Amit mondott ez a tanár, azzal én se értek egyet... Mert nem így tapasztaltam. Na de a pszichológia is olyan, hogy ahány ember, annyi vélemény lehet. A természettudományok nagyrészt sokkal egyértelműbbek, mert ott mindenki által tapasztalható dolgokból vonnak le következtetéseket (és persze még úgyis tévedhetnek, de persze kevesebb eséllyel).

Köszi a tanárodnak ezt a ,,labdát"!

Egy izgalmas téma végre!

Talán ha sablonos szöveget adott volna le nem fog meg ennyire!?
Hm? ;)

S köszi Neked!

Erika Szeretettel!

Hát ez szörnyű, de a legszörnyűbb, hogy ilyen emberek tanítanak. Nem csodálom, hogy berágtál.
És az a rossz ebben, hogy teljes meggyőződéssel tudják ezt hirdetni, mert ez a tapasztalatuk, nem látnak az orruknál tovább. És ugye amiben hisznek, az a tapasztalatuk is, ami egy ördögi kör.

Nekem annyi tapasztalatom van a szeretetről, szívnyitásról - épp ma írtam erről egy másik blogban -, hogy magam sem hittem, hogy a dolgok elrendezésében a szívnyitás és beengedés milyen nagy hatással van. Voltak helyzetek a családi kapcsolataimban, amit nem tudtam elfogadni, megemészteni, holott elméletileg tudtam, hogy igazam van, de nem értettem, hogy a külsőségekben ez miért nem nyilvánul meg. Talán mert meg kellett tanulnom megbocsátani, úgy igazából, teljes szívből, nem csak "felszínesen" megérteni a mögöttes okokat. Több ilyen eset is volt. Mindegyikkel dolgoztam a szeretet-elfogadás meditációt használva és sikerült megbékélnem a dologgal, de nem a beletörődés vagy "leszarom tabletta" szintjén, hanem mélyen belül. Illetve őszintén szólva a felszínen nem éreztem, hogy ez el van fogadva bennem, csak már nem éreztem elégedetlenséget és egyszer csak azt vettem észre, hogy a szokásostól eltérő reakciókat tapasztalok.
Hogy élő legyen a példa: nem bírtam elfogadni, hogy anyósomék nem igazán "nagyszülősködnek". Nem érdeklődnek soha a gyerekeink iránt, de a fia iránt sem, többnyire csak a "kötelező" találkozások voltak, karácsonykor, szülinapkor. De nem vették szívesen, ha segítséget kértünk a gyerekek felügyeletében. Persze nem kihasználva őket, de általában valamilyen kifogás mindig volt, ha segítséget akartunk kérni. Több napos unoka lepasszolásról pedig szó sem lehetett, ha netalán-tán kicsit vágytunk volna kettesben lenni a férjemmel. Bevallom sokszor túlfáradtam a 2 csemetém és anyám ellátása mellett és iszonyatosan hiányzott egy időnként gondoskodó nagymama. Haragudtam anyósomra, mert a második lányunk születése után 3 hónappal a férjemnek sérve lett, műteni kellett és befeküdt 1 hétre a kórházba. Anyósom pedig kb. összesen egyszer látogatta meg a fiát az egész hét alatt, mi meg fizettük a bébiszittert és jártam be a férjemhez naponta. A gyerekek megszületése után sem zavart sok vizet. Sok kimondatlan harag és neheztelés volt bennem iránta és bevallom nagyon rosszul esett a velünk való nemtörődömsége.
Én sem bírtam elfogadni, hogy - úgy éreztem - nem szereti a fiát, nem szeret minket, vagy legalább is nem képes kifejezni az érzelmeit, ha vannak egyáltalán és hogy a heti 1 telefonon kívül a gyakorlatban nem igazán kíváncsi ránk.
