Elhülyülés vagy az élet célozgat??
Az önelfogadás gyakorlása során már régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy miért érzem úgy, hogy kezdem elveszteni a memóriám.
Középiskola, egyetem alatt leginkább a külsőm elfogadása okozott gondot. Most ezzel már elég jól állok, viszont helyette jött új megoldandó feladat az önelfogadásban.
Az egyetem elvégzése óta képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy szinte semmire nem emlékszem abból, amit 5 évig sulykoltam a fejembe. Az emberek 99%-a erre azt mondja, hogy amit nem használsz, azt úgyis elfelejted, a munkád során úgysem azt használod, amit az iskolában tanultál, stb. De érzem, hogy nálam ez fokozottabb mértékű. Persze az élet folyton az orrom alá is "dörgöli", mert a "szakmámhoz" kapcsolódóan rengeteg hétköznapi témát érintő kérdést lehet feltenni, és azt feltételezik, én mindre tudhatnám is a választ... egy részük jogos feltételezés, és ilyenkor szégyenérzés fog el, hogy nem tudok válaszolni.
De emellett ott vannak más területek is, amik ugyanerre utalnak.
Ha a gyerekkoromat megvizsgálom, a mai napig nagyon hálás vagyok a szüleimért. Nem hiszem, hogy túlzott elvárásokat támasztottak volna, de az tény, hogy elvárták, hogy tanuljunk. (Hozzáteszem, akármennyire is vizsgálom, nem azok a szülők, akik csak a teljesítményemért szerettek. Tényleg érzem/éreztem, hogy önmagamért kapom.) Nem emlékszem különösebb győzködésre, olyan mintha mindig is affinitásom lett volna a kötelességtudatra és már alsó tagozatban is teljesen egyértelmű volt számomra, hogy megírom a leckét, aztán csinálhatok, amit akarok. Sosem kellett unszolni. Jegyek tekintetében hoztam is a maximumot, és talán pont ezért nagy a pofon, hogy ma képtelen lennék akár a saját hazám történelmét felvázolni...:(
Többször volt bennem késztetés, hogy újra kellene olvasni sok mindent, hátha feleleveníthetném, de mivel vannak jelenleg más dolgok, amik jobban foglalkoztatnak, plusz annyi mindent elővehetnék, hogy mire befejezem, kezdhetném előröl...
Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok az általános tájékozottságnak, műveltségnek? Valahol fontosnak tartom, hogy az embernek legyen rálátása dolgokra, legyen nyitott a világra, stb. És nem azt mondom, hogy nem tudok gondolkodni, illetve friss információkkal valamit kikövetkeztetni, hanem mintha képtelen lennék tárolni ezeket az infokat.
Az élet ismét hozta a tükröt, mert a férjem abszolút átlag feletti műveltséggel, tájékozottsággal rendelkezik, plusz úgy ragad az információ az agyába, mintha szivacs lenne...
Vannak témák, amiket tudom, hogy pusztán megfelelésből szeretnék ismerni. Pl. a politika soha egy pillanatig nem hozott lázba, így bármennyire is próbálom néha politikusok nevét megjegyezni, hogy képes legyek a hazai dolgokról beszélgetni másokkal, egyszerűen nem megy. Azt hiszem ez egyértelmű, hogy a megfelelésből fakad, így nincs is értelme, valahol fel is adtam.
Viszont vannak olyan dolgok, amik kimondottan érdekelnek. Pl. elolvasok egy jó könyvet, tetszik is/ értem is- tartalomtól függően - erre fél év múlva, valaki megkérdezné mi volt a sztori, az esetek többségében nem tudnám részleteiben felidézni.
Sőt, hogy fokozzam a dolgot, az utóbbi időben a mindennapi dolgok terén is kezdek szenilissé válni. Ha valamit nem csinálok meg azonnal, mikor eszembe jut, vagy nem írom fel a LISTA-ra..;) akkor jó eséllyel el is lesz felejtve...
A legtöbb barát, családtag legyint erre, nem veszik komolyan. Nem gondolom, hogy fizikai oka lenne, de mégis elég erősen utal valamire az élet.
Mivel elég agyalós típus vagyok, gondoltam rá, hogy ezáltal kell szembesülnöm, hogy nem ésszel kéne megoldani dolgokat, vagy más életfeladat felé terel, ami kevésbé szellemi irányultságú.
Tudom, hogy el kellene elsőként fogadnom a tényt, hogy ez van, de nem megy meditációban sem.
Vagy a "butaságot" fogadjam el?
Van ötletetek? Esetleg hasonló tapasztalat? Konkrét gyakorlat?
Köszönöm, Virág
Hozzászólások
40 hozzászólásSzia Kedves Virág!
Nekem az jött át, hogy túl szigorúnak tűnsz Önmagadhoz, legalább is számomra.
Túlságosan magasra állítod a mércét.
A legtöbb barátodhoz, családtagodhoz hasonlóan én is az élet velejárójaként könyvelem el, hogy egy bizonyos életkor után már más a rövidtávú és hosszútávú memóriánk kapacitása.
