Tíz út önmagad szeretetéhez:

1. Az első és legfontosabb dolog, hogy ne becsméreld magad. Az önkritika veszélyes! Ha elhitetjük magunkkal, hogy jók vagyunk, bármi történjék is, könnyen tudunk változtatni az életünkön. Akkor ütközünk a legtöbb nehézségbe, mikor hibát keresünk magunkban. Mindnyájan változunk –kivétel nélkül valamennyien. minden nap egy új nap, s mi kicsit mindig másképp csináljuk a dolgokat, mint előző nap tettük. Erőnk azon képességünkben rejlik, hogy tudunk alkalmazkodni: együtt alakulunk és változunk a folyton megújuló élettel.

2. Föl kell hagynunk önmagunk riogatásával is. Sokunkat ijesztő gondolatok tartanak rettegésben, és sötétebben látjuk a dolgokat, mint amilyenek.
A beteg emberek gyakran fantáziálnak. Rögtön a legrosszabbat képzelik, vagy máris saját temetésüket tervezgetik. Teljesen elhagyják magukat, és feladják a reményt.
Kapcsolatainkban is könnyen a destruktív képzelődés hibájába esünk. valaki elmarad mellőlünk, s mi azonnal arra gondolunk, hogy nem vagyunk szeretetre méltók, és már soha többé nem lesz senkink.
Az állásunkkal szintén ez a helyzet. Egy kolléga elejtett megjegyzéséből arra következtetünk, hogy ki fognak rúgni.
Ha azt tapasztalod, hogy folyton egy negatív képzet vagy szorongató helyzet jár a fejedben, helyettesítsd azt egy számodra kellemes képpel.

3. A következő feltétel: légy gyöngéd, kedves és türelmes magadhoz. A türelmetlenség ellenszegülés a tanulásnak. Anélkül akarjuk megkapni a válaszokat, hogy megtanulnánk a leckét, vagy megtennénk a szükséges lépéseket.

4. Muszáj megtanulnunk gyöngéden bánni elménkkel. Ne gyűlöljük magunkat, amiért negatív gondolataink vannak. Fölfoghatjuk úgy is, hogy azok inkább fölemelnek, semmint visszadobnának. Nem kell hibáztatnunk magunkat negatív élményeinkért sem. Ezekből az élményekből gyűjthetjük a legtöbb tapasztalatot. Akkor bánunk jól magunkkal, ha nem hibáztatjuk, kárhoztatjuk, büntetjük és gyötörjük magunkat.

5. A következő lépés: dicsérd magad. A kritika letöri az önbizalmat, míg a dicséret szárnyakat ad neki. Kezd apró dolgokkal. Mondd magadnak, hogy csodálatos vagy. Ha egyszer megteszed, aztán soha többet, akkor nem lesz hatása. Még ha csak egy-egy percet is szánsz erre, de ne hagyd abba. Ha legközelebb valamin újba, szokatlanba kezdesz, vagy olyasmit tanulsz, amiben még nem vagy járatos, légy türelmes magaddal szemben.

6. Ha szereted önmagad, jót akarsz magadnak. Fordulj barátaidhoz, és engedd, hogy segítsenek. Akkor vagy igazán erős, ha mersz segítséget kérni, amikor szükséged van arra. Ha legközelebb erődet meghaladó problémával kerülsz szembe, ahelyett, hogy mérges lennél magadra, amiért egyedül nem boldogulsz vele, inkább kérj segítséget.

7. Szeresd rossz tulajdonságaidat. Ezek is a te teremtményeid. Te is, én is döntöttünk már rosszul, s ha kitartóan büntetjük önmagunkat, idővel úgy hozzászokunk, hogy nagyon nehéz lesz megválnunk tőle, és jobb döntéseket hoznunk. bármilyen kellemetlen helyzetben találod is magad, ennek oka van; különben nem sodródtál volna bele. Meg kell értsük, hogy bármilyen nehézségünk vagy gondunk támad, mi magunk hívtuk létre azt, hogy bizonyos helyzetekben eligazodjunk. Ezt fölismerve, rálelhetünk igényeink kielégítésének jótékony eszközére.

