Ugyanígy vagyok én is és ez néha(?) nagyon elkeserítő tud lenni. Nincs a(z egykori(?)) barátaim, ismerőseim között olyan, akivel érdemben ilyen témáról tudnék értekezni, viszont én meg nem nagyon tudom magamban tartani ezeket egy ideje.
Sokszor őrületnek tűnik ez az egész amiken az elmúlt hónapokban, években keresztülmegyek, átlátok összefüggéseket amiket az ismerőseim nem, fejlődök (a magam módján) míg mások nem.. Sokszor besokallok ezektől az egymásnak feszülő ellentétektől és inkább szívesen "visszatompítom" magam alkohollal. Ha meg ilyen állapotban társaságban vagyok, akkor vissza se tudom fogni magam és gyakran "spirituális tanító"-vá iszom-szívom magam, amit már én is unok. Szóval az utóbbi egy évben egyáltalán nem fogom vissza magam az ismerőseim között, voltam csendben eleget, évtizedeket, sokan persze most néznek igazán furcsán rám, míg a régi, csendes, primitívnek tűnő énemet fogadták el anno igazinak.
De hát nem tudom csendben végignézni ahogy számomra kicsit is fontos emberek óvodás módjára, "játékszabályokat" nem ismerve, kárt tesznek magukban vagy másokban gondolatokkal, szavakkal, tettekkel. Sokszor tudtukra adom, hogy rossz szabályok szerint játszanak, nem materiális világban élünk és hogy annak a "játékstílusnak" épp mik a következményei - hogyan is nézhetném végig ezeket szó nélkül?
Egyszóval a magány, elszigeteltség csak fokozódik.

Az " amerikai kultúrális kreatívok " - ról szóló rövidfilm jutott eszembe .Ez is azt emeli ki hangsúlyosan , hogy az ebbe a csoportba sorolt öntörvényű alkotó szellemiségű emberek sok millióan szinte kivétel nélkül úgy érzik , hogy ők találták fel a spanyolviaszt , hogy életmódjukban , gondolkodásmódjukban , megélt felismeréseikben annyira különlegesek , hogy azt a környezetük meg nem értheti , ezért magányosak , legalábbis a különlegességükkel összefüggő életterületeken . Nekem ennek ellenére rokonszenvesebbnek és előremutatóbbnak tűnnek , mint a mindennapok mókuskerekében az álértékek megvalósításáért robotolók . Üdvözlettel : felacso

Sziasztok,
örülök a témának érintett vagyok benne én is.
6-8 éve kezdődött málam ez a változtatás iránti igény érdeklődés, több területre volt lehetőségem bekukkantani, néha mélyebben, néha csak a felületi szinten.
Az utóbbi évben felgyorsult minden, olyan technikára bukkantam, amivel elképesztő könnyen és hatékonyan lehet felismerésekre szert tenni, nézopontot változtatni, és ami a legfontosabb elengedni a dolgokat.
Eleinte fura volt mikor összeálltak a dolgok, rájöttem (néha rádöbbentem) összefüggésekre. És..igen a környezetem kezdett furcsán nézni rám(vagy én a környezetre...)
Mit, miért teszünk, tettünk, mi mozgatja a vágyainkat, mit tekintünk értéknek, milyen életszituációkat teremtünk magunknak stb... Nagyon anyagias világból hírtelen átkerültem egy más szintre.
Ebben a tempóban néha magam is azon kaptam hogy majd én tudom és megmondom hogy mi is a jó... Lássátok meg emberek mit is teszünk...tesztek !!!!! ÁÁÁÁáá :-)))
Na persze gyorsan le is szoktam róla.
Mindenki épp ott tart ahol lennie kell, azon a szinten amit be tud fogadni a felemelkedése során. És a hitem erről az, hogy ez így jó.
Az információk eljutnak akihez kell és akkor amikor kell.
Mindenki önmaga dönt.
Szerencsés vagyok amúgy a dolgaimban, a régi korlátozó hitek többségét sikerült átlépni, elengedni, könnyen sikerül "alkalmaszkodni" is - csak egy másik nézőpont kérdése :-)
Mondjuk a munkám területén és kapcsolati téren vannak elakadások.
A régi "anyagias" és amúgy sikeres foglalkozásom kevésbé tudott lekötni az utóbbi időben.
Kapcsolatok... hmm... érdekes... néha nehéz bekapcsolódni a klasszikus társasági beszélgetésekbe... inkább csak csöndben szoktam lenni, ami fura a régi önmagamhoz képest amit a környezetem "elvárt" :-))
Persze így is nagyon érdekes, ismerős tükröket, identitásokat fedezek fel, és érdekes látni amikor villongnak nekifeszülnek egymásnak ilyenkor :-))
Ugyanakkor kissé megnehezíti a "normál kapcsolat" kialakítását számomra (illetve jelenleg így hiszem)
Ti hogy álltok vele?

Helyem a világban?

Ez egy naggyyon jó kérdés és csak egy nagy sóhaj jött ki belőlem.

Én kb. fél éve kezdtem el a változtatást az életemben, testemben, szellememben, s nagyon vegyes érzések töltenek el. Hol nagyon jó és úgy gondolom, megváltoztatom az egész világot, felnyitom mindenkinek a szemét, hogy : figyelj már oda magadra! törődj magaddal, az érzéseiddel! Néha meg úgy érzem, mindez hiába való, s "csak" magamra kell irányítanom a figyelmem.
Olyan nehéz, amikor olyannak szeretnék segíteni, felnyitni a szemét, akit nagyon szeretek, de nap mint nap rá kell jönnöm, hogy amíg ő nem akarja.....én hiába mutatom az utat. És az is lehet, hogy nem egy irányba tart az utunk. De így vagyok a környezetemben levő embertársaimmal is, barátokkal is, akiket idáig közel éreztem, most furcsán néznek rám?!
Lehet hogy tényleg csöndben kell maradni, kívülről figyelni, szemlélődni?