Azonban, hogy ezen javíthassak 2 dolgot teszek: több új, a mostani énemnek hasznos infót viszek be és több régi, nem használt infót és tudást engedek el, (sokkal többet, mint mint régen), hogy helyet csinálhassak az újnak.
Szerintem fogadd el szeretettel, hogy sok minden régen tanultra nem emlékszel, s tapasztalatom szerint, amint ezt elfogadod egyre több minden eszedbe jut régről:)
Megfelelésből nincs értelme elolvasni és megtanulni dolgokat, mert nincs sem értelme, sem jelentősége megfelelésre hajtani. Helyette inkább fogadd el és szeresd Önmagadat pusztán csak a létedért, a lényedért.
Ha a jó könyvre jobban szeretnék emlékezni, akkor én egy idő múlva újraolvasom - nincs ebben semmi ciki sem, szerintem - s másodszorra még jobban élvezem (mert lassabban és figyelmesebben is olvasom), mint először.
Valószínűleg Nálad az is bejátszik, hogy a férjed nagyon éles tükröt mutat fel, az átlag feletti műveltségével.
No de gondold csak el, hogy ezt a férjed hogy is csinálja? Lazán, könnyedén szívja magába a tudását.
Te mit csinálsz most? Görcsölsz, hogy a régit elfelejtetted és az új is hamar eltűnik. (Bocsi, hogy szigorúan írom, de rá szeretnélek döbbenteni a hozzáállásbeli nagy kontraszt jelentőségére)
Ha ebből le tudsz engedni és lazán, könnyedén hagysz mindent átfolyni magadon, akkor Nálad is sokkal jobban megmaradnak a dolgok, hidd el. Illetve a hit helyett, inkább próbáld ki! Játssz egy kicsit, játékosan próbálgasd, hogy mi lenne, ha...
Úgy látom még, hogy az önbizalom, önbecsülés, önszeretetben jó lenne erősíteni Magadat, mert mind írod fiatalon a külsőd elfogadása okozott gondot, most ez áttevődött más területre... szóval az alapprobléma fenn áll, csak áttevődött egy másik életterületre... én legalábbis ezt a következtetést vonom le. Azt viszont csak Te tudod megítélni, hogy helytállóan-e?
Azután nem tudom, hogy a korod elfogadásával hogy állsz? Érdemes elgondolkodni rajta, s ha van egy hangyányi gond is, akkor szeretettel elfogadni azt ami most van és nem csak a hátrányait látni, hanem az előnyeit is, mert vannak azok is!
No, jó sok tanácsot igyekeztem adni, ... de az az igazság, hogy ennek egy jó részét most nem csak Neked írtam, hanem magamnak is (önbizalom, önbecsülés, önszeretet megszilárdításán én is dolgozom, még ennyi idősen is, jobb későn, mint soha alapon: )
Köszönöm, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy mindezeket leírhassam, így tudatosíthassam.
Én így látom ezeket a dolgokat, s nem tudom, hogy ebből számodra mennyi lesz az ami használható akár közvetlenül, akár átalakított, személyre szabott formában...
Szép napot kívánok, szeretettel: Marcsi
Valóban néha (vagy gyakran..;) szigorú vagyok magammal. De a másik oldalról, ha valamit felfedezek magamon, azt nem tagadhatom le. Valószínűleg ezt a két dolgot, mint ahogy sokan írták, külön kellene választani. Elismerni, hogy romlik a memóriám (bár ez nem hiszem, hogy kortól van, azért még csak 31 vagyok...;), viszont ezért nem kéne haragudnom magamra. Biztos okkal történik, ezt érzem, mert már olyan sok területre kiterjed, hogy ez nem szimpla dolog.
Sajnos nagy bennem a megfelelési vágy. Már a férjemnek bevallom, ha beszél valakiről, és fogalmam sincs ki az, de pl. apósom, aki kimondottan a műveltségben "éli ki magát", nem merném...
Talán ez a lépés akkor jön, ha már eléggé elfogadtam magam és baromira nem érdekel, hogy mit gondol rólam ezek után.
"több új, a mostani énemnek hasznos infót viszek be és több régi, nem használt infót és tudást engedek el, (sokkal többet, mint mint régen), hogy helyet csinálhassak az újnak."
ez nagyon tetszik, jó ötlet :)
Teljesen jó a következtetésed, de ezzel is kezdtem, hogy az önelfogadás gyakorlatok kapcsán forog bennem a kérdés, hogy mit jelent ez. Vagyis mindig is tudtam, hogy életem egyik legnagyobb feladata, hogy elfogadjam magam.
A korom? Érdekes felvetés. Nem rossz érzés kimondani az adott számot, de biztosan van valami a háttérben, mert mostanában fedeztem fel magamon, hogy nem jó helyre "sorolom be magam". Látok huszonéves lányokat és azt gondolom, hogy velem egy idősek, míg az egyidőseket, idősebbnek feltételezem. Belül is 25-nél többnek nem érzem magam.
Azt szintén mostanában vettem észre, hogy a barátnőimet rendszeresen lányként emlegetem olyanoknak, akik nem ismerik őket. Pl. "egy dán lány most a barátnőm"-pedig ő is 30 lesz most. Akkor milyen alapon emlegetem lányként és nem nőként?? Azért, mert magamat is lánynak címkézem belül...
