Kik teszik a falra szeretteik fotóit?
Barátok, ismerősök otthonában járva régóta figyeltem, hogy bizonyos családokban nagyon "divat" kitenni a gyerekek, nyaralások képét. Akár az egész könyvespolc ezzel lehet díszítve, másoknál meg nem látni egyet se.
Mivel én soha nem hivattam még elő fotókat mondjuk a férjemről, vagy kettőnkről, azzal a céllal, hogy a lakást díszítse, volt hogy elkezdtem magamban keresni a "hibát", hogy vajon én miért nem rakom ki a képeket. Nagyon azért nem gyötört a kérdés, de mivel újra eszembe jutott, gondoltam megkérdezem a véleményeteket.
Lehet ez egyfajta ragaszkodás az adott személyhez vagy az elmúlt eseményhez vagy csak még nem vagyok anya és ezért nem érzem át ennek a jelentőségét? (Mert valljuk be a gyerekfotók a leggyakoribbak) ;)
Hozzászólások
19 hozzászólásElgondolkodtató a blogod. Nem vagyok híve fotók nyilvános közzétételének a lakás olyan részében, ahol a családon kívül mások is láthatják, de még ott sem igen, ahol csak a család láthatja.
Nálunk egyedül a halószobában van pár fotó a gyermekeimről - ennyi -. Na és egyiken-másikon ott vagyok mellettük. A férjemről viszont egyetlen egy fotó sincs kitéve, meg is jegyezte kb. 1 éve, mi ennek az oka. Nem tudtam rá válaszolni, bár bizonyára volt.
Azóta - és már tulajdonképpen akkor is - megromlott a kapcsolatunk (na nem a fotók miatt). De azért érdekes, annak ellenére, hogy megjegyezte és kérte, tegyek ki róla is képet, nem tudtam rávenni magam.
És ott a másik oldal. Mindig is utáltam, ha engem fotóztak. Önkéntelenül olyan helyre álltam, ahol nem látszottam, vagy egyszerűen meglógtam az eseményről. Ha néha készült is egy-egy kép, katasztrofálisra sikeredett, mintha egy idegen maszk nézett volna vissza rám.
Hogyan lehetséges, hogy egyes emberek a fotókon megszépülnek, míg mások köszönő viszonyban sincsenek a valódi külső és belső énjükkel a fotón ?
Érdekes amit írsz. Én csak a fotók meglétére vagy nem létére koncentráltam, de az még szembetűnőbb lehet, ha valaki hiányzik a képekről...
Az utolsó kérdésnek is biztos van alapja. És tényleg milyen érdekes... Mert van olyan, hogy valaki a fotókon sokkal szebb és talán, ami gyakoribb, hogy a fotók kedvezőtlenebb képet mutatnak a valóságnál...
Nem gondolkoztam még az okán, és most nem is ugrik be semmi, de érdemes lenne körbejárni.
Szerintem az önbizalomhiány, vagy a külsőnkkel való elégedettség azért elég jó párhuzamba állítható (nem meglepő módon ;) azzal, hogy szeretjük-e, ha fotóznak minket. Régen nagyon nem szerettem, nem is voltam túl jóban magammal. Mostanra elég jól sikerült elfogadnom legalább a külsőm ;) így a fotózást is jobban kedvelem. (Sőt az esküvőnkön, ahol tényleg szépnek éreztem magam, kifejezetten élveztem, hogy fotóznak.:)
Érdekes lenne ezt a kérdést energetikai szempontból is megvizsgálni.
Nem titok ,hogy a fotó tökéletesen hordozza az adott személy rezgését,és szerintem tudat alatt ez is benne van a dologban.
Egyébként ezzel függ össze az is,hogy régen hatalmas képek /festmények/ voltak a falakon/már aki megengedhette magának/az ősök portréjaival
Teljesen evidens,hogy azért hogy erősítse a család identítását,gyökereit,mikor ,,heted íziglen" ott sorakoztak a falon.
