Ildikó, nagyon érdekes volt konkrét esetről olvasni. Talán még érdekesebb lenne, ha azt is nyomon követhetnénk, hogy mi történt ez után Imola életében.

Azt viszont nem értem, hogy "Aki hamarabb született, hamarabb is megy el." Ez az édesanyjára vonatkozik, mert arról nem volt szó, hogy korán született volna I édesanyja.

- „Sokat foglalkoztat a pénz. Főleg a hiánya. – meséli B – Sok könyvet olvastam már abban a témában, hogy milyen szülői meggyőződések, viselkedések alakíthatják az ember viszonyát a pénzhez. Tízből hat valamiért találó. Pedig, - nem voltunk ugyan gazdagok, - de mindenem megvolt. Sose éreztem, hogy szegények lennénk. Mégis valami nem stimmel. Az utóbbi időben jöttem rá, hogy már kicsi koromtól volt bennem valami alapvető szegénységérzet. És ahogy erre visszagondolok, független volt attól, hogy mennyi pénz lapult a zsebemben. Azt szeretném tudni, hogy honnan ez az életérzés?”

Két képviselőt választunk, egyet B-nek, egyet az életérzésnek (É). É nagyon stabilan áll, és rá sem hederít B-re, aki viszont le sem tudja venni a szemét róla. Egy idő múlva B megszólal:
- Olyan, mintha nagyapám testvére lenne. Ők nyolcan voltak…..Lehet, hogy innen a szegénységérzés?
Beáll a nagypapa képviselője, és a dédszülőké. A nagypapa és É egymásra néznek, és elmosolyodnak. Lassan közelítenek egymáshoz, és megölelik egymást.
Ekkor B-t hírtelen elfogja az egyedüllét. Megkérem hogy, hajoljon meg a dédszülei előtt, és mondja nekik a következőket: „Drága dédszüleim. Nehéz életetek volt, sok gyerekkel, de amit tudtatok, megtettetek. Valószínű, nagy szegénységben éltetek. Nem vagyok jobb nálatok, csak egy kicsit szerencsésebb, mert más korban élek. Kérlek, nézzetek rám szeretettel, ha én ezentúl jobban élek, mint eddig.”
A dédszülők láthatóan mosolyognak, és bólogatnak. B most már körbe tud nézni. Beállítok egy képviselőt, akiről B nem tudja, kicsoda. Érdeklődve vizsgálgatja. Hagyunk egy kis időt, hogy ismerkedjen az új szereplővel.
Ezzel vége a felállításnak. Később elmondom, hogy a legutolsó képviselő a pénz volt.
(saját)

Szeretek családfelállításra járni. Olyan csodában van ilyenkor részem, amelyben a hétköznapokban ritkán. De nem erről akarok mesélni.
A szóban forgó héten – hétvégén megint csoport volt – igen rosszul éreztem magam fizikailag. Sokszor ült valami a mellkasomon, szúrt a hátam, alig kaptam levegőt. De arra gondoltam, én ezt egyedül is meg tudom oldani.

Pénteken már szinte folyamatosan jelentkezett a nyomás, és a légszomj, már azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e hétvégén, de tapasztalatból tudtam, hogy ilyen programokon „meggyógyulok” Úgyhogy ott a helyem.

Vasárnap reggel a nyitókörben mindenki elmondta, hogyan érzi magát, én is beszéltem a rosszullétről. Telt múlt az idő, szünetekben éreztem a nyomást meg a légszomjat, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy majd én ezt otthon megoldom. És nem jelentkeztem állításra.

Este záró kör: ki hogy érzi magát? Én mondtam, hogy borzasztóan. Az állításvezető közölte, hogy így nem mehetek haza. És vajon miért nem jelentkeztem?
Aztán a csoport egyetértésével megcsináltuk az állítást.

