Félálomban...
Tegnap éjszaka többször megébredtem, és félálomban nagyon fura érzések törtek rám. Teljesen meg voltam zavarodva, hogy hol vagyok, de legfőképpen, hogy KI VAGYOK??? Talán még a szemem is kinyitottam, és mintha láttam volna a sötétséget, és nagyon nagy erővel tört rám ez a kérdés, de olyan nyomasztó jelleggel.
Reggel próbáltam felidézni az érzést, hogy mi volt még benne, de nehezen megy. Mintha azt éreztem volna, hogy SEMMI vagyok. Korábban is voltak ilyen megébredéses kérdéseim, vagy érzéseim, de többnyire a gyerekvállalással kapcsolatban jött. Hogy hogyan tudok én gyereket vállalni?? Nem vagyok képes rá... (pedig szeretnék) (Ezzel kapcsolatban is sok félelem van bennem, de ezt próbáltam kicsit háttérbe szorítani addig míg önmagam "rendbe rakom".)
Érdekes módon reggel viszont olyan érzésem volt, mintha közelebb kerültem volna valami belső békémhez. Mintha már nem csak gondolat lenne, hanem érzés is, hogy ezek a kérdések a javamat szolgálják és előbbre fognak vinni.
Mit gondoltok, ezek csak a félelmek kitörései vagy több üzenetet hordoznak esetleg? Próbálnak terelni valami felé?
Van, akinek szoktak még félálomban gondolatok, érzések jönni? Miért nem álomban?
Köszi a segítséget, Virág
- tvir blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
25 hozzászólásénünk vigyázz arra, jól le tudja fojtani az úgynevezett "értelmetlen" félelmeket, mint például a semmi vagyok. Elmésen megvizsgálja, és szépen kizárja, ez hülyeség. Már hogy ne lennék valaki, és előhúz ezer szerepet, amiben jól-rosszul de valakinek érzi magát. De a félelem az ott van az alsó tudattalanban. Elő akar jönni, mert szerepe, mondanivalója van a számodra. Hát előjön akkor, szépen kibújik a cellájából, amikor a börtönőre alszik vagy félálomban kijátszható.
Semmi vagyok - ez az egyik legfontosabb spirituális tanítás, amit be kell fogadni. Alapja lehet maga a születés élménye vagy a csecsemőkori kiszolgáltatottság ( ha valakit hagynak sírni és nem vesznek fel, a csecsemő a halálfélelmet éli át mert teljesen kiszolgáltatott, bőven elég ezt egyetlen egyszer megtapasztalni, soha nem felejtjük el azokat a helyzeteket, amikor igazi halálfélelmet éltünk át ). Ha meditációban be tudod fogadni ezt az érzést, utána lesz lehetőséged megtapasztalni a másik végletet - minden vagyok. Valamennyit az éjszakai nyitottságodban be is engedtél belőle, utána jött is a tapasztalás közelebb kerültél a belső békédhez.
Az alsó tudattalanban élő félelmek tartós lefojtása, ami egy idő után csak gyógyszerekkel, alkohollal vagy más kémiai megoldásokkal lehetséges okozza a depressziót, neurózisokat. A kontroll nélküli kiáramlások pedig a pánik betegséget.
Te ösztönösen, vagy helyesebben a Felsőbb Én által intiutíven ráéreztél a megoldásra, be kell fogadni az érzést.
Semmi vagyok Istentől elszakadva. Ez a hajtóerő, ami mozgat, hogy visszataláljunk hozzá, ez az üzenet.
A pszichológiában van egy ilyen kifejezés, elég jó anya. Szerintem elég jó, ha erre törekszünk, és elfogadjuk, felvállaljuk a rossz oldalunkat is, mint ember és anya :-))
Kati, nem egészen értem. Akkor valahol jó, ha egy csecsemő már akkor megtapasztalja ezt? Ezzel már közelebb kerül egy komoly spirituális tanításhoz, hogy "semmik vagyunk", csak nem egy pozitív tapasztalat révén?