Vagy csak mert ez közvetlenebb, mint azt mondani,hogy nő?? Még mindig nem tudom a választ, de sanszos, hogy mindkettő...
A korral kapcsolatban a gyerekvállalás talán az egyetlen, aminél frusztrál kicsit a korom. A társadalom, meg hogy ne legyek öreg anyuka, stb. Pedig tudom, hogy helyre kell még egy dolognak billenie bennem, ahhoz, hogy teljes értékű anyuka lehessek.
Köszönöm Marcsi!
Ez nálam is ugyanígy van a korral,ahogy Te tapasztalod,pedig hát én jóval korosabb vagyok.
Azt gondolom,illetve én úgy érzem ,hogy legbelül az igazi énünk nem öregszik.
Én csal a tükörben látok mást,mint 20-30 évvel ezelőtt,mert ha nincs tükör,belül ugyanazt érzem,mint mindig is.Az a legbelső valami,amiről úgy beszélek ,hogy én ,az állandó,teljesen változatlan,ugyanolyannak érzem,amióta az eszemet tudom.Szerintem ez az oka,ha az ember nem érzi,hogy öregedne.
Persze lehetnek ,más felszínes okok is,de az igazi ok szerintem, ez.
Lehetne mondani,hogy az ember nem akarja elfogadni,vagy hárítani akarja ,hogy ő öregedne.
Azt is lehetne mondani,hogy amikor már fáj ez,az,vagy feledékenyebb az ember,akkor azt mondja öregszem,de akkor a testével azonosítja magát?
Én a saját tapasztalatomat írtam le.Nem érzem az öregedést,mert aki vagyok az ugyanaz,mint aki mindig is volt.Ebben az értelemben nem érzem az időt.
Persze fel lehet tenni a kérdést,hogy én is csak hárítok? De egy tapasztalatomat írtam le inkább.Gondolom más is van így vele:)
megközelíteni a másik oldalról is, milyen ajándék bújik el a memória romlása mögött? Megjegyzem, a memóriám arc és név olyan szinten romlott az utóbbi időben hogy pont tegnap szembesültem ezzel - Nem ismersz meg? - Persze nem. És az az érdekes ebben, hogy az illetőnek olyan erős, agresszív, negatív kisugárzása volt, hogy nem is akarom megismerni és a múltban sem akartam!
Az állatorvosom beszélt arról, hogy ami igazán számít a szakmában, a diagnosztikában azt ők úgy hívják klinikai összbenyomás ( uhh, ez a hatodik érzék magyarul ) az elméleti tudás csak a hátteret biztosítja.
Barbara Somers beszél a könyvében arról, hogy az elméleti tudást mindig a háttérben kell tudni tartani, mert ami számít, az a valóság, az az ember, az ő sebe, az ő múltja.
Azt vettem észre magamon, szerintem ez nem a kor, hanem a meditációk hatása, hogy szép lassan egyre többet tudok működni jobb agyféltekés üzemmódban ( ami nálam persze a bal, merthogy balkezes vagyok ) Létezik egy közvetlen hozzáférés az összes saját memóriához, ezen felül pedig megtanulható a hozzáférés az Akashához. Meg kell tanulni, gyakorolni, fejleszteni és elengedni az egós akarást elsősorban.
Ez azt jelenti, hogy pl. kitöltöttem egy IQ tesztet, ahol a kérdések 75%-ra tudtam a választ. A maradék egy negyednél pedig feltettem a következő kérdést, ha semmilyen blokkom nem lenne, melyiket választanám? Így lett száz százalékos a teszt. Amit igazán nagyra értékeltem az a megérzés használata a kisebb hányadnál.
A minden tudás a mienk, fogadd el hát ajándékként a memória " romlását". Olyan ez, mintha Isten elkérné a pénztárcádat és helyette adna neked egy bankkártyát végtelenített egyenleggel! :-D
Minél többször megtapasztalja az ember az egós működés tévedéseit, korlátait, hülyeségeit, annál szívesebben használja a "csatornás" működést. Hajrá!
Azt szoktam mondogatni, hogy egyre jobban irigylem az aranyhalakat:) - merthogy azt tartja a szóbeszéd, hogy az aranyhalak emlékezete nem nyúlik messzebbre néhány másodpercnél/ kb 3 másodperc. Így minden kör az akváriumban vagy a tóban új élményt jelent, mert a legutóbbira már nem is emlékszik...
Nekem is nem jobb lenne hasonlóan, folyamatos MOST élményben körözgetni? :))))
Hát ezt tanítják nekünk százzal. /de mi haszna?/
Lehet ,hogy az aranyhalaktól kellene tanulnunk?
Most hogy mondod,irigylem is őket.
/Nem akarsz erről esetleg könyvet írni? Lekőröznéd Tollét :D/
,,Az Aranyhalak és a valódi Megvilágosodás''-mit szólsz?
Elindítalak a világhír felé:)))
Az aranyhalak pontosan az általad említettek miatt nem jutnak messzebbre az akváriumnál vagy a tónál...
De azért tanulhatunk tőlük, igen:-)
Lehet hogy nem is kell távolabb jutni...