Három képviselőt kellett választanom: egyet magamnak, egyet a testi tünetnek, egyet annak, ami miatt nem jelentkeztem. Két nőt és egy férfit választottam. Felálltak és néhány perc múlva egymáshoz bújtak. Középen állt az én képviselőm, mellkasára borulva a nő, hátának dőlve a férfi. Én tanácstalanul, csodálkozva néztem, nem értettem, mi történik itt. A vezető megkérdezte, szerintem kik ezek az emberek? Nem tudtam válaszolni, senki nem volt a környezetemben, akivel ilyen bensőséges, összefonódott kapcsolatban lennék. Főleg nem kettő!..... És azután egy pillanat alatt belém hasított a felismerés: ezek csak az elveszett ikertestvéreim lehetnek!
Hihetetlen megkönnyebbülés volt. Mikor beálltam a képviselőm helyett, hosszú ideig csak néztem, csak néztem, a testvéreimet, és nem hittem a szememnek. Úgy éreztem, az idők végezetéig itt ülnék velük, és soha többé nem engedném el őket.
(Nem mindenkire hat ez ennyire, ezt tapasztaltam. Ezt csak azért írom le, nehogy valaki azt gondolja, kötelező így reagálni)

Előzmény: A családfelállításon elég sok olyan állításnak voltam a tanúja, ahol kiderült, hogy probléma hátterében elveszett ikertestvér áll. Első időben érdeklődéssel töltött el a téma, de nem érintett meg különösebben. Azután megvettem a Dráma az anyaméhben című könyvet, és sokat sírtam rajta.

Akkor kezdtem rájönni, hogy mégis csak lehet közöm a dologhoz. Egy egyéni állításon ki is derült, hogy volt egy fiú még mellettem, de ő nagyon beteg volt, ha megszületik, akkor is testi-lelki fogyatékos lett volna. Adtam neki helyet a szívemben, viszont éreztem, hogy még valami hiányzik. De most végre mindenkit megtaláltam!

Utóhang: Így visszagondolva az életemre, sok mindenre választ kaptam. Mióta eszemet tudom, testvért szerettem volna. - Már nem szeretnék, már van
Lelkileg vonzódtam a fogyatékos emberekhez. - Most is vonzódom, csak másképp.
Sokszor éreztem magányosnak magam még nagy társaságban is. - Most inkább egyedül vagyok ha egyedül vagyok.
A partneremben, barátnőimben a testvéreimet kerestem. - Már lehetnek azok, akik.
Nem találtam a helyem. - Van helyem a világban.
Gyerekkoromban a Világszép Nádszálkisasszony című meséből az a rész fogott meg legjobban, amikor a felhasított nádszálakból kibújó lányokból kettő meghalt és egy maradt meg. - Ez az emlékek homályába vész.

Az állítás óta sokkal, de sokkal teljesebbnek érzem magam.

Néhányan azt mondták, ez belemagyarázás. Lehet, hogy igazuk van. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy most, így sokkal stabilabban létezem a világban.
(K.É.)

- „Szinte havonta beteg vagyok. Hol a torkom fáj, hol a derekam. – mesélte M. – Már nagyon kínosan érzem magam, amikor ki iratom magam betegállományba. A munkahelyemen már nem érzem jól magam, azt gondolom, hogy emiatt leszek ilyen gyakran beteg. Nem tudom, hogy igaz-e ez?”