Már a gyerekek is ebbe nőttek fel,hogy tudják kicsodák,és annak megfelelően viselkedjenek,őrizzék a rájuk testált családi hagyományokat.
Manapság persze mások az okok,de szerintem mindenképpen a nyitó gondolatom,a személyek rezgése is
belejátszik ebbe.
Valamiféle hiányt is pótol,pl.hálószobában gyerekek,mert így is tudok rájuk figyelni,ha éppen nincsenek ott.
Én korábban nem tettem ki képet a lakásba hozzátartozóimról tartósan,de mostanában ott vannak a szeretteim a dolgozóasztalomon /testvérem,anyukám,apukám akik már nem élnek/ ,és azt vettem észre
hogy bizony hiánypótló megoldás,mert látom őket,és valamilyen módon velem vannak.
Persze ehhez csupán a kép kevés lenne,mert bizony ott van az információ is,a rezgésük,és ez az ami megnyugtat és nem kínoz a hiányuk.
Összességében azt gondolnám,hogy az ember valamiképpen a személy energiája ,rezgése miatt teszi ki,vagy rejti el fiókokba a képeket.
Ha örömöt vált ki belőle az a személy ,és jó vele lenni,akárcsak mint egy fotó,akkor kiteszi,viszont ha rossz emlékeket ébreszt,vagy esetleg szenvedést,akkor elrejti.
Én így látnám ezt a dolgot.
Régebben én sem tettem ki sehova családi képeket. Amióta a családállítással foglalkozom, vannak kint képek.
Össze tudom hasonlítani a két időszak érzéseit.
Régebben kötődéseket sem nagyon éreztem senkihez. Inkább egyedülállóságot, különállóságot. Akkor ez nekem nem okozott gondot, természetesnek vettem. Ilyen vagyok, kész.
Most már érzem a gyökereimet, (ahogy Éva írta) és az összes családtag érdekében - főleg a gyerekekében, hogy ne kelljen pótolniuk senkit, - az "elfelejtetett" családtagoknak is mind utána néztem. Megcsináltam a családfát is, apai ágon - édesapámnak köszönhetően - 5 generáción keresztül.
Ebben az az érdekes, hogy az ember nem érzi a különbséget a képtelenség és képesség között , egészen addig, míg meg nem tapasztalja.
"nem érzi a különbséget a képtelenség és képesség között" Ildikó ezt mire érted? a kötődés képességére?
Én nem érzem úgy, hogy ne tudnék kötődni, sőt... Ennek ellenére nem nagyon vannak képek a lakásban. Mostanában felmerült bennem, hogy kiteszek majd valamit, de úgy éreztem, hogy az részben olyan lenne, mintha "visszasírnám" azt a szép pillanatot és nem a jelenlegivel lennék elfoglalva... Ennek ellenére valószínűleg kerül kép a falra hamarosan.;)
Érdekes, hogy mikor elköltöztünk Magyarországról (pár évre), amit nem volt könnyű meglépni, hoztam magammal képeket a családról (testvérek, szülők, kutyám). Talán az első néhány hétben nézegettem őket, mikor elég nehéz volt itt kinn, aztán nem abból merítettem energiát, de persze ugyanúgy kötődöm hozzájuk és hetente beszélek az egész családdal.
"nem érzi a különbséget a képtelenség és képesség között" Ildikó ezt mire érted? a kötődés képességére? - Azt hiszem, úgy kellett volna írnom: kép-telenség, és kép-esség. És szó szerint értettem.
Nem tudom megmagyarázni a különbséget, ezt érezni kell. Próbáld ki, hogy milyen ránézni mondjuk egy polcra, amikor nincs rajta kép, és milyen, amikor van. Lehet kisérletezni: egy képet tenni - akkor milyen érzés a polcra nézni, - kettőt, szülőkről magamról, családról, társról....Lehet, hogy minden alkalommal más és más érzésed lesz. Vagy nem. Jó kis önismereti gyakorlat.
