Meghalni álmomban
Pénteken egy órán nagy egyetértés volt abban, hogy az ember nem tud álmában meghalni, mert pont a halál pillanatában felébred... pontosabban szólva felriad. Én más véleményen voltam, de bizonyíték, tapasztalat híján, magamban tartottam a véleményemet.
Erre ma éjjel jól meghaltam álmomban. És közben végig a tudatában voltam. Lövöldözéses jelenet volt, egy percig nem féltem közben. A menekülés is annyiban történt, hogy gyerekkel voltam, ezért el-elhúzódtam, (vaktában lövöldöztek) míg végül ellenőrzésképpen benézett az arc, és mikor látta, h élek még, vigyorogva face to face végzett velem. Álmomban végigéltem a halált, ami olyan volt, mint mikor kifolyok magamból. Minden irányba szétáradtam, béke boldogság, nyugalom. Sőt. egyfajta szabadulás. Ami érdekes, hogy az is eszembe jutott, hogy lám, meg lehet halni álmomban. Tehát tudatában voltam, hogy álmodom...
Meditációban éltem már át halált, és nyáron volt egy kalandom, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy még mindig van bennem halálfélelem, megküzdöttünk egymással, tudatosítottam: elmúlt. Azóta ez az első találkozásom vele...
Az utóbbi időben a félelmeim feldolgozásán vagyok, és ezzel párhuzamosan a "félelmetes" álmok száma is megnőtt, csak már nincs rám olyan hatással, mint korábban. Közben sem. Mintha rengeteg eddig elnyomott tudattartalom most pótolná a jelenlétét... Sokszor álmodom halállal, mások meghalnak, de valahogy sikerül kívül maradni, még a sajátomon is sikerült. Semmi rettegés, fájdalom, félelem. Egészséges ösztönök, éles reakciók... Éber voltam álmomban, nem vesztettem el a fejem vészhelyzetben sem...
Ti mennyire figyeltek az álmaitokra?
Haltatok már meg álmotokban? Vagy felriadtatok?
Vajon ez összefügg a hitünkkel, hogy mi történik halál után, vagy hogy félünk-e tőle, egyáltalán milyen a viszonyunk a halállal...? Hogy egy nyitottabb tudatállapotban, mint az álom, vagy akár a meditáció, mit kezdünk vele?
- Kirsikka blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
18 hozzászólásA jelentősebb álmaimra odafigyelek. Onnan tudom, hogy jelentősebb, hogy azt szinesben álmodom és érzem is, hogy van jelentősége (s rá napok, hónapok vagy évek múlva derül ki az értelme, jelentősége, vagy az, hogy ott van előttem a megálmodott szituáció).
A hétköznapi álmaimat gyorsan elfelejtem.
Egyszer álmomban elindultam kifelé a testemből és a csakrámon kijutásig jutottam el. Az egész egy végtelenül könnyű, légies és ismerős valami volt, a legnagyobb természetességgel és sehol semmi zavaró vagy ijedtséget okozó momentum benne. Tudati szinten hoztam vissza magam, hogy még dolgom van itt, s lassan, kényelmesen felébredtem. Ébredéskor tudtam, hogy a halál kapuján átlépésből jöttem vissza, de semmi ijedtség nem volt bennem, inkább csak próbáltam a szokásos elmetevékenységgel is megérteni, hogy mi történt.
Nem tudnám megmondani, hogy mivel függ össze, hogy hogyan állunk hozzá, de jóval az álmom után vezetett utaztatásos, lélekrész visszatérítéses meditációs révülésben többször jöttünk-mentünk át a kapun, hogy amikor bekövetkezik, már ne legyen idegen.
Ezt főleg a táltosok alkalmazzák dobolással, révüléssel, amikor lélekgyógyítást csinálnak utaztatással.
Az hogy sikerül kívülmaradnod, kívülmaradnunk azt természetesnek gondolom, hiszen a halhatatlan lelket nem érinti meg a halál, kívülállóként látja azt, merthogy az csak egy állapot, amin áthalad, más köze nincsen hozzá. S ráadásul egy nagyon is ismerős állapot, mert sokszor látta már.
Ha valaki nem tudja kívülállóként megélni, akkor nem a lelkével (vagy a tudatával) azonosul, hanem valami mással (testtel vagy ilyesmi) úgy gondolom.
,,lélekrész visszatérítéses meditációs révülésben''
De jó,hogy ezt most felhoztad !Ez egy régi sámán technika.Nem rég jelent meg róla egy könyv,és meg akartam venni,csak a sok határidős hülyeség kiverte a fejemből.
Most már csak azt kell megkeresnem ,hogy hol, láttam ezt a könyvet:)
De örülök,hogy felhoztad ezt,én meg pont elolvastam ezt a hozzászólásodat.