Három képviselőt választunk, egyet a témahozónak,(T) egyet a betegségnek, (B)és a munkának (M). Mindhárom nő. Hamar kiderül, hogy T-nek és M-nek nincs sok köze egymáshoz. Mindketten teljesen másfele néznek. B sem foglakozik M-mel, sétál mindenfelé, keresi a helyét. T feszülten figyeli a mozdulatait, szívesen menne utána. De B nem figyel rá.
Kérdés – „Hogyan viszonyultok a betegséghez otthon?”
Válasz – „Nem szoktunk róla beszélni.”
Kérdés: - „Van, vagy volt valaki nagybeteg a családban?”
Válasz: (hosszú csend után) – „Nem…….Ja, anyukám anyukája halt meg rákban. Anyukám akkor 4 éves volt. Nem is ismertem”
Kérdés: „Ugye tudod, hogy ő a nagymamád?”
Válasz: - „Ja, igen, tényleg.”
Beáll a nagymama képviselője, és ekkor minden megváltozik. B megáll, és a nagyit nézi. T is felfigyel rá. Kérésre leül a sarkára, és úgy nézi a nagymamáját. Lassan elerednek a könnyei.
Azt mondja neki: „Drága nagyi! Beteg voltál és korán meghaltál. Nagyon hiányzol. Olyan jó lett volna hozzád bújni. Szeretlek……(Közben B lassan hátrál kifelé.) Eddig betegségemmel emlékeztem rád. De mostantól nagy helyed van a szívemben…… Te vagy az én drága nagyim…..Képedet kiteszem a falra.”
Később T odabújik a nagyihoz, aki szeretettel öleli át.
Kérdés: – „Ugye tudod, hogy milyen nagy szerencséd van, hogy nem rákot fejlesztetté ki magadban a nagyi emlékére?”
(saját áll)

Megjegyzés: Ebben a történetben a 3 nagy törvény közül, az odatartozás törvénye sérült.

A gyermeki szeretet olyan, mint egy érme egyik oldala; van azonban másik oldala is. Ha megfordítjuk, valami egészen mást találunk.

- Rainer rendkívül fárasztó életet él, sok felelősséget és kötelezettséget vállal magára. Amikor felállítja családjának magját, Rainer az apja mögött áll. Az apa gyengének érzi magát, és Rainernek az az érzése, hogy támogatnia kell őt.
A családban fontos esemény volt, hogy amikor édesapja hétéves volt, meghalt az apja. Most az apa mögé állítják a nagyapát és Rainer előrejön az apja elé. Az apát erősen vonzza az édesapja. Megfordul és elkezd sírni. Ezután az apja a karjába veszi és hosszan átölelve tartja.
Ezután Rainer apja visszafordul a fiához. Rainernek azt javasolja a terapeuta, mondja apjának a következőket: ,.Én most újra elfoglalom a gyermekként engem megillető helyet. Én csak a gyerek vagyok - nem több." Vonakodik kimondani ezeket a mondatokat. Másik mondatot javasolnak: „Jogtalanul én is viselni akarom a terheidet, bár én csak a gyerek vagyok.” Ezzel a mondattal már egyetért, elmondja apjának és ezzel véget is ér a felállítás.

Rainer bár csak gyerek, képviselte a nagyapát. Ha valaki korán elveszíti valamelyik szülőjét, akkor sokszor megtörténik, hogy saját gyerekeinek egyike veszi fel az elhunyt szerepének egy részét. Ez túl megterhelő és túl nagy feladat a gyereknek, de szeretetből megcsinálja ezt a szerepet. Később, felnőttként továbbra is túl nagy terheket vállal magára, és folyamatosan túlterheli magát.

A szeretet másik oldala a jogtalan bitorlás. Az a tény, hogy a gyerek együtt viseli a szülővel a terhet, nagyobbá teszi, súlyt ad neki. Terhével fontosnak érzi magát, ha ez nem lenne, összezsugorodna jelentősége. Ezért nem könnyű Rainernek egyszerűen elengedni a terhet. Időre van szüksége, hogy belsőleg valóban letegye és kisebbé (gyerekké) váljon. ......................

Amikor a gyerek az ősök ismeretlen sorsát veszi át, jogtalanul bitorol valamit. Mert olyasmit vesz át, ami valójában nem tartozik rá. Minden embernek egyedül kel elviselnie a sorsát. A másik embernek nem áll jogában beleavatkozni. Mindannyian veszünk át terheket és ily módon bitorolunk. Talán ez a gyökere annak, amit a spiritualitásban „egó”-nak neveznek. Azt képzeljük, hogy különlegesek vagyunk……………….