Aztán elkezdtem beengedni ezt az egészet a szívembe, meg kellett bocsátanom anyósomnak, hogy ilyen. A férjem nevelőapjáról nem is beszélve, őt sem szíveltem, mert ha véletlenül mentünk is hozzájuk, mindig úgy intézte, hogy "véletlenül" ne legyen otthon. Ha meg ott voltunk, mindig volt hozzám néhány rosszindulatú, megalázó megjegyzése, a családi összejöveteleken is kedvét lelte megalázásomban. Sok ellentétet éreztem felőlük, miközben úgy éreztem, nem adtam okot rá. A férjemre is haragudtam, hogy nem "követeli ki" magának a szeretetet valamennyire, illetve amiért nem áll ki mellettünk. Már-már ott tartottam, hogy jobb lenne mindenféle kapcsolatot megszakítani velük, mert csak nyűg vagyunk a nyakukon. Ezzel is kellett dolgoznom. Rühelltem az egész dolgot, nem értettem ezt a szeretetlenséget.
Aztán ahogy elkezdtem dolgozni az ügyön, egyszer csak már nem zavart, hogy nem tudok változtatni ezen a dolgon. Igaz, az is nagyon-nagyon sokat segített az elfogadásban, hogy a legutóbb Sanyi által tartott meditációs gyakorláson volt egy feladat, hogy engedjük be magunkat az ellenségeink testébe és az ő szemükkel nézzük meg magunkat. Belebújtam apósomba és mérhetetlenül erős gyűlöletet éreztem magam iránt, nagyon nagy ellenszenvet. Ott a meditációban az is tudatosult bennem, hogy ez a gyűlölet az ő "merevségéből" fakadhat, nem tud elfogadni egy olyan embert, aki olyan mint én, egy független, saját határait is feszegető lelket. Aztán belebújtam anyósom bőrébe. Ő pedig azt hajtogatta végig: "Elvetted a fiamat, elvetted a fiamat, elvetted a fiamat!" Úgyhogy világossá vált, van még dolgom az üggyel.
Dolgoztam tehát tovább rajta, s aztán hetekkel később saját meglepetésemre anyósom felhívta a fiát (férjemet), hogy menjünk el ebédre hozzájuk. Magától. Néha ebédeltünk már náluk, de úgy, hogy mi hívattuk meg magunkat, mert mondjuk hétvégén valamilyen elintézni való volt Pesten és ezért megkértük, hogy csináljon ebédet és hát nem túláradó örömmel, de azért ehettünk anyósomnál. Többször olyan is volt korábban, hogy ilyen esetekkor én lefőztem itthon a főzni valót és vittük magunkkal, úgy kajáltunk náluk. Úgyhogy ezt tudván enyhén szólva ledöbbentem a változáson. Örültem neki. Apósom most sem volt otthon, de mielőtt elindultunk hazafelé, hazaért és el tudott tölteni velem/velünk egy 20 percet anélkül, hogy valamilyen rosszindulatú megjegyzése lett volna rám. Ez óriási szó. Egyrészt jelzi számomra, hogy valamivel jobban szeretem magam (talán), mert javult a hozzám való viszonyuk.
A héten meg beteg voltam picit, s mivel a lányoknak bezárták 3 hétre az óvodát fűtéskorszerűsítés miatt, ők is itthon vannak még a héten. Bevallom, megint igencsak kifáradtam és kértem a férjem, hogy kérdezze meg az anyukáját, hogy elvihetné-e a gyerekeket hozzá 1 napra, reggel felvinné őket, este meg hazahozná őket munka után, hogy tudjak egy picit gyógyulgatni. És anyósom nem zárkózott el, mondta a férjemnek, hogy már ő is gondolt rá, hogy esetleg felvihetné őket hozzá 1 napra.
Szóval nagyon-nagyon lassan, de úgy tűnik tényleg mindenre a szeretet a megoldás. Vagyis a szeretet meditáció.
Persze ez még nem valami sok tapasztalat, de gondolom, hogy ezzel a hozzáállással és a rendszeres önvizsgálattal a belső gyógyulásunk eredménye ennek az egyre jobb külső megnyilvánulása, vagyis a dolgok elrendeződnek. Maguktól, automatikusan, legalább is a felszínen történt harcok nélkül.