Azt sem igazán értem, hogy mitől függ, hogy mikor jönnek fel ezek az érzések? Ha már készen állunk rá?
Nem csak ezzel kapcsolatban, de mással is azt érzem, hogy sok ember olyan tudatlanságban képes félelmek nélkül élni (és most nem egy teljességben élő egyszerű emberre gondolok, hanem valakire, aki sok elfojtásban él, nem foglalkozik semmivel materiális dolgokon kívül, nem él meg semmit). Vagy ezek az emberek még azt sem vallják be maguknak, hogy félnek?
Vagy ez attól függ mit vállaltunk be születésünk előtt?
Kifejtenéd még ezt a "semmi vagyok" tanítást? Hogy legyen valami kapaszkodóm a megértéshez. Mert a mindent jobban értem.
Érdekes, hogy legalább 15 éve történhetett, de azóta is él bennem az érzés, hogy ülök a buszon, és belém hasít egy érzés, hogy mennyire egyedül vagyunk a világban. Ülnek körülöttem emberek, de külön testük van, nem tudom min gondolkoznak, mit éreznek, stb. Ezt otthon elmeséltem, és akkor az édesapám azt mondta, hogy ez egy intuíció volt, és most megéltem az egyik felét, hogy egyedül vagyunk, de majd jön a másik felé, hogy mind egyek vagyunk.
Valahogy úgy érzem ez hasonló. Megélni a semmit, majd később a mindent.
haladok, hogy mindent meg kell tapasztalni, jót is és rosszat is. Amit teljesen befogadtam azzal már nincs dolgom. Jöhet a következő. Amikor minden elfogy, vágy, feladat, karma, akkor jön - valamelyik életben a megvilágosulás.
A rossz valaminek a hiánya, egy skála negatív tartománya, egy pici csecsemő számára a semmi azt jelenti, hiába sír, nem történik semmi. Ha nagyobb, tud tenni valamit, menni, ráncigálni az anyját stb. Vagy szopni az ujját pl. Pár hónaposan viszont semmit, igazi semmi érzés. De mivel meg fogják etetni és ellátják, később visszatér ez az emlékkép és feldolgozásra vár. Azért most jött fel neked, mert sokat gondolkozol azon, gyereket szeretnél.
Az a lényeg szerintem, mint ez a semmi érzés, hogy ezek csak érzelmi állapotok, viszont ha átéled és befogadod, megváltoztatja alapjaiban a lelkedet, a felelősségvállalást. Empátiát csak akkor tudunk érezni, ha a legmélyebb szinten ismerjük azt az életérzést amiben a másik ember éppen vergődik. Ha nem a részünk ez, csak megkérdezzük ennek meg mi baja?
Ha meditációban megtanuljuk teljes mértékben befogadni a rosszat, akkor nem kell a valós életben átélni.
Leszületés előtt bevállalunk egy szülői párt akik kondicionálják nekünk a legfőbb tanulnivalónkat. Ha én például egy könnyelmű, érzéki örömöket hajszoló ember voltam és elhagytam a családomat, az a minimum, hogy az elhagyatottságot, a semmibe vételt átéljem és befogadjam, karmaként pedig segítsek gyerekeken és bajban lévő anyákon. Ez csak egy példa.
Általános tévedés az, hogy a spirituális ember élete könnyebb, egyszerűbb és boldogabb, mint az átlag emberé aki csak a normális szintű dolgokra törekszik. Rengeteg krízis van az átalakulás során és a tudattalanból jönnek fel a feldolgozatlan félelmek, dühök, fájdalmak, gyászok. Meg lehet tanulni ezt szabályozni mennyi és mikor.
De bevállaltunk egy utat és belénk van építve a hajtóerő, hogy ennek a végére járjunk. Ha nem tesszük akkor az értelmetlen élet érzésével fogjuk befejezni.
Azon a szinten, ahová fel kell majd jutnunk, ott az összekapcsolódás, a telepátia, az egyek vagyunk érzése már visszavonhatatlanul a mienk, most még csak bele belekóstolgatunk spirituális élmény formájában.
A babakérdés nem tudom, hogy a tyúk-e vagy a tojás. Ebben még mindig nem vagyok biztos, hogy a bizonytalanság miatt nem merek még egy ekkora "feladatot" most felvállalni vagy van valami tisztázandóm a gyerekvállalással kapcsolatban. Majd csak kiderül...;)
A jó és rossz megtapasztalása, befogadása rendben, ezt próbálom alkalmazni.
De azt még mindig nem értem, hogy pontosan hogyan vagyunk "semmik". Ha a szerepekre gondolsz, akkor értem, hogy egyik sem az igazi énünk, és ha az összeset levetkőzzük, akkor nem marad mögötte semmi, illetve marad az igazi én.
De ha nem erre gondolsz, akkor nem tudom...
"Empátiát csak akkor tudunk érezni, ha a legmélyebb szinten ismerjük azt az életérzést amiben a másik ember éppen vergődik."-ez milyen igaz. De ezt több életre vonatkozóan gondolod ugye?
Azt hogy hova születünk és mi lesz az életfeladatunk, én is hasonlóan gondolom.
Félreértettél, én nem gondolom, hogy egy spirituális ember útja könnyű, sőt. Egyre csak veszi elő a feldolgozandókat, de szinte maga keresi, vállalja be ezeket.
A fordítottját nem értem, hogy akik nem foglalkoznak ezekkel a dolgokkal, hogy hogy nem kapnak motivációt kellemetlen érzések, megtapasztalások terén.
Vagy itt jön be az, hogy ők alacsonyabbra tették a lécet, ennyit vállaltak előre.
hanem azt érezzük, semmik vagyunk, semmire nincs hatásunk. Ez egy illúzió, persze, de mivel ez az egyik pólus, ezt is meg kell élni. Mert ha tudom hol a két véglet, akkor megtalálom a helyem középen, ahol egyensúlyban lehetek.
Ugy tunhet, hogy ertetlenkedek, pedig csak meg akarom erteni, hatha konnyebb elfogadnom.
Szamomra a "semmi vagyok" es a "semmire sincs hatasom" kozott nagyon nagy a kulonbseg.
Elobbi nekem azt jelenti, hogy vagyok valami,megha kicsi is, ezert nem tudok a dolgokra hatassal lenni.
Ez meg mindig tobb, mint a semmi.
hogy a semmi vagyok az egy paradoxon, nem lehet megérteni. Mert ha valaki azt gondolja, hogy semmi vagyok, akkor ő legalább egy valami, aki azt gondolja, hogy ő semmi :-))
Fogalmam sincs, hogy kezdjek neki. Annyira irreális számomra (hiába nem megérteni kéne), nem hiszem el, hogy semmi vagyok, akkor hogy fogadjam el??
köszi Kati, hogy próbálsz segíteni
Szerintem az ilyen félelmeken úgy könnyű túllépni, hogy a céljaidra figyelsz, vagyis amit a szíved súg, közben nem gondolsz arra, hogy én most "semmi vagyok vagy valami". És akkor érezni fogod, hogy élsz. :) És akkor nem lehetsz semmi. :)
Hát őszintén szólva, ha visszagondolok arra a pillanatra, amikor annyira nem voltam magamnál (a félálom talán eleve ilyen), hogy nem csak filozofikus kérdésként merült fel ez a "ki vagyok én", akkor a céljaimat aztán végképp nem tudtam volna beazonosítani.
Azt hiszem ilyen állapotban az érzésről logikára valami kapcsolás nem nagyon működne, vagyis érzem, hogy élek és ez bizonyítja, hogy nem vagyok semmi.
Nem igazán vágyom hasonló megtapasztalásra, de ha jön, megpróbálom majd jobban megfigyelni.;)
Köszönöm, hogy próbáltok segíteni.
az járt a fejemben, hogy ha elmész Hellingerre, ott majd kiderül :-))
Úúúúúú de jó lenne.:))
Írtam Ildikónak, hogy remélem decemberben lesz, mert akkor megyünk haza.:)
Már régóta tervezem, csak soha nem jött össze az időpont.