De akkor hol az én helyem a világban?
Mi is az én szerepem a világban? (van egyáltalán szerepem?)
Nem lehet az a válasz, hogy az önmagam megismerése és megvilágosodása "csak" ....

Nekem mindig inkább néhány közeli barátnőm volt és nem nagy baráti társaságom. Szerencsésnek érzem magam, mert az az egy-két ember, aki nagyon közel áll hozzám, valahogy hasonló úton indult el. Továbbra is értik, amit megosztok velük, a világszemléletünk sokban átfed.
Persze voltak olyanok is, akik közel álltak és valamiért egyre lazult a kapcsolat. Először küzdöttem a megtartásáért, úgy éreztem, hogy nagyban rajtam múlik (amit továbbra is hiszek, hiszen ápolni kell a kapcsolatokat), de aztán rájöttem, jobb elengedni, aminek vége.
Másik oldalról meg feléledt olyan rég elfeledett barátság, ami úgy érzem talán pont a közös világképnek köszönhetően egyre erősebb.
Szerintem ebben is hagyni kell a változást. Ha egy régi baráttal már egyre kevesebb a közös téma, nem tudja az ember igazán feltárni neki a lelkét, vagy azok a dolgok már nem érdekelnek, amik őt igen, lehet, hogy jobb hagyni a dolgot.
(Bár erre is van ellenpéldám, mert van egy nagyon régi barátnőm, aki nem igazán nyitott ezekre a dolgokra, de valahogy még mindig sok minden van a kapcsolatban.)
Olvastam nemrég egy könyvet (Susan Jeffers: Alakítsd át a félelmet erővé), amiben egy külön fejezetet szentelt az írónő annak, hogy mi történik akkor, ha a környezete vissza akarja tartani az embert, mikor ő elindult egy átalakuláson... Amellett foglal állást, hogy az ember olyan barátokat válasszon, akik nem lehúzni akarják, hanem sarkallják a pozitivitásban.

Kevésbé bensőséges kapcsolatoknál én is sokszor megfigyeltem magamon, hogy ha nem is letagadom azokat a dolgokat, amiket hiszek, vagy csinálok, de nem hozom fel témának, hiszen úgysem értenék, számukra nem lenne beszédtéma... Gondolkoztam már ezen, hogy vajon ezzel meghazudtolom-e magam, de nem hiszem. Ha ilyesmire lyukadnánk ki, remélhetőleg úgyis felvállalnám, amit hiszek...

Vajon mit is keresünk mi valójában? Valamit, ami minket nagyon jó érzésekkel tölt el? Ez a valami, ami minket életerőssé tesz, és felruház minket az Élet képességével?
Nem lehet, hogy igazából az élethez való képességet keressük, mert nem bírunk vele? Úgy érzem, hogy a legtöbb kereső valamiféle belső gyengeségtől szenved, és ennek a kompenzáláshoz veszi fel a spirituális utat. A spiritualitás és ezotéria egy olyan hitrendszernek tűnik nekem, ami egy szebb világot vázol fel, de ez a világkép semmivel sem valósabb, mint a hétköznapi világkép. Valójában ugyanúgy álomvilág, csak jobban néz ki. Addig jó, amíg a kereső meg nem emberesedik, erősödik. Aztán persze erről is lehull a lepel.

Sokan a világképüket hirdetik, de szerintem ez nem bölcs dolog, hiszen a világkép (legyen spirituális vagy materiális) egy elképzelés világról, nem a valóság. Nem csoda, ha nem fogadják el. Azt mondanám, hogy bizonyítsa be, hogy úgy van, de itt megáll a tudomány :)

Mindenki azt lát a világegyetemben, amit akar, és ez egy szűrőként fog megjelenni az elméjében. Aki a szeretettel azonosítja az majd mindent a szeretet oldaláról magyaráz, és persze aki nem így tesz ő alacsonyabb szinten lesz. Aki a hatalom oldaláról, az majd a szeretetet fogja gyengeségnek nevezni... és csak sorolhatnánk. Bárhová helyezzük a középpontot idővel megjelenik majd az ellentét is.

Szerintem attól nem válhat valaki magányossá, mert elkezd foglalkozni a látszat mögötti valósággal. Inkább azt tartom valószínűnek, hogy már eleve magányos, talán frusztrált, és ezért választ magának olyan elfoglaltságot, amiben kiélheti a magányát. Amíg alapvetően rendes az ilyen ember, addig nincs baj.
Vitatkozni az nem szeret, akinek nincsenek ütős érvei a saját elképzelése mellett. Ha valaki csendben marad egy vita során, sosem tudja meg hogy az ő érvei elfogadhatóak v. csupán tévedések, és korrekcióra szorulnak. Az a vita is lehet nagyon tanulságos, ahol igazat adunk a másiknak, és az sem eredménytelen, amelyikben végül is mindenkinek igaza van.
Én óvakodnék a csendes magányos önsajnálattól, mert az arroganciát takarhat. Az pedig mint tudjuk téve önértékelésből származik. A téves önértékelés pedig oda vezet, hogy azon dilemmázom, hogy az én intelligens kis gondolataimat pl. a látszat mögötti valóságról nem tudom megosztani senkivel, és senki sem ért meg engem, elmagányosodom.
Bocs, de elég sérülékeny vagyok, nem tudom mit zúdít rám ez a fórum. Félek