8. Viseld gondját a testednek. Tekintsd szép háznak, amely egy darabig otthont ad neked.

9. A tükör előtt végzett gyakorlatok fontossága. A tükör előtti munkát sokféleképpen végezhetjük. Pl.: reggel a tükörbe nézünk és kijelentjük: „Szeretlek! Mit tehetek ma érted? Hogyan tehetnélek boldoggá?” Figyelj a belső hangodra, és kövesd utasításait. Kezdetben talán még nem kapsz üzeneteket, mert túlságosan hozzászoktál önmagad dorgálásához, és képtelen vagy szeretettel fordulni magadhoz.
Ha kellemetlenség ér a nap folyamán, menj oda a tükörhöz, és mondd: „Én, azért szeretlek.”
Ha valami kellemes dolog történik veled, állj a tükör elé, és mondd: „Köszönöm.” Légy hálás, amiért ilyen csodálatos élményben részesítetted magad.

10. Végül, szeresd önmagadat most – ne várd, hogy az érzés magától jöjjön. Ha elégedett tudsz lenni magaddal, ha szeretni és becsülni tudod önmagadat most, akkor amint valami jó történik veled, képes leszel élvezni azt. Ha egyszer megtanulod szeretni önmagadat, a többi embert is szereted és elfogadod. Ha egy önfejű emberrel hoz össze a sors, aki nem hajlandó fejlődni, kell annyira szeretned magadat, hogy felszámolod ezt a kapcsolatot.
Csodálatos, ahogy a szeretet általunk kibocsátott rezgései vonzzák hozzánk a melegszívű embereket.

SZERINTEM AZÉRT JÖTTÜNK E FÖLDRE, HOGY KIBONTAKOZTASSUK MAGUNKBAN A FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETETET. EZ PEDIG ÖNMAGUNK ELFOGADÁSÁVAL ÉS SZERETETÉVEL KEZDŐDIK.

Louise l. Hay: Az erő benned van (részlet)

Azt lehet érdemes végiggondolni: muszáj "tökéletesnek" lenni? :) Tudatlanságból, tapasztalatlanságból mindenki követ el hibákat (de még ez is relatív lehet, hogy mi számít hibának, legalábbis én csak azt tekintem igazán hibának, ha valaki bánt valakit). A belső fény mindenkiben ott van, tehát önmagunkban is. Tudunk szeretni, egy csomó jót tenni... Ami pedig még hiányosságnak tűnik, azt az élete során úgyis megtanulhatja az ember. Élni, szeretni, és a többi jön magától, a tudás, tapasztalatok jönnek, nem kell gyorsan, hanem mikor szükség van rá épp, és ahogy így szabadon szárnyal az ember, úgy szereti és elfogadja önmagát is. Szerintem nem kell vágyni az akkora nagy "tökéletességre". Biztos, hogy annyira cél az az életben? :) Ha ebbe belegondol az ember, akkor tudja: nincs miért lenézze önmagát vagy bárkit. :) Csak mert nem tudunk mindent, csak mert vannak megoldandó problémák, még nem vagyunk kevesebbek. :) Az is lehet, hogy nem kell annyira befelé nézni, csak élni, szeretni, törődni a környezetünkkel, és így közben látni fogjuk saját fényünket is. Legalábbis nekem ez működik.
Szerintem ide is kapcsolódhat ez a dal:
http://www.youtube.com/watch?v=BFJx-Aw4KcQ :) (Oroszlánkirály2-ből: Ő benned él)
Amúgy tudom, könnyű ezekről beszélni... Azt a legkönnyebb, úgyhogy most én nagyon könnyen ugatok itt, pedig nekem is van küzdenivalóm, ahogy sokunknak.... :)

Eszembe jutott még ez: nem lehet, hogy már most is szereted önmagad, csak valami nagyon extrát vársz ettől az érzéstől, és ezért gondolod, hogy ez nem az? Mert az írásaidból is érződik, ahogy írsz nekünk, és írod is, hogy a környezeteddel is így van: szereted őket, törődsz velük. Tehát egy szerető lény vagy, ahogy ez természetes, és ezt valójában szereted magadban. Nem lehet, hogy ez van valójában, hogy már el is jutottál oda, ahova szeretnél, csak még nem érzed eléggé? Szerintem ez az érzés nem egy nagy extra dolog, hogy "húúú most már hogy meg vagyok világosodva de jó nekem", hanem olyan természetes, ami összekapcsol a többi élőlénnyel, érzed az egésznek a fényét és benne a magadét. Az egész tettekben való megnyilvánulása a törődés, ami jó érzéssel tölt el. Természetes, és semmi "extra". Emellett vannak kellemetlen érzések, félelmek, de ezek talán nem is olyan lényegesek, ha az igazán fontos dolgokból indulunk ki.
A másik, ami eszembe jutott: ez a tükörben megsimogatom magam gyakorlat nekem sem megy, mert én a magam részéről nem érzem természetesnek. Olyan "egósnak" tűnik és nem jó érzés, ahogy elképzelem. Akkor élem meg a belső fényt, ha pl valaki mást simogatok. Nem is tudok olyanról, aki alkalmaz ilyen gyakorlatot és használ neki (persze attól lehet, hogy van). Amikor belenézek a tükörbe reggel karikás szemekkel, akkor azt látom, na már megint "jól kipihentem" magam. :D Nem baj, ott a szemhéjpúder, rákenem és aztán nem foglalkozok vele. :D Nekem ez válik be.

