Köszönöm, Hosszú és tartalmas barátság mindkettő! Igen, most éreztem meg a szeretetét kevésbé kommunikáló barátnőm, mély szeretetét és ez nagyon meg is hatott! Így értettem, meg testvéremet is! Tudom, nagyon szeretnek, de zártságuk, keménységük, szívbeli nyitottságuk miatt kevésbé érződik nap mint nap a szeretetük, érzékenységük! Ezt meglátva, arra is rájöttem, hogy mennyire kell őket is szeretni, hogy zártságuk oldódjon és lágyabban, szeretetteljesebben tudjanak létezni!

"Mint ahogy a természetünk sem egyforma, nyilván másképp és másképp nyilunk meg a másik ember felé."
Ez nem természet kérdése, hanem a szívbéli tudatosságé. Úgy használod itt a természet szót, mintha az egy mentség lenne az embernek, hogy miért nem tud szeretni.
Felnőtt, majd 40 éves emberekről van szó, bármi is volt a születésük szerinti "természetük", azóta már bőven lett volna idejük megtalálni, feltárni magukból a szeretet.

Az egyik barátnő megtette, a másik nem. Ez teljesen az Ő felelősségük, hogy mennyit munkálkodtak magukon, és hova jutottak eddig vele.

Én inkább sajnálom azt, amelyikük nem tudta pusztán szívbéli áradással megélni, amit érez Inyó felé, hanem neki ehhez sütni-főzni, kedveskedni kell!

"...akkor van késztetésünk adni és adni, amikor az a másik ember fontos a számunkra."
Kétségtelen, hogy adni szeretnénk, ha szeretünk valakit, csak az nem mindegy, hogy mit adunk!
Van olyan, aki eteti a másikat, vagy rengeteget beszél, esetleg lesi a kívánságait, csak hogy kifejezhesse a szeretetét. De ez nem gesztus, hanem a kínlódásának, tehetetlenségének a kifejeződése, mert amit nem tud a szívéből odaadni, azt próbálja meg fizikai szintű adással pótolni.

Nem azt nézi, hogy mire van szüksége a másiknak, hanem azon igyekszik, hogy a belé szorult szeretetet megélhesse valahogy. A szeretetet nem csak kapni, hanem adni is jól esik, az is lelki kielégülést okoz.
Ő is csak arra a kielégülésre vágyik, amikor azt érezheti: "Tudtam szeretni a másikat, odaadtam mindent a szívemből, amire vágytam!"

Azonban ha ez nem megy, akkor a szívébe szorult szeretet görcsöt, kellemetlen érzéseket szül, ha az ember nem tud szeretni és attól Ő is szenved.
Ezért keres kínjában más utat szeretete kifejezésére, de az sosem lesz olyan, mintha tényleg tudna szeretet adni!

,,Márpedig ha pont az igazi szeretet hiányzik, akkor mit sem ér a többi, a szív éhes marad. ''

Ez szép volt,igazán...

Mindkét barátnőt nagyon megértem és leírnám hol látom közöttük a különbséget.

Az egyik aki a szeretet áramoltatásával adott Ő már megtalálta a helyét a szeretetben és az életben. Valószínűleg számára a testi táplálék sokadrangú kérdés (irígylem kicsit érte:)... mert nekem még fontos)

A másik, aki gondoskodó szeretettel is elhalmozta vendégét, ő is adott szeretetet és úgymond "kiéhezetten" fogadta barátnője szeretetét. A maga módján Ő is nagyon igyekszik a szeretet megélésében, kinyilvánításában. Miért nem tudta mégis feltárni teljesen önmagából a szeretetet?
Azért mert ezt a tipusú gondoskodó szeretetet sokat kihasználják és Ő sok tapasztalatot is begyűjthetett ezen a téren és mert még nem tudta teljesen elengedni a félelmét, hogy önmagáért is lehet Őt szeretni.

Nem hinném, hogy azért kedveskedett az Inyónak, mert neki azt "kell" tennie, hanem könnyen meglehet, hogy azért, mert örült neki, hogy van kinek kedveskednie (vagy lehetséges, hogy alapesetben önmaga számára is készít dolgokat).
S mindaddig míg a szeretet áramába nem tud bekapcsolódni: nincs könnyű helyzete, mert az élete most még arról szól, hogy ki kell ismernie az embereket, hogy a felé áradó szeretet önzetlen-e vagy csak a gondoskodásával vonz magához olyan embereket, akik talán szintén nem is ismerik az igazi szeretet erejét.
A saját sebezhetőségének biztosan a tudatában van, ezért számára még értékesebb mások szeretete, márcsak azért is mert pillanatnyilag ebben tud kiteljesedni.
Önmagunkon dolgozni nem könnyű (talán ebben megegyezhetünk), ha megérett a helyzet rá, Ő is változni fog szerintem, addig szeressétek őt így ahogy van, mert nagyon nagy szüksége van a szeretetre.