(B. Ulsammer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)

Mérhetetlenül nagy az a szeretet, amely a gyereket a családjával összeköti. Egy gyerek gondolkodás nélkül odaadja az életét, ha a család számára ez szükséges. Lényének minden sejtjével oda akar tartozni. Ezért osztozik más családtagok sorsában velük együtt viseli szenvedésüket. Ilyenkor a gyerek nem különálló személyként látja a másikat. Csak érzi őt, össze akar olvadni vele és hasonló akar lenni hozzá.

Ezt a gyermeki szeretetet különösen világosan mutatják azok a felállítások, ahol az anya gyermekágyban halt meg. Az ilyen haláleset több generáción át terheli a családot. A legerősebb, szinte elviselhetetlen ez a teher a túlélt gyermeknek, mert ő az anya halálának „oka". A következő generáció anyái sokszor félnek gyereket vállalni. A férfiak gyakran bűnösnek érzik magukat, mert szexualitásuk részben oka volt egy nő halálának.

A gyerek bizonyos távolságra áll anyjától és nem mer ránézni. Amikor a terapeuta odavezeti az anyjához, alig tud a szemébe nézni, mert bűnösnek érzi magát. Az anya ezzel szemben barátságosan és szeretettel néz a gyerekre. A változás és a gyógyulás akkor következik be, amikor a gyerek az anya elé mélyen meghajol előtte, és azt mondja: „Meghaltál, amikor születtem. Köszönöm az életet és elfogadom ilyen áron is."
Az anya azt mondja a gyereknek: „Ez az én kockázatom anyaként és én vállalom ezt. Ez az én halálom és én viselem. Alakítsd az életedet, hogy ne legyen hiábavaló a halálom." Hirtelen tud nézni a gyermek, és érzi, elfogadja anyja szeretetét.

Az anya az életét adta a szüléskor. Ha a gyerek nem akar élni, hiábavaló volt az áldozata. Ezért szeretné, hogy a gyereke jó, teljes életet éljen. Ha a gyerek tiszteli édesanyját és annak sorsát, felfedezi anyja szeretetét. Hálásan elfogadja áldozatát, és emlékére a legjobbat hozza ki az életéből. A vak, gyermeki szeretet átalakul a szeretet felnőtt, tudatosabb formájává.
(B. Ulsammer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)

Egy barátom küldte ezt a levelet néhány héttel ezelőtt. Az ő beleegyezésével írom le.

Szia, Ildikó!

Írnék egy nem rég történt eseményről, ami nekem nagy csalódás.
Jó viszonyban vagyok a szomszéddal, és annak hétéves kisfiával. Nyár végén úgy alakult, hogy kimentem külföldre, és a fiú kért egy bizonyos fajta édességet. Erre fogtam magam, és hoztam neki belőle a kértnél kicsivel többet. Ezután következett, hogy a szomszéd kifejtette telefonon finoman a nem tetszését, hogy minek a fiúnak ilyen drága ajándék. Nekem ez nem került sokba, otthon lett volna drága! Mondtam neki ne törődjön vele, nem volt gond, megoldottam, én csak örömet akartam szerezni a kisfiúnak.
"Jól van, na, de neki kellemetlen, hogy engem ilyen helyzetbe hozott a fia, hogy kért.
A gyerektől tudom, hogy meg is kapta érte a magáét, mármint legorombították érte, holott nekem megígérte, hogy nem teszi. Hát ez egy dolog, de azóta is úgy érzem, hogy neheztel érte, mert nagyon úgy néz ki, hogy nemet kellett volna inkább mondanom a fiú kérésének, de biztos, hogy ez lett volna a legjobb megoldás? Kíváncsian várom a véleményedet!

Betti

Szia Betti!

Az első gondolatom a családállítás egyik törvényére utal, az "adok-kapok egyensúlyára". Egyenrangú kapcsolatok esetén, ha valaki ad, a másik adósnak érzi magát. Ha azt szeretnék, hogy a kapcsolatukban "energia" legyen, akkor a másik is ad, csak egy kicsit többet. Akkor az első érzi az adósságot, és szintén kicsit többet ad. És így tovább.

Ha valaki túl sokat, vagy sokszor ad, akkor aki kapott, már úgy le lesz maradva, hogy nem lesz képes az "adósságot" visszaadni, emiatt inkább elkerüli (vagy elhagyja) azt, aki ilyen sokat adott. (Tipikus példa, amikor a nő dolgozik, és eltartja a tanulmányait végző férfit. Sok esetben a lediplomázott férfi faképnél hagyja a nőt, mert úgy érzi, akkora adóssága van vele szemben, amit nem képes megadni.)

Szerintem ez is lehetséges a gond mögött. És nem az a lényeg, hogy Neked nem volt probléma, hanem az, hogy most neki mekkora adósságérzete keletkezett.
Én azt a megoldást látom, hogy először is a szülővel érdemes megbeszélni: adhatok-e még ezt és ezt a gyereknek? És ha igen, mennyit? Ebben az esetben a felnőtt fel tudja mérni, mekkora az a kapott mennyiség, ami számára még nem nyomasztó.

Üdvözlettel, Ildikó

Ildikó, volt már olyan eseted vagy hallottál olyanról, ahol abortált (esetleg egyben beteg) testvérnek volt jelentős hatása a családállítás során?
Gondolom elsősorban az anya éli meg ezt nagyon mélyen. Mennyire "terjedhet át" az ő gyerekeire, azaz a testvérekre?

köszi a választ előre is, Virág

D 36 éves, nős, két fiú édesapja. Az a gondja, hogy az utóbbi időben rengeteget veszekednek a feleségével, már szóba került a válás is. Pedig úgy érzi, hogy szeretik egymást, és nem érti, honnan ez a harag, amit időnként elfogja.

Első körben beáll D, a feleség, és a két fiú képviselője. A férfi az első pillanattól kezdve a messzeségbe néz, észre sem veszi a körülötte lévőket. A nagyobbik fiú szembeáll vele, a feleség a fia mögé. A kisebbik gyerek néhány lépéssel távolabbról figyel. A férfiben lassan harag keletkezik, mert úgy érzi, akadályozzák.

Arra a kérdésre, hogy ki halt meg korán, vagy váratlanul a családban, a férfi elmondja, hogy az anyai nagymamája elvérzett a szüléskor, és a nagynénje halva született. Beállítják a két szereplőt oda, ahova a férfi néz. D képviselője elmosolyodik. A két nő lassan lefekszik a földre. A férfiben erősödik a harag, mert a fia és a felesége eltakarja a halott családtagjait . Aztán úgy helyezkedik, hogy lássa őket, és kicsit később oda is fekszik melléjük. Könnybe lábadt szemmel, kezüket szorongatva fekszik mellettük, miközben a gyerekei és a felesége aggódva figyelik minden mozdulatát.

D csak akkor tudja felemelni a tekintetét, amikor belép a képbe az édesapja. Az ő segítségével képes csak elszakadni a halottaktól. Meghajol előttük, és azt mondja: „Ti meghaltatok, én még élek egy kicsit, azután én is meghalok. Tisztelem sorsotokat és meghagyom nektek. Nézzetek rám szeretettel, ha most visszamegyek a feleségemhez és a gyerekeimhez.”
A két halott nyugodt, boldog arckifejezéssel lehunyja a szemét.
A férfi a feleségéhez és a gyerekhez fordul: „Még maradok. Ti is maradhattok.”

Aki el akar tűnni (az életből), az nagyon megharagszik azokra, akik visszatartják.