Juhééééj...
most hogy írtál róla rémlett fel, hogy az egyetemen épp emiatt vetették el, hogy az ember meghalhat álmában, mert hogy akkor fel sem ébredne... arra nem gondoltak (mivel nem holisztikus egyetem :D) hogy a lélek emlékszik, és pontosan tudjuk milyen meghalni... mitöbb, ez az állapot átélhető anélkül, hogy jelen életünk véget érne tőle...
Úgy tanultam, hogy a különféle testeinknek (fizikai, éterfizikai, asztrális) különböző a felbomlási (meghalási) ideje.
A fizikai testünkből, ahogy elszáll, eltávozik a lélek, ott rögtön a romboló (lebontó) erők működnek csak tovább.
Merthogy a lebontás folyamata, - a lebontó erő - folyamatosan ott van minden nap, csak vele szemben a felépítő is működik míg az éltető, fényt, életerőt adó lélek bennünk van.
A halál azt is jelenti, hogy a kozmoszból már nem vesszük magunkhoz az életétert, akkor mi éltetné tovább a testet?
Ezek számomra hihetőnek tűnnek, mert összefüggésben vannak sok mindennel, ahol tettenérhető a folyamatok bizonyítéka. Most ennyi jutott eszembe:)
Az hogy felébred-e álmából vagy sem azt én úgy gondolnám, hogy az adott embernek a tudatosságával, a hitrendszerével, a belső bölcsességével, belső tudásával, vagy akár az általa tanultakkal függhet össze, meg azzal, hogy elhiszi-e egyáltalán, hogy meghalt... merthogy olyan is van, akik ezt nem fogadják el, ezért "ittrekednek"
Nagyon szépen ábrázolja a halálba átmenet állapotát és a doktornő tanult és halálban megélt megtapasztalását az Angyalok városa c. film. Nézd meg, ha teheted, s írd meg mit gondolsz ezek után a halálról. Én annak idején a Flatliners (valahogy így írják), magyarul Egyenesen át c. filmet is megnéztem, ahol egyetemista fiatalok saját magukat hozzák vissza a halál kapun túlról, hogy megtapasztalják megértsék azt, hogy mi zajlik a halálkor.
köszi szépen, utánajárok... az Angyalok városát nagyon sokszor ajánlották már :D
Meghalni álmomban... Én is álmodam már többször, hogy meghalok... És ehhez többségében nagyon kellemes zsibbadó érzés járta át a végtagjaimat. Mitha felemelkdetem volna az ágyról és láttam magam egy pillanatra, de erre azonnal fel is ébredtem. És talán bolondságnak tűnik de boldogság és elégedettséggel álmodtam/szunyókáltam tovább.
Persze voltak kellemetlen álmaim is, de akkor riadtan ébredtem fel és csak nyugtáztam, hogy az álmaim nem a "valóságban" történnek velem... vagy éppen az itteni valóságban?
...hogy vajon a halál megélése álmunkban mennyire függ attól, hogy mennyire félünk a haláltól? tehát aki fél- felriad, aki meg nem az szembesül, vagy nincs köze a kettőnek egymáshoz.
mindenesetre örülök hogy más is járt már így :) én nem furcsállom egyáltalán a boldog-elégedett érzéseidet :)
egy esetleírást, ahol a terapeuta leírja a kliense egyik álmát, ahol meghal álmában. Sikka, rögtön gondoltam rád :-)
Szóval az álomban a saját anyja szúrja át a szívét, utána az álom folytatódik... Nagyon érdekes a szimbolikája, a tudattalan ugyanis fordítva közöl, a meghalás jelenti az ujjászületés lehetőségét. Tehát valami új születik az életedben és ehhez az út a félelmek legyőzésén át vezet. Az esettanulmányban a srácnak az anyja túlzott hatásával, uralkodásával kellett leszámolni. ( Forrás Barbara Somers Gyógyító Utazás c. könyve )
...az álmom jelentése, hogy győzzem le a félelmeimet, és akkor újjászületek?
(nem lepne meg, elég régóta kapom ezt...)
Nálam az hozott változást, hogy mertem átélni a félelmeimet (több részletben persze), s utána egy ürességérzés átélése következett, majd egy nagy belső nyugalom és béke (ami kis megszakításokkal már sokszor velem marad:).