Köszönöm, hogy megoszthattam tapasztalataimat.

Szeretettel: Kriszti

Reggel a -rendkívül gondolatorientált- lakótársamnak elmeséltem ezt a szitut, és persze kitört belőle a szkeptikus, én meg megbántam, hogy felvetettem neki, mikor tudom, hogy mindent az agyával akar definiálni, megérteni, (rengetegszer elhangzott maga az agy szó) ő ugyanúgy kivetíti mindenkire hogy a folyamatok az agyukban történnek, ahogy én hogy a lelkükben:)))) (meg hogy mások is tudják ezt...) sóvárogtam a nyári lakótársam után, akivel lehet ilyesmiről érdemben beszélni, nem magyarázni kell, hogy hogy fogom fel egyáltalán a dolgokat, mert egyes szavakon fennakad és eltereli az egészet a saját vizére...
...szóval a szeretet megnyilvánulásaival kapcsolatban ő csakis a feltétlen szeretetet volt képes elfogadni szeretetként...

Így történt, hogy elkezdtem magyarázni a -ha jól emlékszem- Wilber-féle csakrákhoz kapcsolt szinteket, hogy hol milyen megnyilvánulásai vannak, melyik szinten lévő ember hogy éli meg a szeretetet, és lám, magamnak válaszoltam meg a kérdésemet :D (akit érdekel részletesebben, keresse Hermesst :))

Bár még mindig nem tartok ott, hogy meg tudnám ölelni a tanár urat :D mégis "fejbevágtam magam", megértettem hogy egyszerűen ezen a szinten van, már csak azt kell elfogadni, hogy nem ismeri fel, ebből kifolyólag fejlődni sem akar. Tehát a lényeg ugyanaz, mint az előző blogomban: elfogadni a saját korábbi szintjeinket. Ámen :)

Azoknak azonban akik együttműködésről mg écsak nem is hallottak, milyen felemelő. Végül is az együttműködést is a szeretet teszi azzá! A tanárbácsinak meg az a "dolga" hogy a legközelebbi előadásra rájöjjön erre.

Valahogy úgy képzelem el az összes minket foglalkoztató minőséget, mint egy fa, aminek a törzse, a közös nevező, amin minden áll vagy bukik, az a szeretet. (a Feltétlen Szeretet) Tehát szeretetéhségünk. Ebből lesz aztán mindenféle játszma, meg minden más, de ha az alapok, a vastagabb ágak, azok a minőségek, hiányok kielégülnek, a sok pici gally magától eltűnik. És ha a szeretetet fejlesztjük, azon dolgozunk azzal tudunk a legtöbbet lendíteni magunkon...

Tegnap furcsa dolog történt...
vannak "oldószer" emberek az életemben: egyszercsak azt éreztem a jelenlétében, hogy azért foglalkoztat ez a téma, mert én nem tudok szeretni ... ami elég érthetetlen, hiszen tudom a fejemmel, hogy nemhogy ne tudnék szeretni, de legbelül maga a SZERETET vagyok... ahogy ez így feltört, valami széles, erős bástya leomlott bennem... fájt. sokat sírtam, és nem értettem, hogy most akkor sajnálom magam, vagy mi van? ...nem tudtam, hogy az egóm szenveleg megint egy sort, belemenjek-e vagy sem... mindenesetre a romhalmaz érzés megvolt.

Reggel azzal indítottam, hogy ami kiszabadult kiengedjem tudatosan, hogy megnyilvánulhasson, de nem jöttek komoly érzelmi hullámok... valami szelíd fényhez tudom hasonlítani ami történt, és hamar felszínre jöttem a meditációból...
ötlet?