Igen, én is azt tapasztalom, hogy a szeretet mindenki úgy értelmezi, ahogyan Ő képes átélni (mert számára az az "igazi", hiszen az a megtapasztalható). Csak nagyon sok spiri érés után - visszanézve - döbbenünk rá arra, hogy mi is volt az, amit annak hittünk és jövünk rá arra, hogy hol is vagyunk (hol is lehetünk) még az igazi, tudatos, krisztusi szeretethez képest.
(Itt olyat is tapasztaltam, hogy vannak, akik az energiával való feltöltekezést is úgy élik meg, mintha szeretet lenne, pedig csak részesültek a szeretetteli engergiákból, ha a szeretetre hangolódunk, de bezzeg nem akarnak az energiahiányos állapotokból részesedni, ami pedig igazán bizonyíthatná az önzetlen szeretetüket:)

Sajnos én még nem értem el a szeretet áramoltatása szintet. (És nekem nagyon hasznosnak tűnt a fent említett könyv, mert valahogy kimozdul a saját szemszögéből általa az ember. Megtapasztalás más utakat, még ha az nem a legvégső, legtisztább szeretetadás mód.)

Azt viszont nem értem, hogy pl. a minőségi idő, ami gyakorlatilag annyit takar, hogy két ember egymásra figyelve tölt együtt időt, miért pótcselekvés.
Hiszen valahol ez teremti meg a következő szint lehetőségét is, az áramoltatásét. Ha nem figyelnek egymásra, az sem jöhet létre, nem?
És talán ez az egyetlen, ami nem egyirányú, hanem mindkét fél kölcsönösen részt vesz benne, egyszerre ad és kap.

Aki tud szeretetet áramoltatni, nem is használja ezeket a fizikai megnyilvánulásait a szeretetnek?
Az nem lehet, hogy jelen van az igazi szeretet, és ezek csak a fizikai szinten képviselt megfelelői?

Igen, csatlakoznék az előttem hozzád szólóhoz. Érzem az igazát, annak, amit írsz és érdekes, hogy éppen mostanában vannak új tapasztalataim erről. És miközben már látom, hogy valóban mi, emberek össze vissza keverjük a szeretet-minőségeket, mégis olyan visszás nekem ez a sok okos meglátás az "igazi" szeretetről.

Mostanában épp azt tapasztalom, hogy hogyan is lehet "igazán" szeretni egy embert, (szavaiddal élve), még egy olyat is, aki képtelen viszontszeretni, egyáltalán kilépni a saját perspektívájából, hogyan lehet megbocsátani ezt neki, és magamnak, hogy mindig elvártam tőle valamit, amit nem tud adni.

És egy álmot is láttam, ami csodálatosan elém tárta a helyzetet, és az álombéli megélésem éppen ez az önmagamból előtörő, csendes, nagyon finom, nagyon kedves élmény ahogy kapcsolódom hozzá, szeretve őt, szemlélve őt, érzékelve, hogy ő az, mégis úgy viszonyulva hozzá, mint saját magamhoz. Nehéz erről írni, nem is igazán lehet. Nincs benne elválasztás, de még sincs benne kötés sem.

Az álomban úgy volt ott ő, ahogy a kapcsolatunkban is. Feküdt, mozdulatlanul, szinte mint egy holt, vagy egy kis csecsemő, egy kád tiszta vízben. és HAGYTA hogy szeressem, szeretettel mosdassam, ápoljam, finoman, és figyelve rá. De ő nem tett semmit. Pont, mint a kapcsolatunkban. Várta, hogy azzal a tiszta szeretettel szeressem, amire vágyott, talán azért mert ő sem tudja megadni magának.

Amióta volt ez az álmom, sokkal tisztábban látom őt, azt, ahogy működik, és hogy szinte reménytelen, hogy megfeleljen bárminek is, ami egy kapcsolat működtetéséhez kell.

Ugyanis úgy látom, tisztán szeretni, vagy szeretve lenni, nem elég egy kapcsolathoz. nagyon is kellenek, azok a bizonyos "alacsonyabb szintű" szeretet-morzsák, sőt, mind kell. Minél több van belőle, és minél inkább egymásra találnak ezek az adományok a két fogadó félnél, annál tartalmasabb, és teljesebb lehet egy kapcsolat. és valójában, talán a kapcsoalt építés épp erről szól.