Ez az érzésekbe, félelembe belemerítkezés többféle tanításnál is előjön a pl. a rózsakereszteseknél és a kabbalában is, s valahogy úgy magyarázzák, hogy ezzel eddzzük magunkat, tágítjuk a tudatunkat (a félelem tudatszűkítő, a vele szembenézés pedig a tudatosság kibővítésében segít)
Egyébként könnyen meglehet, hogy csak arra kaptál felhívást, hogy fogadd el a tényt, hogy álmunkban is meg lehet halni (merthogy a lélek szabad és dönthet így is:) ... ez így elfogadható számodra, kielégít ez a válasz? Vagy még tovább keresnél? (mert akkor nem ez az igazi válasz számodra:)
mostanában meg is feledkeztem erről a témáról, mikor írtam a blogot nagyon aktuális volt egy vita kapcsán, és csak annyit vontam le belőle, hogy "lám, meg lehet halni álmomban".
most hogy Kati más aspektusban világította meg a dolgot, érzem hogy folyamatosan aktuális.
sok félelmem van, és hullámokban dolgozom rajtuk. nemcsak meditációban, más módszerekkel is. (pl pókok a háttérképeim:))
ismerem az érzést, hogy milyen felszabadító szembenézni a félelmünkkel... eddig az a tapasztalatom, hogy mindegyik esetben többfordulós a dolog. lehet, hogy én nem érzem magamban az erőt, bátorságot, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljak egy-egy területtel?
Nagyon jól csinálod!
Eszedbe se jusson több erővel, vagy gyorsabban csinálni, ugyanis megvan mindennek a kellő érési folyamata. Én úgy gondolom, hogy tartozunk önmagunknak annyi tisztelettel és türelemmel, hogy ezt az érési folyamatot kivárjuk, ugyanis bennem valami/valaki pontosan tudja, hogy mikor minek jön el az ideje.
Légy nagyon büszke magadra és boldog attól, ahol éppen most tartasz, s fogadd el, hogy ez így van, szeresd magad pont így.
S legyél őszinte önmagadhoz egy csomó ember 40-50-60 év alatt sem jutott el idáig... mégis elégedett önmagával, tehát szeretettel fogadd el azt amiben most éppen vagy, azt az önmagadat, aki éppen vagy (ez erőt ad a kellő időben való változtatáshoz is)
Szeretettel: Marcsi
nem hasonlítom magam azokhoz a 40-50-60 évesekhez akik nem foglalkoznak a lelkükkel, nem látom értelmét, viszont ez sokszor önostorozást és állandó elégedetlenséget szül bennem, úgyh köszönöm :)
Puszi!
Van egy úgynevezett spirituális sebünk, ami miatt az önostorozást csinálhatjuk (már ha nem vallásos attitűdből ered)
Nekem az életemben ez úgy jelentkezett, hogy önbüntetéssel reagáltam arra, hogy szerintem igazságtalanul döntést hoztak felettem, amivel én nem tudtam egyetérteni (épphogy elmúltam 3 éves).
Ezért egy csomó élethelyzetben önbüntetéssel reagálok most is, ha nem vagyon nagyon tudatos.
Több menetben gyógyítottam magamban azt a 3 éves kislányt, aki akkor és ott megsérült, hogy ez most ne gyakoroljon hatást az életemre. Annyira sikerült, hogy már kevesebbszer hat rám, s néha rádöbbenek, hogy aha, most is magamat büntetem, de miért is?
Próbálj meg rájönni, hogy Neked lehet-e ilyesmiről szó?
Hogyha igen, akkor ez Benned mikor és hogyan történt, s próbáld gyógyítani, gyógyítgatni és nagyon nagy szeretettel elfogadni az akkori önmagadat, ezzel úgymond az akkori sérült gyermeket segítesz "felnevelni".
mai napig vallásgyakorló a családom mindkét ágról... innen jöhet.
viszont míg mai fejjel úgy emlékszem hogy milyen felhőtlen és boldog gyerekkorom volt -tényleg nem értek hatalmas traumák- mégis Anyukám szerint már akkor is mindent nagyobb tragédiaként éltem meg, rendkívül érzékenyen reagáltam. Ez mára már javult, hála az önismeretnek, meg a sok belső munkának, viszont azthiszem a 2 együtt hat nálam...
a vallásos múlt is, meg ez az ultrasérülékeny részem... utánajárok, újfent köszönöm :)
Hogy kicsit gyakorlatiasabb területét is érintsük a témának.
Akik az én látókörömben otthon haltak meg, azokról mind olyan beszámolókat hallottam, hogy éjszaka, felhördült álmából, azt hittem, hogy csak sóhajtott egyet... szokták mondani, reggel pedig egy halott feküdt az ágyon.
Álmodni a halálról és meghalni, nem ugyan az. Szerintem ezt nem szabad összekeverni, és az álom világát a fizikai meghalás élményével azonosítani.
ha te álmodsz valami nyomasztót pl az nem szokott napközben is foglalkoztatni?
vagy ha valami nagyon jót, akkor jókedvvel ébredsz?
Nagyon ritkán emlékszem az álmaimra, de nem gyakorolnak dominanciát a mindennapjaimban.
Gondolkodok róluk természetesen, újból és újból megfigyelem, a képzeletemben újra lejátszom az emlékképeket és az érzéseket, de nem befolyásolják az éber állapotomat ezek az álmok.
Vannak pedig nagyon dominánsak is amiket 7-8 évesen álmodtam, és a mai napig emlékszem rájuk, és nem kellemesek, de nem engedem át nekik az éberségemet.