Pártalanság
Mindig elcsodálkozom magyar nyelvünk csodálatosságán.
Mekkora különbség van a páratlan és pártalan szó között: míg az első pozitív jelzést hordoz, két betű felcserélése negatívvá változtatja a jelentését.
Amikor szembesültem azzal, hogy a hátralévő sok-sok évet pártalanul fogom leélni, nagyon megviselt. Napokig teljes letargiában voltam, gyakran eszembe jutott, minek is kellene tovább élnem. Aztán belépett az életembe néhány igencsak súlyos problémával küzdő ember, akik a segítségemet kérték és meg is kapták. Felbukkantak olyan régi barátok, akikről már azt hittem, nem is léteznek számomra.
Nos ekkor jöttem rá valójában, hogy lehet – sőt kell is – élni pártalanul, de nem mindegy, hogy ezt hogyan éljük meg. Ha elkezdjük sajnálni magunkat, akkor biztosan egyenes út vezet a depresszióhoz. Ha viszont úgy gondolunk erre az egészre, hogy időnként be fog jönni egy-egy olyan ember az életünkbe, akit szerethetünk, mint a párunkat és szeretve leszünk általa, mint a párjuk és tudjuk, hogy mindezt azért kapjuk a Sorstól, hogy időnként szárnyalhassunk, töltődjünk, hogy utána kibírjuk a nehéz, „tanulási” időszakokat … nos akkor valóban rálépünk az UTUNKRA és ha nem is gyorsan, de szép, egyenletes tempóban képesek vagyunk haladni rajta.
Tudom, hogy vár még rám néhány csodálatos „páros” időszak, de azt is tudom, ha épp „pártalan” leszek, akkor sem fogok kétségbeesni, hisz az én feladatom kicsit más, ami igazából egész embert kíván és ebbe nem mindig fér bele egy párkapcsolat.
- naphold blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
41 hozzászólásÖrülök, hogy bevállaltad magad.
Otthon minden rendben? Kutyi? Lenyomatok a helyükön?
Igazán megtisztelő, hogy valamiféle hiteles akárkivé avanzsálnál, de sem tőled, sem mástól nem pályázok efféle babérokra. Nem hiszem, hogy etalon vagyok, nem kell hitelesnek lennem, olyan vagyok, amilyen. Még mellé is lőhetek és tévedhetek is, sőt gyökeresen átalakíthatom az álláspontomat.
Nos, azt hiszem fontos kérdést feszegetsz. Valójában mibe martam bele? Noa lelkébe vagy csak egy illúziófalba, amitől lépni sem tud? