Elfogadás
Sziasztok!
Az elmúlt években egyre több problémám akat az elfogadást illetően. Ha őszinte akarok lenni nemigen tudom, hogy ezt valójában hogyan is kell tenni.
Ti mit csináltok akkor, ha valakit kevésbé kedveltek, őt hogyan kell elfogadni? Pl. egy családtagot, akivel néha "muszáj" találkozni. Nekem ezzel kapcsolatban nagyon sok problémám van, egyrészt úgy érzem senki nem szeret és mindenki az ellenségem, állandóan azon jár az agyam, hogy ki mit mondhat a hátam mögött stb. Ha valaki arcán negatív dolgot látok, rögtön kivetítem magamra, hogy biztos velem van a baja, pedig lehet, hogy éppen csak a hasa fáj.
Olyan mintha gonosz szellemek duruzsolnának a fejemben egész nap néha még aludni sem hagynak.
Úgy látom nekem ez az egyik feladatom az életben, megtanulni az elfogadást, legyen az ember, cselekedet vagy bármi, elfogadni azt, amin nem tudok változtatni.
Tudnátok tanácsot adni ezzel kapcsolatban?
Egyébként mi a különbség az elfogadás és a megbocsátás között?
Előre is köszönöm!
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Milyen érdekes, hogy kommenthosszokon át tudunk regélni mindig mindenkinek az elfogadásról, de amikor valaki konkrétan segítséget kér a témában, akkor meg csönd van.
Jó rég nyitottad már a blogot, lehet azóta már nem is aktuális, és rátaláltál a válaszokra önmagadban, de azért leírom a véleményem ezzel kapcsolatban :)
Nekem személy szerint ez az állapot, amit te is megélsz most volt a kiinduló pont az életemben. Mármint ami így a már saját szememmel is látható fejlődésemet érinti. Úgyhogy már most az elején nyugodj meg :) Én is élek, és jelenleg szerintem az eddigi életem legboldogabb pillanatait élem át már igen hosszú ideje. Igaz, egy 5-6 év eltelt azóta, hogy ez a kiinduló állapot beindította a gépezet, de így visszatekintve már azzal sincs bajom :) Örülök, hogy megtörtént, mert tudom, hogy ha akkor nincs, akkor most biztos nem lehetne részem azokban a dolgokban, amiket az elmúlt hónapokban, években átéltem, és hát hiányoznának az életemből ezek a tapasztalatok.
Nos, szerintem az elfogadás első lépése, hogy észrevedd mitől félsz. Legalábbis én az eddigi tapasztalataim alapján arra jutottam, hogy minden nem elfogadás gyökere a félelem. Ez gátol meg az elfogadásban. Nem fogadtam el a szüleimet olyannak, amilyenek, mert féltem, hogy olyan leszek, mint ők, amit nagyon nem akartam. Nem fogadtam el a társadalmat, mert féltem tőle, hogy nem fogok tudni beleilleszkedni úgy, ahogyan elvárják tőlem. Nem fogadtam el a kapcsolataimat, valahogy úgy éreztem mindig, mintha én meg sem érdemelném őket, féltem tőle, hogy ha önmagamat adnám, akkor nem is szeretnének engem, ezért tulajdonképp soha nem is voltam önmagam. Tehát tulajdonképpen minden esetben, amikor valamit nem fogadtam el, valójában a félelem motoszkált bennem, és igazából magamat nem fogadtam el. Nem fogadtam el, hogy félek. Az első, amit el kell fogadnod, hogy félsz. Aztán ha már tudatában vagy annak, hogy félsz, akkor az egésznek megváltozik a minősége. Bármi, amit tudatosan teszel, annak nő a minősége. Ez a félelemre is igaz. Azzal, hogy tudatosan félsz, és nem nyomod el az összeesküvéselméletekkel, hanem hagyod, hogy megtörténjen, egyszerűen egy pillanatnyi dologgá válik. Amint tudatosan félsz, az csak egy pillanatnyi állapottá válik, és utána szinte egyből el is tűnik. Nekem legalábbis most már hálistennek így működik. Még ki is nevetem magam utána, hogy ettől féltem? Egyszerűen még csak vissza se tudom tartani. Átadom magam a félelemnek, és egyből meg is szűnik, és ez hirtelen olyan boldoggá, és magabiztossá tesz, hogy kisujjból kirázom a megoldást arra a szituációra, amin előtte van, hogy napokig rágtam magam. Persze, hogy önfeledt nevetésben török ki magamon :D Aztán azzal, hogy elfogadod magad(!) a helyzetekben, rájösz, hogy azok a dolgok, amiket nem tudsz elfogadni másokban, mind ott vannak benned is. És amíg magadban nem tudod elfogadni a félelem miatt, addig másban sem fogod. És ahogy haladsz szép sorban az elfogadásokkal, rájösz, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna az egészet letudni egyetlen egy elfogadással, hogy elfogadod ezt, hogy minden, amit nem tudsz elfogadni, az ott van benned is :) Mikrokozmoszok vagyunk mind :)
Megbocsátás kontra elfogadás? Szerintem az alapján, amit leírtam, elég közeli kapcsolatban vannak egymással. Mert tulajdonképp, amint meg tudod magadnak bocsátani azt, hogy félsz, az elfogadás szinte azonnal megtörténik. :)
Sok sikert, remélem segítettem valamelyest :)
köszönöm szépen
Te vagy az egyetlen aki válaszolt, de úgy érzem többet mondtál, mintha 100an írtak volna.
EGyébként mindenben igazad van, ezekre már én is rájöttem, de jó mástól is "hallani". Kipróbálom. hmmm tényleg érdekes amiket írtál és tényleg igazak. nekem az a legfőbb problémám, hogy magamat nem tudom elfogadni és a hibáimat és azt, hogy én is hibázhatok.
Én egyébként még azt vettem észre, hogyha valakit kifikázok (elnézést de nem tudok jobb szót erre), kibeszélek és lenézem, kinevetem, akkor egy kis idő múlva olyan helyzetben találom magam, mint az illetőt és akkor hoppá behúzom fülem-farkam....
de ez tényleg érdekes, hogy amitől félünk azt nem tudjuk elfogadni.
egyébként én is félek önmagam adni, félek más lennék és igazából attól félek, hogy ha magamat adnám boldog lennék és ettől félek nagyon, a boldogságtól, talán mert a szüleim sosem hagyták hogy boldog legyek és mindig lelkiismeretfurdalásom van, ha boldog pillanatokat élek meg.
köszönöm még egyszer
Kedves SKr80!
Talán azért volt csend és azért nem válaszoltunk, mert mi is ugyanezekkel a problémákkal küzdünk. Már az első nap olvastam a hozzászólásod, mégsem volt bátorságom írni, mert nálam is nagy "gondok", illetve inkább tennivalók vannak az elfogadással. Én úgy látom magamban, hogy sokszor, amiről gondolom, hogy elfogadtam, néhány napon belül kiderül, hogy mégsem, mert hoz az élet olyan tapasztalást, amely megmutatja, hogy még sincs a helyén bennem az a dolog. Sajnos ilyenkor ki tudok borulni tőle. Hogy még mindig nincs rendben belül bennem az a dolog, természetesen itt nem 1 konkrét problémáról, hanem akár több dologról is szó lehet.
Úgy gondolom, hogy az útkeresésemnek viszonylag az elején járok, sok elméleti tudás van bennem, de a gyakorlattal döcögök. Igyekszem ezért nem haragudni magamra és minden nap építgetni magam a gyakorlatban is. Sokszor van problémám azzal is, hogy összekeverem az elfogadást a "leszarom tablettával", illetve az elfojtással is. Hogy azt hiszem, hogy ebben már rendben vagyok, és mégsem ... De hát gondolom mások is tévednek eleinte ezekben a dolgokban.
Szóval ezért hallgatunk oly bőszen, mert még mi is tanoncok vagyunk, szerintem.
Kriszti