyötrelmet. Ha egyszer már átmentem egy hasonló megtapasztaláson, pokolian fáj ugyan, ha ismételten belelépek az árokba, de már hamarabb és könnyebben lépek ki belőle. Talán Neked van igazad, a külső dolgok valóban jelentéktelenebbé válnak a tapasztalások által.
Mindazonáltal ember lévén, szeretnék minél többször boldog, kiegyensúlyozott lenni, ezt azonban először magamban kell megteremtenem ahhoz, hogy a külvilággal békében éljek. Ez még nem megy és nem is fog egy darabig. A mérleghintám túlságosan intenzíven billeg. És még ha hadakozok, tiltakozok is olykor, ezt kell most megélnem ki tudja meddig, amíg egy kissé lelassíthatok és közelebb kerülök a középpontomhoz.
"Minden ember saját maga számára feltétlenül az út, de csak akkor az, ha keményen megragadja egész egyéniségét és felébredt szellemi akaratának erejével felismeri, hogy ez az egyéniség nem ő saját maga, hanem csupán olyasmi, amit szenvedések árán alkotott a saját használatára."
Ez így van. De erőszakos, dacos eszközökkel, akarással, erővel a fejlődést nem lehet gyorsítani, a folyamat önmagát szüli, tudatossággal, bölcsességgel, mégis szelíden a lehetőségek hátára fel lehet és fel is kell ülni.
Nagyon köszönöm az írásodat, minden mondata alaposan elgondolkodtatott.
Kedves Sankara ! Én nem látom ilyen sötéten a világot, bár egyáltalán nem azért, mintha a szellemem fénye világítana. :) De azért köszönöm Neked.
Lehet, hogy az ember bizonyos szempontból gyarló, de vajon mihez képest ?! Én úgy gondolom, mindig csak saját magunkhoz viszonyíthatunk és én nem hiszem, hogy fejlődésünk szempontjából áldásos lenne folyton ostorozni magunkat és a hibáinkon, bűneinken rágódnunk. Így azt érezném, mintha folyton Dante poklában járnék, holott az Életet azért kaptuk, hogy élvezzük. Persze ki-ki a maga viszonyításában, mert lehet ugyanannak az embernek ugyanaz a dolog öröm, míg a másiknak szenvedés, csupán a hozzáállásuk, életfelfogásuk eltérő.
Önmagunkkal szemben a kulcsszó: szeretet, türelem, elfogadás és mértéktartó alázat. Lehetséges, hogy az én hitvallásom túlságosan megbocsájtó, ám legyen. Lehetnek segítőim az úton, de saját, igazi mesterem csak én lehetek, hiszen ki ismerné jobban önmagamat, mint én ?!
Belátom, a szenvedéseinkből, fájdalmainkból tanulunk, azokra a bizonyos lépcsőfokokra így juthatunk egyre feljebb és feljebb. De azt is látom, hogy a kezdeti szenvedések, ha szinte ugyanúgy megismétlődnek is, már nem fejtik ki ugyanazt a gyötrelmet. Ha egyszer már átmentem egy hasonló megtapasztaláson, pokolian fáj ugyan, ha ismételten belelépek az árokba, de már hamarabb és könnyebben lépek ki belőle. Talán Neked van igazad, a külső dolgok valóban jelentéktelenebbé válnak a tapasztalások által.
Mindazonáltal ember lévén, szeretnék minél többször boldog, kiegyensúlyozott lenni, ezt azonban először magamban kell megteremtenem ahhoz, hogy a külvilággal békében éljek. Ez még nem megy és nem is fog egy darabig. A mérleghintám túlságosan intenzíven billeg. És még ha hadakozok, tiltakozok is olykor, ezt kell most megélnem ki tudja meddig, amíg egy kissé lelassíthatok és közelebb kerülök a középpontomhoz.
"Minden ember saját maga számára feltétlenül az út, de csak akkor az, ha keményen megragadja egész egyéniségét és felébredt szellemi akaratának erejével felismeri, hogy ez az egyéniség nem ő saját maga, hanem csupán olyasmi, amit szenvedések árán alkotott a saját használatára."
Ez így van. De erőszakos, dacos eszközökkel, akarással, erővel a fejlődést nem lehet gyorsítani, a folyamat önmagát szüli, tudatossággal, bölcsességgel, mégis szelíden a lehetőségek hátára fel lehet és fel is kell ülni.
Nagyon köszönöm az írásodat, minden mondata alaposan elgondolkodtatott.
A technika csodája, remélem Sanyi törli az egyiket. :)
Úgy tűnik nem teljesen azt olvastad ki a hozzászólásomból, amit mondani akartam. De inkább az a valószínűbb, hogy én fogalmaztam rosszul, és csörgő dióhéjat adtam dióbél helyett. Amit válaszként írtál, bennem az éppúgy igaz.
Csak azt tudtam kiolvasni, amit bennem megmozdított. Kinek a dióhéjra van még szüksége, kinek a belsejére és kinek magára az egészre. :) És ez így van jól....................