Lehet ,hogy ez a titok:
,,legyetek olyanok ,mint a gyerekek''-mondja Jézus is.
Vagyis,lehet ,hogy a fene sok tanulás,ismeretek hajszolása,csak egyre távolabb visz Istentől?
Ki tudja?
Lehet ,hogy a ,,boldog EgyÜgyűség''az igazi állapot:) ?
És a "3 kívánság" ? -hisz a mesékben ők teljesítik:)))
Ha másnak is tudják teljesíteni, akkor a lehetőség adott:)
Ezzel kapcsolatban Tolle egyik előadása jutott eszembe. Teljesen lenyűgözött a válasza, amit arra a kérdésre adott, hogy: "Megvilágosodhat-e egy bolond (vagy nevezzük szellemi sérültnek)?"
Azt mondta, hogy a szellemi sérültek közel megvilágosodott állapotban vannak (nem ugyanaz mint amit általában értünk alatta, de ahhoz hasonló), mert még el sem jutottak a kényszeres gondolkodásig. Forrest Gump-ot hozza fel példának, akinek az élet mindig a megfelelő pillanatban nyújtja, amire szüksége van. Mindig a jót követi, csodálatos dolgokat visz véghez, de mivel nincs egoja, ezt nem magának könyveli el.
És tőle is mennyi mindent lehetne tanulni...
Ez vicces, mert hogy a férjem pont azt szokta mondogatni, hogy tök jó nekem, hiszen a filmeket is újra újként élvezhetem, ha nem emlékszem a sztorira.;)
Nagyon köszönöm Kati. Igazad van, mindenben ott a pozitív oldal, a lehetőség. próbálom majd gyakrabban észrevenni.;)
Érzem, hogy valamit biztosan kapok vele. Lehet, hogy ez is egy út ahhoz, hogy végre a megfelelési kényszert letegyem, és ne érdekeljen mi a társadalmi elvárás az "intelligens" ember felé..;)
Ha lecsupaszítom, nem attól leszek boldog, hogy van egy rakat adat az agyamban, hanem sokkal inkább, hogy közeledhetek a valóság, Isten felé.
Érdekes, most hogy mondod, talán az arcmemória az egyetlen, amiben elég jó vagyok.;) Néha magam is meglepődök rajta...
A jobb agyféltés üzemmód biztosan nem a kor, hanem a meditációk hatása, szerintem. Viszont azt nem értem, hogy attól, hogy balkezes vagy, miért lenne ez neked bal. Szerintem ez "kezességtől" függetlenül jobb, mert az szól a holisztikus látásmódról, kreativitásról, stb.
Kattintgattam az oldalon mindenfelé, és az egyik hozzászóló honlapjára tévedve találtam egy nagyon jó videót, egy agykutató mesél a bal agyféltekés agyvérzéséről, hogy mit élt át.
(Remélem nem gond, ha belinkelem. Sajnos a youtube-os verzión nem volt felirat.)
Az oldal közepén: Jill Bolte Taylor:
http://tudatosteremto.hu/tan.html
Az Akasha nekem valahogy olyan távoli, elérhetetlen valaminek tűnik. Sanyinak is volt egy meditációja, hogy információ letöltés az Akashából, de én valahogy elkönyveltem, hogy erre én meg nem vagyok elég érett. Tudom, nem helyes, de valahogy ez már olyan távolinak tűnik nekem, hogy egyelőre én megelégszem közelebbi célokkal. (Kicsit az a kategória számomra, mikor az útkeresők belevetik magukat a megvilágosodás témába. Számomra az még olyan sokad rangú, olyan távoli valami, hogy nem is tartom fontosnak a boncolgatását. Van még sok közelebbi megoldandó dolog.;)
"A minden tudás a mienk, fogadd el hát ajándékként a memória " romlását". Olyan ez, mintha Isten elkérné a pénztárcádat és helyette adna neked egy bankkártyát végtelenített egyenleggel! :-D"
ez valami szuper hasonlat. köszönöm.:) megpróbálom jó mélyen bevésni.;)
Akartam írni valami magyarázatot de semmi frappáns nem jut az eszembe. :P
Viszont jó úton jársz,a spirituális látásmód másfajta gondolkodást igényel.
Ezért van hogy akik tanulatlanok könnyebben ráéreznek erre.
Aggodalomra nincs okod semmiképpen sem!
Örülök Neked!
Erika Szeretettel!
Igen, könnyen lehet, hogy a fejnehézség távol tart a szívtől, aminek a megnyitása pedig elengedhetetlen a spirituális úton.