Eszembe jutott még ez: nem lehet, hogy már most is szereted önmagad, csak valami nagyon extrát vársz ettől az érzéstől, és ezért gondolod, hogy ez nem az? Mert az írásaidból is érződik, ahogy írsz nekünk, és írod is, hogy a környezeteddel is így van: szereted őket, törődsz velük. Tehát egy szerető lény vagy, ahogy ez természetes, és ezt valójában szereted magadban. Nem lehet, hogy ez van valójában, hogy már el is jutottál oda, ahova szeretnél, csak még nem érzed eléggé? Szerintem ez az érzés nem egy nagy extra dolog, hogy "húúú most már hogy meg vagyok világosodva de jó nekem", hanem olyan természetes, ami összekapcsol a többi élőlénnyel, érzed az egésznek a fényét és benne a magadét. Az egész tettekben való megnyilvánulása a törődés, ami jó érzéssel tölt el. Természetes, és semmi "extra". Emellett vannak kellemetlen érzések, félelmek, de ezek talán nem is olyan lényegesek, ha az igazán fontos dolgokból indulunk ki.
A másik, ami eszembe jutott: ez a tükörben megsimogatom magam gyakorlat nekem sem megy, mert én a magam részéről nem érzem természetesnek. Olyan "egósnak" tűnik és nem jó érzés, ahogy elképzelem. Akkor élem meg a belső fényt, ha pl valaki mást simogatok. Nem is tudok olyanról, aki alkalmaz ilyen gyakorlatot és használ neki (persze attól lehet, hogy van). Amikor belenézek a tükörbe reggel karikás szemekkel, akkor azt látom, na már megint "jól kipihentem" magam. :D Nem baj, ott a szemhéjpúder, rákenem és aztán nem foglalkozok vele. :D Nekem ez válik be.

Én úgy szeretem önmagam, hogy megengedem, hogy elégedetlen, rossz kedvű, nyűgös, fáradt, ideges, nyúzott, passzív legyek, ha éppen arra kerül a sor.
És ezt időnként hangosan ki is mondom. Ugyanis rájöttem, hogy minél tökéletesebb akarok lenni, annál elégetlenebb vagyok magammal, annál nagyobb a kívánt és a valós állapot közötti különbség. Ettől még rosszabbul éreztem magam. Így hát váltottam.
Amúgy ma nagyon nyűgös vagyok, és látni sem kívánok senkit!

Még valami. Azt írod, "Az ember eredendően békés, boldog, szeretetteli lény, aki örömre született." Ez igaz, de szerintem meg kell élnünk az ellenkezőjét azért, hogy különbséget tudjunk tenni boldogság és boldogtalanság között. Most ez a világunk.

Az szereti igazán önmagát, aki törekszik arra, hogy ne legyen önmagával elfoglalva. Aki erre törekszik, az képes, sőt kikerülhetetlenül meg fogja tapasztalni azt, hogy Ő mennyire szeret minket. Az Ő szeretete mindent felülmúl. De csak ott, ahol nem akadályozzák az emberek szeretete feléjük áradását azzal, hogy elfoglalják magukat önmagukkal. Sajnos alig találni ilyen embert. Ezért is van az a sok panasz, melyet a panaszkodók jogosnak vélnek, de nem jogos. Nem, mert nem igaz az, hogy ha mást engedne helyébe, az jobban tudna boldogítani bárkit is.