Ugyanis a képesség, hogy szeressük magunkat, egy érettségi szint, egy egyéni evolúció eredménye, amit csak mi tehetünk meg magunkért. Soha,semmilyen kapcsolat nem fogja pótolni ezt. Viszont az, hogy ha ezt már sikerült elérnünk, mit tudunk adni a másiknak, és mit tanulunk meg elfogadni, az már a kapcsolatról szól, ami nagyon is földi dolog. Az egyik, ha nem a legszebb földi dolog, amit átélhetünk, miküzben tanuljuk.

Nem szeretem, hogy a tanítások ennyire megkülönböztetik az "igazi" szerettet az "alacsonyabb rendűektől" és hogy így nevezi, megbélyegzi ezeket. Ez egy csomó félreértésre ad okot, ami aztán totálisan összezavarja a tanulókat, fejlődőket, leginkább a spirituális iskolák híveit. Azért tudom, mert ebből másztam ki én is. Remélem, mostanára, legalábbis nagyon úgy érzem.

Szerintem nincs olyan, hogy felsőbb szintek meg alsóbbak. csak a dolgok helye van, más más törvényszerűségek szerint amiket meg kell tanulnunk felismerni, átélni és tudatosan élni meg.

Az "igazi szívbéli" szeretet az, amit magunk adhatunk meg magunknak, ami belülről jön, árad, ami egy azzal a felismeréssel, hogy jó hogy vagyunk és az adomány, hogy megadhatjuk magunknak a jó-létet minden értelemben. Hogy jó élni/lenni, és hogy végső soron az egész életünk belőlünk terem elő. Bennünk va hozzá minden: az erő, a szeretet, az tudás, minden, és a képesség, hogy ezeket előhozzuk, vagy akár megteremtsük akár a nagy semmiből is. Ez egy olyan élmény, ami eláraszt és szétárad a környezetre, egyfajta elégedettséggel, és boldogsággal övez. persze ez messze nem egy tökéletes leírás, csak próbálkozom.

A többi-féle szeretet mögött is valójában ez az élmény, ennek az élmények a megosztásra irányuló vágy áll. Legalábbis nálam. Akkor sikerül jól az ajándékozás, amikor örömem lelem benne és nincs különösebb más oka. Akkor igazán összekapcsolódom lélekben azzal, akinek ajándékozok, és csodák csodája, olyan tökéletes ajándékot tudok adni neki, ami nagy örömet okoz. Ez tapasztalat nálam.

Az a művész a legelbűvölőbb a színpadon, aki amikor felmegy, becsukja a szemét, és magának játszik. örömből.(Meditál)

De nem jó dolog azt gondolnom, hogy az, aki éppen híján van a szeretetnek, nem kaphat szeretetet másoktól, mert csak "pót-cselekszik". Akár magunkkal tesszük ezt, akár másokkal, ez akkor is gyógyítás.

Ha mindig, minden pillanatban tudnánk szeretni magunkat, és szeretettel fordulni mások felé, akkor a világunk maga lenne a Paradicsom, és nem lenne szükség, pótlásra, gyógyításra.

Ezért nem szeretem ezt az intellektuális "szeretet-minőségek" megkülönböztetést. Én , ha szeretek és figyelni tudok, szeretek és figyelek, akkor is, amikor más nem tudja magát szeretni, és ezzel "pót-cselekszik" amikor magáévá teszi amit adok, vagy a spirituálisok úgy is szeretik ezt nevezni h "elszívja az energiát".

Az a tapasztalatom, hogy nem vagyok leszívható, amikor szívből szeretek, és ahelyett hogy elfogyna az energiám, éppen hogy megnyugszik a másik, és segítek neki önmagára hangolódni, hogy kapcsolatba lépjen ő is a forrásával.

És van, amikor nekem van szükségem ugyanerre.

A spirituálisoknak mondom: Isten szeretete (vagyis a képességem, hogy istenien szeressek) MINDENBEN BENNE VAN. Az "alacsonyabb szintű szeretet"ben is. És nem különböztet meg.

Legalábbis én így szeretem tudni. :)

Amióta ezt látom, és élem, azóta váltam képessé elindulni azon az úton, hogy azokat az embereket és helyzeteket is szerethessem, amikben engem nem szeretnek, vagy nem úgy szeretnek, ahogy az nekem éppen jó.