Sanyinak is nagyon sok meditációjában hangzik el - illetve Michaelita is ezt írta feljebb-, hogy ki kell dobni dolgokat ahhoz, hogy egy új dolognak legyen helye.
köszi Erika :))
Virág, megfigyeltem korábban is, hogy sokszor tudományosan fogalmazol érzelmekkel kapcsolatos dolgokról is, mint a pszichológusok vagy egyéb szakemberek. :) Ez nem negatívum (ez szerintem olyan semleges dolog:), csak megfigyeltem, és most már jobban látom, hogy miért lehet. Amúgy velem is elő szokott fordulni (szerintem kicsit most is:), valamennyire sokunkkal, de nálad ezt különösen érzem ezt, és lehet, hogy érzed a hiányát a szívnyitásnak, egyébként nem zavarna, hogy nem olyan sok a tárgyi tudásod, amennyit szeretnél (ettől még lehet sok, csak nem vagy elégedett). Ezen valamennyire én is átestem, mert nem tanultam meg annyit az egyetemen, amennyit szerettem volna, sőt sokkal kevesebbet, mint gondoltam korábban, hogy majd sikerül. De úgy vagyok vele, hogy az igazi értékek, és az a boldogság, ami nekem boldogság, az nem fog össze ezzel. Annyi tudást szeretnék, amennyi a céljaimhoz kell. Csak amennyit használni tudok, a többinek számomra nincs igazi értéke. Sem pedig a diplomának, sem az ún. "műveltségnek". Mi a műveltség, mi az igazi tudás, erre lehet érdemes kicsit rámeditálni. :)
A tudományos/érzelmes látásmódra kitaláltam egy példát. Pont szakdogaírás közben én is gondolkoztam ezen. Van benne egy ilyen mondatsor:
Az Upponyi Mészkő formáció szövete irányított, homogén pátit. Anyagának 98%-a kalcit, 1%-a kvarc, 1%-a szericit. A Rakacai márvánnyal sorolják egy rokonsági körbe (de ebben felismerhető ősmaradványok nincsenek), kora ez alapján felső-devon.
Ezt szívnyitósra lefordítva: milyen szépek az ezekből a kőzetekből álló sziklák, milyen szép a körülötte kialakuló élővilág. Nyilván aki ott természetvédelemmel foglalkozik, érdemes ismerni a helyet természettudományos szempontból. De ami igazán jó, átérezni a természet szépségét, és akkor nem számít, melyikben van "érdekesebb" ásvány, az egész úgy szép, ahogy van. :) Nagyon jól szoktam magam érezni, mikor sétálok arra, és bár ugyan elgondolom, mi miből áll nagyjából, de elsősorban olyankor nem arra figyelek. Csak akkor, amikor épp kell, pl szakdoga-íráshoz. Amúgy önmagában most nem tudnék a részletesebb infókkal mit kezdeni. Most az se jut eszembe, hány millió éve is volt a devon (pedig párszor már olvastam), de majd utána nézek, amikorra kell (sok számadatot képtelen vagyok hosszú távra megjegyezni) Ha éppen egyszer mégis kell, majd utánanézek ezeknek a részletesebb összetételeknek újra, mert ezeket valószínűleg egy idő után el fogom felejteni, ha nem ezzel fogok foglalkozni.
Lehet, hogy igazad van, de írnál példát, hogy szembesüljek vele?
Néha érzem úgy, hogy nem tudom kimutatni a bennem lévő szeretetet, bár egyre kevésbé. Ez lehet egy oka.
Lehet, hogy az egyetem is rám nyomta a bélyegét a tudományos hangvétellel..;)
Nem tudom, hogy hol hibádzom, de én meg azt figyeltem meg, hogy kicsit fura számomra, mikor vadidegen emberek írják egymásnak, hogy szeretlek. Biztos bennem van a hiba, hogy nem tudom azonnal érezni bárki iránt, de nekem sokszor ezek a szavak felszínesnek tűnnek.
Abszolút fenn tartom a tévedésem lehetőségét, ez csak egy megérzés.
A másik, mikor valaki túlzottan hangsúlyozza, hogy így szeretet, úgy szeretet, az valahogy hitelét veszti nálam. Szavakkal a szeretet úgysem leírható, ha ott van az életünkben, miért kell annyit beszélni róla.
De hangsúlyozom, lehet, hogy nagyon félre lőttem.
Szerintem ezzel nincs akkora baj. :) Nem tudja azt mindenki egyformán kimutatni. De ha úgy érzed, hogy ez fáj neked, akkor biztosan tudsz is rajta változtatni. :) Ha meg annyira nem fáj, akkor szerintem ez nem baj. Az igazi lényeges dolgok már benned vannak biztosan, és ez a lényeg.
A szeretet túlzott hangsúlyozása valószínű azért veszti hitelét nálad, mert egyfajta szélsőségnek tűnik, és ez legyen bármi, sokakból válthat ki ellenérzést. De aki ezt hangsúlyozza, magamból kiikndulva, nem biztos, hogy nem élte át, hogy az életben kapott kemény fájdalmakat. És nem azt szeretné, hanem a szeretetet, és afelé fordul, szeret szeretni, és azért beszél róla, mert úgy is érzi. Én is szoktam ismeretlenek iránt szeretetet érezni. Sőt, úgy az egész világ iránt, és nem azért írom, mert olyan jól hangzik, hanem mert tényleg ezt érzem, és hazugság lenne ennek ellenkezőjét állítanom.
Lehet, valójában ez nálad is így van, csak nem tudatosul annyira vagy másképp fogalmazol. Ez nem baj. :) És ha vágysz rá, akkor jobban ki is fogod tudni fejezni, ami benned van. :) De ha nem, attól sem leszel kevesebb, mint aki vagy.