Már nem először fordul elő, hogy valamin elgondolkodom mondjuk délelőtt és délután egy hasonló témában olvasok egy friss blogot, ezúttal Michaelita billentyűzetéből.
Nos pont ma délelőtt gondolkodtam el azon, hogy vajon eléggé szeretem-e magam. Meg hogy miért nem érzem értékesnek magam. Mint tudjátok, egy ideje munkát keresek és sok idő után úgy nézett ki, hogy adódik egy lehetőség, lesz talán munkám. De most ez megint meghiúsult és ezért tettem fel ezeket a kérdéseket magamnak. Azon gondolkodtam, hogy mit kéne még tennem, hogy munkám legyen, mit rontottam már el megint, mi az ami belsőleg nincs rendben bennem, hogy nem vagyok képes munkát találni. Aztán rájöttem, hogy talán az itt a baj, hogy mivel munkanélküli vagyok, eleve értéktelennek gondoltam magam. Értéktelelennek éreztem magam, amióta nem túl sok pénzzel dotálja az állam édesanyám ápolását és valahol mélyen belül talán úgy éreztem egy ideje, hogy nem érek most annyit, mint bármelyik másik családtag, mert nem teszem le az asztalra azt az x forintot, ami alapján teljes értékű családtagnak tekinthetem magamnak. Persze ezt nem azért éreztem, mert ők a szememre vetették, hanem mert én gondoltam úgy, hogy nem adok eleget.
Aztán persze rájöttem, hogy milyen buta is vagyok, hiszen az értékességem nem ettől függ, illetve nem attól, hogy most a körülményeim olyanok, hogy nem túl nagy mértékben járulok hozzá a családi kasszához. És ezt el kell fogadnom és ennek ellenére, vagy inkább ezzel együtt kell magam értékelni és büszkének lenni magamra, hiszen ha nem anyagiakban, más értékeket igen is adok magamból, nem is keveset. Valahogy ezt eddig is tudtam, de ennyire tudatosan nem raktam össze magamnak, úgyhogy most figyelek erre is. Hogy minden nap megdicsérjem magam azért, amit teszek önmagamért és ezen keresztül a családomért.

Kriszti

hogy az eber tudatossagoddal keresed az okokat. A szeretettel kapcsolatos okok egy resze a gyerekkorban egy resze pedig elozo eletbol athozott tortenesekben keresendo. Eber allapotban feltarni es oldani nem lehet. Alap problema, hogy azonositod magad azzal, aki ebben a pillanatban vagy.

Tedd fe meditacioban a kerdest, mi az amit nem fogadok el magamban, mi ennek a gyokere es kerd a felsobb enedet, mutassa meg. Ha igy nem megy menj es keress valakit aki utaztat.

Voltam ma egy állásinterjún. Megkérdezték tőlem, hogy a párom teljesíti-e azokat az elvárásokat, amiket támasztok felé...
Elvárás... Teljesítés? Támasztok? Elindult az agyamban a lavina. Nincs elvárásom? De van. Az az elvárásom, hogy hagyjon békén gyereket nevelni, ő meg menjen pénzt keresni. El is ment 1200 km-re éppen. Aztán tisztán bevillant a kép, amikor azt az elvárást támasztottam az élet felé, hogy legyen nagyon nehéz, mert meg akarom mutatni, milyen ügyesen megoldom a problémákat. Ott álltam a régi lakásunkban, és éppen kiborultam, mert valaki nem vette észre, milyen fontos vagyok. Azt akartam, hogy nehéz legyen, megoldjam, és mindenki engem csodáljon.
Aztán szóbakerült, hogy szeretnék reflexológiát tanulni, mert valahogy nagyon vonz a dolog. Kérdezték, miért nem? Hát azért, mert nincs pénz, meg úgyse tudnám csinálni a gyerekek mellett. Ja, persze, a pénz meg a gyerekek.
Szóval oda akarok kilyukadni, hogy az én akadályaimat így sikerült összehozni. Ehhez jön még persze, amit otthonról hoztam, meg régebbről... Mindezeket meg kell bocsátanom magamnak, meg másoknak. Aztán ott vannak a félelmek. HŰŰŰŰŰŰŰ... na abból van még sok. Főleg a betegségektől, mert ugye, ha betegek vagyunk, hogy dolgozzak? Az interjúztató hölgy szerint tele vagyok félelmekkel, nyitnom kéne. Teljesen igaza volt. Csak az a bosszantó, hogy most már vadidegen emberek elsőre levágják, mi a bajom, én meg egy helyben toporgok. (ugye Kati, a harmadik beszélgetés után lejött, hogy elveszett gyerek vagyok:) Bocs, ha eltértem a tágytól, de némiképp idevág.