Az önelfogadás gyakorlása során már régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy miért érzem úgy, hogy kezdem elveszteni a memóriám.

Középiskola, egyetem alatt leginkább a külsőm elfogadása okozott gondot. Most ezzel már elég jól állok, viszont helyette jött új megoldandó feladat az önelfogadásban.
Az egyetem elvégzése óta képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy szinte semmire nem emlékszem abból, amit 5 évig sulykoltam a fejembe. Az emberek 99%-a erre azt mondja, hogy amit nem használsz, azt úgyis elfelejted, a munkád során úgysem azt használod, amit az iskolában tanultál, stb. De érzem, hogy nálam ez fokozottabb mértékű. Persze az élet folyton az orrom alá is "dörgöli", mert a "szakmámhoz" kapcsolódóan rengeteg hétköznapi témát érintő kérdést lehet feltenni, és azt feltételezik, én mindre tudhatnám is a választ... egy részük jogos feltételezés, és ilyenkor szégyenérzés fog el, hogy nem tudok válaszolni.

De emellett ott vannak más területek is, amik ugyanerre utalnak.
Ha a gyerekkoromat megvizsgálom, a mai napig nagyon hálás vagyok a szüleimért. Nem hiszem, hogy túlzott elvárásokat támasztottak volna, de az tény, hogy elvárták, hogy tanuljunk. (Hozzáteszem, akármennyire is vizsgálom, nem azok a szülők, akik csak a teljesítményemért szerettek. Tényleg érzem/éreztem, hogy önmagamért kapom.) Nem emlékszem különösebb győzködésre, olyan mintha mindig is affinitásom lett volna a kötelességtudatra és már alsó tagozatban is teljesen egyértelmű volt számomra, hogy megírom a leckét, aztán csinálhatok, amit akarok. Sosem kellett unszolni. Jegyek tekintetében hoztam is a maximumot, és talán pont ezért nagy a pofon, hogy ma képtelen lennék akár a saját hazám történelmét felvázolni...:(

Többször volt bennem késztetés, hogy újra kellene olvasni sok mindent, hátha feleleveníthetném, de mivel vannak jelenleg más dolgok, amik jobban foglalkoztatnak, plusz annyi mindent elővehetnék, hogy mire befejezem, kezdhetném előröl...
Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok az általános tájékozottságnak, műveltségnek? Valahol fontosnak tartom, hogy az embernek legyen rálátása dolgokra, legyen nyitott a világra, stb. És nem azt mondom, hogy nem tudok gondolkodni, illetve friss információkkal valamit kikövetkeztetni, hanem mintha képtelen lennék tárolni ezeket az infokat.
Az élet ismét hozta a tükröt, mert a férjem abszolút átlag feletti műveltséggel, tájékozottsággal rendelkezik, plusz úgy ragad az információ az agyába, mintha szivacs lenne...

Vannak témák, amiket tudom, hogy pusztán megfelelésből szeretnék ismerni. Pl. a politika soha egy pillanatig nem hozott lázba, így bármennyire is próbálom néha politikusok nevét megjegyezni, hogy képes legyek a hazai dolgokról beszélgetni másokkal, egyszerűen nem megy. Azt hiszem ez egyértelmű, hogy a megfelelésből fakad, így nincs is értelme, valahol fel is adtam.

Viszont vannak olyan dolgok, amik kimondottan érdekelnek. Pl. elolvasok egy jó könyvet, tetszik is/ értem is- tartalomtól függően - erre fél év múlva, valaki megkérdezné mi volt a sztori, az esetek többségében nem tudnám részleteiben felidézni.

Sőt, hogy fokozzam a dolgot, az utóbbi időben a mindennapi dolgok terén is kezdek szenilissé válni. Ha valamit nem csinálok meg azonnal, mikor eszembe jut, vagy nem írom fel a LISTA-ra..;) akkor jó eséllyel el is lesz felejtve...

A legtöbb barát, családtag legyint erre, nem veszik komolyan. Nem gondolom, hogy fizikai oka lenne, de mégis elég erősen utal valamire az élet.

Mivel elég agyalós típus vagyok, gondoltam rá, hogy ezáltal kell szembesülnöm, hogy nem ésszel kéne megoldani dolgokat, vagy más életfeladat felé terel, ami kevésbé szellemi irányultságú.

Tudom, hogy el kellene elsőként fogadnom a tényt, hogy ez van, de nem megy meditációban sem.
Vagy a "butaságot" fogadjam el?

Van ötletetek? Esetleg hasonló tapasztalat? Konkrét gyakorlat?

Köszönöm, Virág