Példát mindjárt keresek, bár nem szívesen írnám át saját stílusomra, mert a saját stílusomról az a véleményem, hogy nem jobb, mint a tied vagy másé, csak más, szóval nem "helyesebb" út. Ha gondolod, keresek példát attól, hogy mire gondolok, de mondom, szerintem ez nem negatívum, csak neked lehet, ha nem érzed tőle magad jól.
,,Néha érzem úgy, hogy nem tudom kimutatni a bennem lévő szeretetet''
Miért fontos számodra ,hogy ki tudd mutatni? Az egy külsőség.
Nem az a fontos inkább ,hogy képes légy szeretni?
Ha őszintén képes vagy szeretni /bármit,bárkit/,akkor rendben vagy az érzéssel,és nincs ilyen hiányérzeted hogy ki tudod e mutatni,vagy nem.
A kérdés szerintem az : képes vagyok e szeretni ,vagy nem? És a többi szerintem nem számít,mert a lényeg ,hogy meg tudd élni a szeretetet.Úgy az adását,mint a kapását.
Abban meg igazad van,hogy ahol túl sokat beszélnek a szeretetről,ott az nem igen van jelen:)))
Éva, én mindennel egyetértek most, csak az utolsóval nem: ahol sokat beszélnek a szeretetről, ott az lehet, hogy jelen is van, de az is lehet persze, hogy annyira nem. A kettő nem függ össze, így tapasztaltam. :) Én is sokat beszélek róla, és úgy is érzem. De hogy beszélünk-e róla, az inkább stílus, szokás, de valóban nem a lényeg. :)
Szia Kati!
Hát én most már kihúzhatom magamat ,hogy nagyon jó emberismerő vagyok.
Tudniillik pont egyszerre írtunk,és nem láttam ,amit Te írtál,csak mikor már az én válaszom is átment,akkor láttam azonnal,hogy itt a részedről felszólalás lesz,pedig esküszöm vétlen vagyok a dologban,hiszen nem is láttam mit írtál,és nem is arra gondoltam amiről Te beszélsz ,mert az teljesen rendben van.
Hát gyorsan ,,dobtam neked egy ,privit'',ahogy D.Kati mondaná,hogy nem a Te meglátásodat kritizálom,
másra gondoltam,kimondottan arra a ragacsos,mindenhonnan csurgó ,,szeretetre''.
De hát a kisördög nem alszik,és írás közben bizony fel kellett vennem a telefont,és mire visszaértem már itt volt a válaszod:)
Remélem ezen nem csak én nevetek nagyon jól -hanem ,ha olvasod-Te is :DDD
Igen. :D:D:D:D Sőt még privit is egyszerre írtunk, mert amikor a reggeli írtam a választ, akkor írtad pont azt a privit. :D:D De amúgy értelek, nem is ütközik a véleményünk, csak másról beszéltünk. :)
Nem a szeretet lényege, de ha érzem, hogy valami hiányban van, akkor viszont érdemes változtatni. Pl. régen úgy "csodáltam" azokat az embereket, akik olyan "érintős" típusok, elmennek valaki mellett (nyilván ismerős, egy szűkebb térben, stb.) és hozzáérnek. nekem ez soha nem jött magától, és valahogy úgy éreztem, hogy ez le van fojtva, ezért akartam változtatni rajta. Nem zavart nagyon, de mégis éreztem, hogy ez valami hiányt jelez.
Volt valamelyik blogban egy gondolatsor a szeretetnyelvek kapcsán. Sanyi írta, hogy azok csak külsőségek. De én még nem értem el azt a szintet, hogy mindenféle külsőség nélkül mutatnám. Illetve nyilván úgy is, mert nem kell hozzáérnem, se beszélnem a férjemmel, akkor is érzem, mikor alszik mellettem és csak ránézek. De emellett szeretem a szeretet megnyilvánulási formáit. Nekem pl. a nyelvei közül az együtt töltött idő a legfontosabb formája. És ezt nem érzem bajnak.
Hogy képes vagyok-e bárkit/bármit szeretni..nem hiszem, nagyképűség lenne állítani. Nincsenek ellenségeim, mégis biztosan vannak ellenszenves emberek, akik nem váltanak ki szeretetet belőlem. Nem tudom... vajon ki az, aki 100%ban rendben van... lehet, hogy ha nem szeretem magam eléggé, eleve nem lehetek 100%ban rendben bármiféle szeretettel.. nem tudom
mindenesetre nekem fontos, hogy egy ölelésbe is bele tudjam adni azt a szeretetet, amit érzek.
És lehet, hogy külsőség, de jó érzés megírni a barátaimnak, hogy mennyire fontosak nekem, vagy mikor elköltözöm a világ másik végére, megírni a szüleimnek, hogy azt gondolom, ők a világon a legjobbak (legalábbis nekem). Tudják ettől függetlenül is, de nekem jó érzés kiadni így is, nekik meg jó érzés befogadni ezt.