Már csak le kéne szűkíteni egy kérdésre azt a millió dolgot,ami mostanában feljön bennem.;) De addigra biztos meglesz.
Kati te már voltál családállításon?
Kis kitérő-csak mert érdekelt: Mintha egy régebbi hozzászólásban írtad volna, hogy integrál pszichológiával is foglalkozol. Jól emlékszem? Apu is elvégzett egy 3 éves képzést a Gánti Bencénél. Esetleg ugyanaz? Ha jól tudom nem sok helyen van.
voltam családállításon, tavaly, Bajka Zsuzsa-Farkas Zita párosnál, először mint segítő majd állítottak is nekem. Ildikónál nemrég voltam mint segítő. Integrál pszichológiát olvasgatok, abba a suliba ahol apukád végzett most Hermess jár, nekem sajnos nincs rá lehetőségem most. De lehet nem is kell nekem, majd elválik.
A saját működésem kijavítása miatt olvasok integrál pszichológiát, operálom a saját szívemet, mint Teriminá-Tara :-)) Ken Wilberre Hermess tréningjén figyeltem fel. Most Barbara Somers A gyógító utazás - bevezetés a transzperszonális pszichológiába című könyvét olvasom.
Inkább olyan hiányosság pótló ez, elég sokat Akasházok is.
Apukád hol hasznosítja az Integrál Akadémiát?
Gondolom elsősorban magán.;) Szeretne "coaching"-olással (ha írhatom így, mert így emlegeti) foglalkozni, de az még lehet hogy várat magára. Szimbólumterápiát is végzett, most azzal kezdett el foglalkozni a jelenlegi munkája mellett.
Én Wilbertől csak a feleségéről szóló könyvet olvastam (Áldás ás állhatatosság c.), de abban is voltak a világszemléletét és elméleteit megvilágító részek. Amit eddig megtudtam tetszik, de még valahogy nem sodort jobban felé az élet.
Húú ezzel nagyon egyetértek. Számomra az, hogy vagyok valami, összefügg azzal, hogy tudok szeretni. Viszont a valamire hatással lenni: az nekem összefügg az uralkodással, ami számomra már negatív csengésű. Saját életünkre kell hatással lenni szerintem, a többin csak segíthetünk, akkor, ha igénylik és nyitottak. Bár lehet, ezt a "hatással vagyokot" most félreértettem, ha igen, akkor bocsánat. Van úgy, hogy félreértek dolgokat, mivel az életemben már többször próbáltak mentálisan korlátozni, és ki kellett alakítanom magamban a "mentális szabadságharcost", és lehet, hogy néha már olyan dolgokat is félreértek, amik nem is célozzák a szabadságom korlátozását.
hatással van valami rám, lehet nagyon pozitív töltésű is. Például egy zene, felvidíthat, tehát hatással van rám :-)
Ha egy csecsemő bömböl és az anyja felveszi, bizonyos időn belül, akkor kondicionálja arra, hogy fejezze ki a nem tetszését. Normálisan kommunikálni tanul. Ha nem törődnek vele, akkor beszűkül. Ugyanez ez megfigyelhető egyes kutyafajtáknál is. Ha nem foglalkoznak vele, eltompul, semmire nem reagál. Hatást kell gyakorolnia a környezetére, az életben maradáshoz és visszajelzéseket kell kapnia.
Néha úgy érzem Katipotter, akkor is harcolni akarsz, amikor béke van :-))
Nem ellenség feltétlen, ha rossz hatás alá kerülünk, rossz befolyás alá. Mert a végén rájövünk, hoppá, ez káros volt nekem, ez olyan irányba hat, hogy megszilárdítod az én határaidat, jól meghúzod a vonalakat, meddig engedsz beleszólást.