Nem tudom, érted-e, mire gondolok, amióta nem különböztetem meg a "szereteteket" és nem bélyegzem magam ezzel és másokat, és nem tartom fontosabbnak az egyiket a másiknál, azóta jobb.

És most eszembe jutott a mondatod, amit a beszélgetésünk vége felé mondtál a teázóban közel egy éve ( szembesülés találkozón): "De azért mi nem fogadtunk el téged!".

Most érkeztem el oda, hogy beváltsam ennek a mondatnak a tanítását az életemben.

Köszönöm.

Visszatérve az álmomhoz és a hatásához: azt hiszem, most élem csak igazán az elengedést, amihez kellett ez a képesség, hogy szeressek, még ha nem is szeretnek, mert így megadatott a másikra és önmagamra való rálátás, a valóság látása. Azt hiszem elengedni is csak így lehet, szeretve, belülről, átéléssel. Az elválasztás nem ugyanaz. És azt hiszem ez különbözteti meg azt az embert, aki fejlődik a kapcsolata által attól, aki szakít, aztán ugyanannak a forgatókönyvnek a változatait éli minden kapcsolatában újra. Azt hiszem elmondhatjuk: az elengedés belső képesség, szintén egy fejlettségi szint és nem megy szeretet nélkül. Ez az állapot segít feloldani a fájdalmam, a vágyaim, az illúzióim, és a bánatom a felett, hogy nem lehetek azzal, akit szeretek, vágyok, de közben nem szűnök meg szeretni, figyelemmel lenni, és elfogadni amit adhat, és képes vagyok adni neki azt, amit képes elfogadni anélkül, hogy ez leszívna. Ebben a hozzáállásban nincs megkülönböztetett szeretet. Minden szeretet.

Azt hiszem, végső soron minden emberi kapcsolatnak ez a mércéje, az egyensúlya, ez mutatja meg, hogyan tudnak kapcsolódni: ha már képessé lett az ember így szeretni, odaadóan, mindenestül, figyelemmel, elfogadóan, akkor megmutatkozik, miben tud a másikkal kapcsolódni. És amiben tud, az határozza meg a kapcsolat milyenségét. Ezért a szeretet nem elég a házassághoz, és nem lesz kevesebb ember, aki elválik, ha képessé válunk az "igazi" szeretetre. Csak tisztábban látnánk, és nem mennénk talán férjhez olyanhoz, akivel nem tudunk elég jól, elég sok mindenben kapcsolódni.

Azért nem szűntem meg remélni, hogy talán nemsokára találok egy olyan embert, aki már képes szeretni magát, és tudatosodni vágyik a kapcsolat által is. Mert ugyanakkor úgy gondolom, ez a kulcs ahhoz, hogy megteremtsük azokat a kapcsolódási felületetek (az "alacsonyabb rendű" szeretetet-morzsákat, amik teljessé és boldoggá tesznek egy együttélést. Mert ezek nem adódnak maguktól. Már nem hiszek a sült-galambban, ami a számba repül. :)

Namaszte

Ja, tényleg, mint a Showder Klubból a Wellcome rántotthús. :-))) Nahát erről el is felejtkeztem.
De ettől függetlenül nem tudom, hogy ez tényleg pótlék-e, ha egy nagyi ilyen túlbuzgóan akarja etetni a családját. Ez csak egy bevett viselkedésminta szerintem, egy teljesen más korban, más neveltetésben, más körülmények között felnőtt generáció egy részétől. Tudomásom szerint megfigyelték, hogy az idősebb generációnál kialakultak ilyen viselkedésminták a háborús, ínséges idők miatt is, akárcsak úgy, mint pl. a felesleges tartós élelmiszer elraktározás, mert egyszerűen féltek, hogy újra megtörténik. Egy nagyinak, aki állandóan etetni akar, annak meg szerintem az van az agyában, hogy addig etessem szegényeket, amíg van miből. Persze ennek okai is valószínűleg visszavezethetők a valódi önszeretet hiányára és az ősbizalom hiányára, gondolom.
Megmondom őszintén nekem sokszor nagyon hiányzik egy ilyen túlbuzgó nagyi, mert nálunk a nagyi nem nagyi, sem a fia, sem az unokái nem érdeklik különösebben. Tehát nekem egy ilyen "pótlékos" nagymama is jól jönne időnként. Persze lehet, hogy önző vagyok, meg hülye, hogy nem tudom elfogadni, hogy van nagymama, ugyanakkor még sincs.

Kriszti