Elméletben lehet, hogy még egyet is értek veled, de valahogy nem jutottam el erre a szintre, hogy gyakorlatban is valljam. Ha érted mire gondolok? ;)
Csak egy mondatodat emelnék ki,talán azért ,mert esetleg ott van a kutyus elásva:)
,,Pl. régen úgy "csodáltam" azokat az embereket, akik olyan "érintős" típusok, elmennek valaki mellett (nyilván ismerős, egy szűkebb térben, stb.) és hozzáérnek. nekem ez soha nem jött magától, és valahogy úgy éreztem, hogy ez le van fojtva, ezért akartam változtatni rajta. Nem zavart nagyon, de mégis éreztem, hogy ez valami hiányt jelez.''
Az a kérdés,hogyha nem látod ezt,akkor is hiányként élnéd e meg?Akkor is gondolkodnál róla,hogy Te miért nem így mutatod ki a szeretetedet?
Ez szerintem önelfogadási probléma inkább.Miért akarsz Te olyan lenni,mint mások.
Miért nem vagy megbékélve azzal ahogy belőled jön ez a dolog,hiszen Te vagy az,más pedig másként éli.
Miért lenne az jobb,mint ahogy Te éled.
Hiszen a későbbiekben hozol rá példát,hogy neked milyen fontos ez vagy az ,ahogy kimutatod a szeretteid iránt,és az nagyon is rendben van.
Szóval én itt,amit kiragadtam problémát,ott önelfogadásbeli problémát látok.
Aztán gondolkodj az energiákról is. A bennünk lévő arányáról a Yinnek és Yangnak.
Különböző minőségek,a szeretet is különböző képen fejezik ki,a minőségeiknek megfelelően.
Lehet ,hogy Te a yin energiákat hiányolod magadban?Ebből a simogatós,érintéses dologból arra asszociálok,meg még korábban is gondolkodtam erről veled kapcsolatban.
Emlékszel,amikor még csak egy blogod volt,én egy fiatal ,lágy ,kedves lelkiségű férfinek gondoltalak.
Mert ilyennek éreztem az energiákat,amik belőled jöttek.Ráadásul annyira vigyáztál,hogy még véletlenül
sem derüljön ki a női mivoltod.Olyan ügyesen fogalmaztál az első blogodban ,hogy semmi utalás ,még elszólás sem volt ezzel kapcsolatban.
Ezt akkor már nem írtam meg neked ,mikor erre rákérdeztél,de most jó alkalom,mert szerintem ,pont a szeretettel kapcsolatos felvetéseidnél ezen a női ,férfi energiák egyensúlyán el lehetne gondolkodni.
Talán ezen a területen is kéne dolgoznod.
Erről most nem akarnék többet írni,remélem nem írtam semmi félreérthetőt így röviden kifejtve.
Hát mit mondjak. Akármilyen témát érintünk, én úgy érzem van még mit tanulnom, fejlődnöm ;), és ez nem feltétlenül elfogadás hiányából szól belőlem, hanem mert tudom, hogy pl. a nőiségemen még kell dolgoznom.
(Az első felére azért nem is írok, mert az már kifejtett dolog, hogy önértékelési problémáim vannak. Szóval abban igazad lehet.)
Szóval az érintős dolog. Azt hiszem ezt igazából a férjemmel tudom csak megélni. Másokkal még csak gyakorlom. Meg talán a kisebb húgaimmal (ők úgy nőttek fel mellettem, 16 és 20 évvel fiatalabbak). Szóval őket mindig is imádtam "nyomkodni";) puszilgatni. De ezen kívül nem vagyok az a nagyon ölelkezős típus. Nem tudom, miért hiányoltam magamból ezt, talán pont a nőiség hiánya miatt?? Mindenesetre javul a helyzet, és sokkal szívesebben ölelek meg mást is. (Ja és a kutyám, ő aztán kap a felhalmozódott ölelésből.;)
Akartam is kérdezni, hogy az első blogban tett feltételezésedről. Nem tudom, hogy titkoltam-e, nem érzem így elsőre. Őszintén szólva akkor hinném el, ha ezt többen igazolnák vissza. Így még mindig ott van bennem az, hogy valaki elküld egy üzenetet, infot, és egy másik ezt felfogja. Sokszor van itt félreértés az oldalakon. Hogy hol csúszott el, a küldő nem jól fogalmazott, vagy a fogadó nem jól vette, vagy valóban volt egy rejtett tartalom, amit a küldő sem tud, csak a fogadó érzékelt. Szóval nem tudom melyik. Tudatosan biztos nem, bár néha a megfogalmazásban törekszem egyfajta tényszerű vagy nem is tudom milyen megfogalmazásra. (Ami érzelmek esetén valóban hülyeség, és talán ezt érzékelte Kati is, hogy tudományos.) Ja és ott volt még pluszban, hogy friss (néhány hónapos) házasokként még elég fura kimondani, hogy a férjem... de gyakorlom ;)
Mindent összegezve nem akarok kifogásokat keresni, és az biztos, hogy a női oldalamon is dolgozni kell még. Csak annyi minden van egyszerre, hogy azt sem tudom, mihez kezdjek. Azt hiszem az önelfogadás most az első.:)
köszi Éva
Hát mit mondjak?...kezdhetem előröl,szépen elszállt amit /nem keveset/ írtam.
