Én úgy látom ezt, hogy nem feltétlenül nem-függő ez, mármint pasik is kiborulnak ha otthagyják őket és nők is, egyformán. Szeretünk hárítani, és a másikat hibáztatni (mert ez a könnyebb út talán) ahelyett, hogy magunkba néznénk és megvizsgálnánk a kérdést. Számomra az is meglepő, amikor valaki azt mondja, hogy váratlanul elhagyták. Nem akarjuk a jeleket észrevenni, azt hiszem. Bár megmondom őszintén, nekem nincs ilyen tapasztalatom. Elemző alkatként mindig érzékenyen reagáltam arra, ha valami nem működik és valami belső késztetésre mindig keresem a megoldást, a kiutat. Ennek talán hátulütője, hogy abban is problémát látok, ami esetleg nem az, tehát esetleg gyártok én problémát oda is, ahová nem kéne. Ez meg a másik véglet, de dolgozom rajta a magam részéről.

Kriszti

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miért nem tudja elengedni a barátnője, én megkérdezném: Miért nem tudod elengedni a barátnődet?

Nem tudom, de én mindig elfogadtam, ha nem jöhetett össze egy párkapcsolat (bár nekem nagy földrajzi távolság volt az egyik ok), máskor viszont valóban plátói volt azok közül, amik nem jöttek össze. De ilyenkor úgy tud az ember elengedni, hogy tudja, hogy ez nem az ő értéktelensége vagy ilyesmi, mert ez nem így van, hanem egyszerűen mondjuk a másik félnek valami másra van szüksége. És mivel a szerelem képessége belülről fakad, ezért tudok majd szereti olyat, akivel lehetséges lesz és össze is illünk, és nem fogom hiányolni a régit.
Sokkal inkább megviselt, ha én hagytam ott valakit, mert általában egy kivétellel nem tudták még jól kezelni, és indulatosan reagáltak (de egyébként, ha erre az indulatra, mentális erőszakosságra nem lett volna hajlamuk ilyen mértékben, ott se hagytam volna őket, mert általában ez volt az ok, hogy ettől megijedtem). Egyik unokatesóm is azt mondta, akinek szintén volt már nem egy párkapcsolata, hogy sokkal rosszabb, ha neki kell szakítani, mintha őt dobják ki a francba. Egyébként általában én voltam az elhagyó fél, és bizony nem jó érzés. Ezért most már óvatosan választok, valószínű most már szelídebb párt, mert tudatosult, hogy mire kell figyelnem, hogy elkerüljem az esetleges gondokat.

...hogy csak az én haveri körömben bukkan fel olyan gyakran ez a jelenség?

Gondolkodjak el rajta? ;)

Megfogott ez a téma, magamról írok.........én is túl estem a váláson. És hálás vagyok a SZERETETNEK amiért megsegített a nem véletlenek,hogy a volt társam talált magához való társat. Én rám ez nagyon pozitívan hatott. Egy valami még mindig fell-fell bukkan a tudattalatimban a tiznkilenc évi embertelenség amin átmentem.Minden vágyam a gyógyulás.Hiszem,hogy nem minden nő hiú én tőlem a hiúság messze áll.SZERETETTEL ErZsóka

Jó, bevállalom, hogy leleplezek egy-két női praktikát:)

Szóval Szeges kedves! Mi és a környezetünk is voltunk ilyen helyzetben, helyzetekben.
Én úgy gondolom/látom, hogy számtalan oka lehet a dolognak, de megpróbálok pár tipikusabbat leírni.

Van olyan, aki soha nem tudta elengedni a szüleit, ezért a partnerét sem tudja. (A volt férjem nem tudta elengedni az édesanyját, a volt barátnőjét, engem sem és most nem tudja elengedni a 29 éves fiát, hogy élhesse a felnőtt önálló életét. S ilyet nőknél is látok)

Van olyan, aki az önbizalomhiány miatt nem tudja az elengedést végigcsinálni, mert kevesebbnek érzi a partnere nélkül magát. Van aki a félelem miatt, mert az ismert rossz is jobb lehet számára mint a bizonytalan, ismeretlen, akár kiszolgáltatottságot is tartogató új ismeretségekbe bonyolódás.

Van olyan, aki az erős érzelmek béklyójától szenved (szeretet, közös öröm,...). Én egyik partneremet a bennem lakó düh és harag miatt nem tudtam elengedni. Magamra voltam nagyon dühös (tudattalanul), hogy mellette kisiklott a saját életem (az Ő életét éltem nem a sajátomat).

Van olyan, aki nem tud egyedül megmaradni, mert fél a befelé (önmagába) tekintéstől, nem tud a saját társaságában megmaradni.

Van olyan, aki pedig csak a társtalanság, elengedés gondolatát nem tudja elfogadni. Itt lehet a háttérben el nem gyászolt szeretteinek a visszahatása. Ennél a személynél olyan, mintha egy gondolat-örvényben tartaná saját magát, amiből nem tud kiszabadulni.

Van olyan is, aki nem tudja megtalálni a saját energiaforrását, másokon keresztül tud csak hozzájutni, neki a volt társa energiakészlete a visszahúzó erő.

Aztán most vegyük a kényesebb részét.
A nők, a hódítás, mesterkedés, férfiak önmagukba bolondításának nagymesterei (ősi ösztönből, de van, aki rá is játszik). Élvezik azt, hogy hatalmat gyakorolhatnak a másik nem felett.
Na Ők aztán igazán nem tudnak, nem akarnak elengedni, mert nehogy már hagyják ezt a hatalmat kicsúszni a kezükből (ez nem is biztos, hogy tudatos folyamat a nő részéről).
No de ezt csak olyan férfivel lehet megtenni, aki partner rá. S ha erről van szó, akkor ott általában a férfi hátterében nem csak egy nő áll, hanem egy hatalmat gyakorló anya, vagy apa is.
Mert az a férfi, aki nem hagyja, hogy a szülei hatalmat gyakoroljanak felette az a partnerének sem fogja hagyni. Én így látom/gondolom.

S szerintem ezt még lehetne folytatni és lehet, hogy sokféle okot találnánk (Nálam, az életemben is több jjelent meg eddig: elválás fájdalma, szeretet, harag, elengedési- elgyászolási folyamat hiánya. Mert bizony az élő szeretteinket is el kell gyászolnunk, - hogy el tudjuk engedni - hisz a kapcsolat meghal a számunkra, attól függetlenül is, hogy az adott személyt továbbra is szeretjük)