Ok, kipróbálom majd, amint lesznek képek. Tényleg tervezem egyébként, lehet, hogy azért mert megtetszett a fára kasírozott fotó megoldás.;)
Virág :)
Ui: Ildikó, egyébként láttad a családállításos kérdésem?
Nem ide való, de nem jövök rá, hogy működik ez a topik nyomon követés. Nem emailt kéne kapnom, ha valaki ír a bejelölt topikba? Vagy milyen info érkezik? Látom a követés címszó alatt őket, de semmi infom nincs...
Hát nem lehetett könnyű régen. "ebbe nőttek fel,hogy tudják kicsodák,és annak megfelelően viselkedjenek,őrizzék a rájuk testált családi hagyományokat." - valóban a képek közvetíthettek egy üzenetet (nem is gondoltam rá), de ennek jó nagy súlya lehetett. Mi is küzdünk, hogy azok lehessünk, akik vagyunk, de milyen nehéz lehetett ez anno, olyan hihetetlen társadalmi elvárások közepette, igazán lázadónak kellett lenni, hogy az ember ne az elvárásokat kövesse...
érdekes gondolat...:)
Ha jól értem végülis valamiféle hiánypótlást szolgálnak a képek legtöbb esetben?
Még nem vesztettem el igazán közelálló embert az életben, de azt hiszem én is kitenném a képét.
Erdekes tema... Sokszor en is arra gondolok, ki kene tegyek bar egy kepet magunkrol, de nem tudom, valahogy nem jon. A gyerekrol(2 eves) rengetek fotot csinalunk es ot kiteszem, majdnem minden szobaban van egy kep rola..., pedig ot nem kell potolni, 100%-osan jelen van:)))
Hollandiaban elunk, itt nagy fenykepkultusz van, a gyerekek oriasi kepeken lognak a falon majdnem minden hazban, az egyik ismeros par a nagy hazassagi evfordulokon mindig elmennek a fenykepeszhez es majdnem eletnagysagu kepet csinaltatnak magukrol, majd ki is teszik a nappaliba.
En pl. kimondottan irtozom az eskuvoi kepektol. Mindenkinel lattam, hogy ki van teve minimum egy eskuvoi foto es sokan kerdeztek tolunk, hogy miert nincs rolunk eskuvoi foto kiteve. De ami erdekes, az egyik baratnomnel, aki egyedulallo, a haloban a mi eskuvoi kepunk diszeleg.(feng-shuj-os meggondolasbol, azt mondja)
A szuleimrol se tettem ki kepet, pedig nagyon hianyoznak, messze vannak, de mivel amugyis nagyon szoros a kapcsolatunk, nem erzem ugy, hogy a kepekkel kozelebb hozhatnam oket.
Nekunk nincs is sok kozos fotonk, marmint, hogy mindharman rajta legyunk, mert hol en csinalok a gyerekrol meg a ferjemrol, hol a ferjem rolunk -harman nem igen szerepelunk egy kepen...
A haloszobaban nem szeretem a fenykepeket. Nem tudom miert. Engem ne nezzen senki, mikor alszom:))))
Hát igen ,itt szépen leírod,hogy ez a dolog teljesen tőlünk függ,hogy a bensőnkben hogyan állunk ezzel a dologgal.
Csak egy tapasztalatomat írom.
Amikor az öcsém meghalt majd 10 évig képtelen voltam megnézni egyetlen képét is,nem hogy kitenni.
Mert nem volt lerendezve bennem ez a probléma,megláttam a képet,és széthasadt a szívem.Valószínűleg így védtem magamat,hogy ne kínozzon a látványa.
Aztán ,ahogy megoldódott ez a probléma belül,egyszer csak elővettem egy képét,és mind a ketten mosolyogtunk. Ő a képen,én meg ahogy néztem őt.
Azóta kint van,hol egy komódon,most az íróasztalomon,a szüleimmel együtt.
Most is látom őket,nagyon jó érzés,békés,megnyugtató.
