Képzelj el egy embert, aki az utcán rámosolyog egy másikra. Egy számára idegen emberre. Tekintetével tekintetet, és kapcsolatot keres. Azt üzeni, sőt, akár mondja is: "Szeretlek!"
Van ki az őrültet látja benne. Másban érzelgősség látszatát kelti. Lesz olyan aki, csak értetlen, és zavarban van. Esetleg valaki gúny tárgyának érzi magát, vagy csak ingatja a fejét, hisz e beszélő tekintet úgy sem hozzá szól. Sokakat belülről éget, mint a láng ami megolvasztja a jégből épült várukat. Olyanok is vannak akik számára ez lárma - valaki zárt kapuikon dörömböl.

Senki sem tudja, hogy ezt hogy értse, s bár lehet, sarkított egy megközelítés ez, de attól még elmondhatjuk: el vagyunk zárva egymástól, magunkról nem is beszélve. Így pedig nem csoda, ha az őszinte szándék gyengeelméjű, vagy éppen gúnyos dologgá torzul, mintha egy rossz szemüvegen néznénk keresztül.
Így pedig nem nehéz megérteni, ha valaki azt gondolja egy ilyen helyzetben: "Nem szerethet! Miért tenné?"

Szeretlek! - Te hogy érted?