Ez így nem igaz, én szeretem a békét, csak nem mindenáron. Épp tegnap mediztem ezen, a béke is fontos, de csak akkor, ha az nem jár valami elnyomás ill. ártó dolog elfogadásával. Azt el kell űzni (és hiszek abban, hogy a "sötétséget elűzi a fény", még ha csak jóval később is a vártnál, és utána lesz béke. Nekem ezt kell követnem, így érzem magam jól.
vajon miért éled azt meg harcnak, ha ki kell mondanod azt, hogy nem?
Ez egy teljesen hétköznapi dolog, szerintem.
Hiába természetes valami, attól még beszélhetünk róla, hiszen ezen az oldalon lényegében azt tesszük. Az életről elmélkedünk, amihez hozzá tartoznak ezek a "hétköznapi" szituációk is. :)
ha válaszolnál a kérdésemre. Miért éled meg harcként, ha nemet kell mondani?
Utolsó kísérlet :-))
Nem értettem a kérdést, ne haragudj. Talán épp azért nem figyeltem fel rögtön a kérdés értelmére, mert nem élem meg harcként önmagában, ha nemet kell mondani. Valószínű más dolgokon gondolkodunk, más dolgok kapnak nagyobb szerepet az életünkben, és nehezen értjük egymást. De ez nem baj, ilyen van. :)
Én is gyakran érzek ilyet, de nem félálomban, hanem amikor leesik a vérnyomásom és megszédülök.
Olyankor minden pillanatnyi lesz, és végtelenül lassú, de én ezt nem nyomasztónak élem meg, sőt, kifejezetten boldoggá tesz.
Aztán belenézek a tükörbe és nem tudom, ki van benne :)
Szerintem mindenképp jók az ilyen érzések.
Szia tvir!
Most, hogy olvasom a bejegyzésedet, emlékszem egy esetre, nekem is volt ilyen, de nagyon régen.
Felébredtem az éjszaka közepén, és pontosan ilyen érzésem volt, nem tudtam, hova tenni magam, fogalmam sem volt, hol lehetek, és a semmin kívül mintha olyan érzésem lett volna, hogy azért valami ismeretlen betölti a szobát. Nagyon furcsa volt, de a reakcióm az volt, hogy egyrészt nem mertem addig mozdulni, amíg először az eszemmel nem tisztázom magamban, hogy milyen helyzetben vagyok - ismersz, inkább földhözragadt, racionális típus vagyok - másrészt kíváncsiságot éreztem, kíváncsi voltam, hogy na, most ebből mi fog kisülni. Érdekes volt, de aztán persze kitisztult a dolog, felmértem a realitásokat és hamarosan el is feledkeztem az egészről.
Bocs, ezt az előzőt én írtam, csak elfelejtettem bejelentkezni. Kezdő...
Borka
UI: Szerintem minden olyan ismeretlen helyzet, amit később sikeresen megoldunk, vagy csak egyszerűen túl leszünk rajta, jót tesz, megerősít, jobban hiszünk magunkban, mint előtte, lehet, hogy ezek nem véletlenül jönnek, segítség az "útkereséshez", de lehet, hogy csak fiziológiai jelenség, ami a szervezetünk egészséges helyreállításához kell.
Váradi Tibor tanítása szerint Michael arkangyal kérdése hozzánk a halálunk után, hogy kik vagyunk? (ki vagyok?)
Ha Te már életedben megkaptad ezt a kérdést, az nagyon jó jel, mert dolgozni fogsz rajta, hogy megtudd a választ.
Ez a Felsőbb Énhez közeledés kérdése is, hogy feltesszük önmagunknak a kérdést.
Az út, amelyen eljutsz a kérdés megválaszoláshoz teljes őszinteséget, sok-sok tisztogatást kíván Tőled, de megéri, mert általa egyre közelebb kerülsz igazi önmagadhoz.
Bátorság és kitartás hozzá és - ébren, imában, mediben - kérd az égiek útmutatását, segítségét, s bízz benne, hogy megkapod, mert akkor valóban megkapod.