/A falon nincs semmi fotó,soha nem is volt,de ha lenne családtagot ábrázoló festmény ,akár valamelyik ősöm is,az biztos hogy nem porosodna a padláson./
Nagyon ritkán ,talán egy évben egyszer,néha előveszek régi képeket és nézegetem.Az is nagyon kellemes érzés,mosolygok és valahogy tölt.
Én ezt a képek rezgésének tulajdonítom,a belőlük áradó energiának.
Nagyon érdekes ez a kép dolog,ahogy írtam is fent.A fotó hordozza a személy rezgését,és ezt az alternatív gyógyászatban fel is lehet használni például diagnózishoz,vagy gyógyításhoz.
A képről tökéletesen le lehet venni a személyről minden információt,teljesen mindegy ,mikori a fotó.
És ez fordítva is igaz,a képre fel lehet vinni információt,illetve a kép által a személyre,és így lehet gyógyítani is például.
Azért is írom,mert Ildikó is kitért ilyesmire ,hogy érdemes kipróbálni,hogy milyen érzés a képpel együtt lenni,és milyen a kép nélkül.
A személy mindenképpen a rá jellemző információt bocsátja ki a képen keresztül.Ami még az embert befolyásolhatja ennek befogadásában,hogy ő hogyan áll érzelmileg és egyéb téren ezzel a személlyel.
Ezek a dolgok fogják meghatározni a különbséget. Képpel,vagy kép nélkül .Csak tőlünk függ :)
Talán mert egy szülő nem bír betelni a gyereke látványával? ;) gyanítom, hogy nálam is eljön ez az idő, viszont az óriási 90x90-es fotók nekem nagyon nem tetszenek (az emberméretű meg kifejezetten riasztó lehet.. nem az??), nem hiszem, hogy a kép mérete határozná meg, mennyire szeretjük az illetőt...
A férjem most csináltatott egy képet az irodájába. Egy nyaralásunkon készült, én háttal ülök egy csónakban és előttem a tenger, meg egy gyönyörű táj. Nekem ez a megoldás például nagyon tetszik, mert ő tudja, hogy én vagyok, viszont nem kell mindenkinek az arcomba nézni..;) persze egy iroda megint más..
Érdekes, hogy pl. a facebookon "kényszeresen" meg akarom mutatni, hogy kik a családtagjaim, barátaim. Fontosnak érzem, hogy lássák, kik tartoznak hozzám.
Itthon, bár mi sem Magyarországon élünk most, és hiányoznak az otthoniak, az egyetlen kép a családról egy Mézga Géza családba belepreparált Tóth család.;)
Erdekes, hogy mikor haragszunk valakire vagy egy kapcsolat veget er, az elso dolog, hogy a kepekhez nyulunk es..osszetepjuk...Ezt tettem en minden alkalommal es most nagyon banom, hogy nem tartottam meg az osszeset, plane bizonyos szemelyeket...
A gyerekrol azert teszek ki sok kepet, mert mind annyira jok, hogy nem tudok valasztani, hogy melyik legyen az az egy:)) Tenyleg nem tudok betelni a manommal, de 90x90-es kepet nem tennek a falra; amugy nem teszek fenykepeket a falra, csak egy-egy polcrol vigyorog a mano 10x15-os meretben:))) Amugy annyira imadom, hogy mindenhova kiraknam, magamra is tetovalnam manoi meretben, de na...:))))))))
megértem :))
Mikor vége lett az előző kapcsolatomnak (én zártam le), én előhívattam a képeket, mert szinte mind digitális volt. Azt nem tudom mi lesz az albummal, ha hazamegyünk (az otthon maradt), feltételezem a férjem nem rajongana érte...
de az is igaz, hogy én egyáltalán nem haragudtam rá
feltöltök egy képet magamról..;) egyébként is mindenki "gyanús" - állítólag... - aki nem rak fel fotót magáról ;)
Feltoltottem en is:)
azért ez a képfeltöltés mégis ad valami pluszt, nem? olyan mintha "újra" bemutatkoztunk volna egymásnak..:)