Az önelfogadással kapcsolatban: hogyha meg tudnád csinálni,hogy ezek a dolgok nem zavarnának,hanem belátnád,hogy most Te ilyen vagy,és így is nagyon klassz és szeretetreméltó vagy,és így is szereted,és elfogadod magadat,mert az nem bűn,ha az ember még nem tökéletes.
Ha ezekkel az úgymond ,,hiányosságokkal'' együtt elfogadnád és szeretnéd magadat, hiszen az vagy Te most, akkor sokkal könnyebben tudnál ezeken dolgozni,mert egy nyugodtabb ,kiegyensúlyozottabb állapotból láthatnál hozzá.
Én mondjuk azt nem értem egészen,hogy miért ne fogadhatná el az ember magát úgymond a ,,hibáival'' együtt? Hiszen én vagyok,ilyen vagyok,attól még célom lehet fejlődni,és dolgozni ezeken.Miért zárná ki az egyik a másikat? Már Krisztitől is kérdeztem,mert Ő is némi ellentmondást látott ebben.
Ami az első blogodat illeti,persze hogy nem szándékosan nem árultad el a női mivoltodat.
Egy pillanatig sem gondoltam ilyet.
Most válaszoltam meg az akkori kérdésedet,hogy miből gondoltalak férfinek akkor,mert most jöttek megint ezek az energiák szóba,ugye az érintés kapcsán.
Szóval semmi szándékosság,de azt sem mondhatom ,hogy véletlen,persze nem tudatos,de mégiscsak
valahogy még véletlenül sem villantottad fel ,hogy nő vagy./akkor/
Erre szerettem volna célozni,hogy ennek tudat alatt oka lehet,és szó sincs szándékosságról:)
Régen nem biztos, hogy értettem, hogyan tud az igazi elfogadás változásokat generálni, de azt hiszem, már kezdem kapiskálni. Szóval elméletben teljesen megy ez a "vannak hibáim, amivel tisztában vagyok, vagyis inkább tudom, hogy mivel hogy állok, kívánok is fejlődni, de ettől teljesen elfogadom és szeretem magam a hibáimmal együtt".
Szóval az elmélet teljesen ok, de a gyakorlatban azt hiszem ez lehet évek munkája is... Lehet, hogy neked ez alap, ezért nehéz megérteni, hogy ha valaki érti, akkor miért nem csinálja. Hát, magam sem tudom...;)
Próbálom mindezt a felszínen, meditációban, stb. és egyszer csak biztos lesz eredménye. És már talán most is van, mert pl. a külsőm elfogadása is egy nagy-nagy eredmény.
(Hadd meséljek el egy elfogadáshoz kapcsolódó igazi komplexusos dolgot a múltamról. 15-20 évesen küzdöttem talán leginkább, illetve nem is küzdelem volt, hanem egyfajta állapot. Állandóan változott melyik testrészemet utáltam.. a leginkább, de talán a fenekem volt az első - amit mellesleg a férjem leginkább díjaz ;) - szóval soha nem voltam kövér, 172cm/60 kg, de állandó küzdés volt, hogy nem sokat, csak pár kilót leadjak. Na volt egy szokásom, valamit mindig a derekamra kellett kötnöm, hogy takarja a fenekem... külön erre rendszeresített ingeim, pólóim voltak... utólag nem is tudom, hogy mosolyogjak, vagy sírjak. Igazából együtt érzek, az akkori önmagammal és nagyon örülök, hogy ebből "kiemelkedtem". Egyik nyaralás alkalmával semmi nem volt nálam, amit magamra köthettem volna, így szoktam le róla, valahogy egy hét alatt kénytelen voltam elfogadni.:)
Talán Ildikó családállítása billent rajtam egyet.;)
Nem is tudom mivel kapcsolatos ez a popsi dolog?
Talán csak nem a nőiségem takargatásával?:)
Ugye?
/Még jövök kicsit késöbb,lenne itt pár dolog:)/
Ja még annyit,hogy nekem sem volt könnyű,de amiről beszéltem,az már /igen/ hosszú évek eredménye:)
Nem vagy semmiről lekésve:)
Én egy percig nem tagadtam, lehet, hogy te többet megéreztél a dologból...;)
Megjegyzem, kellően hergeltük is egymást a barátnőkkel, mert most jobban belegondolva, nem csak nekem volt "s@ggtakaróm" (mert hogy ez volt a neve- gondolkoztam le merjem-e írni, elég durván hangzik... de hát itt az idő hogy felvállaljam magam, még ha ez egy elég régi énem..;)
"valahogy még véletlenül sem villantottad fel" -írja Éva.
Én nem így látom. Ha jól emlékszem, talán még fényképed is fent volt jó ideig(?), és ha visszanéznénk amikről írogattál addig, konkrétan kiderűlt azokból is(legalábbis számomra egyértelmű volt), hogy NŐ vagy.
Klára ,a legelső blogról beszélek,amit Virág írt.
,,Létkérdések szorongatnak''
Olvasd vissza.
De még a másodikban is csak akkor derül ki,mikor rákérdez,hogy miért gondoltam férfinek?
Pedig arra jó okom volt,felsorakoztathatnék onnan pár indokot.
Aztán szép lassan kinyílt tényleg ,mint egy virág:)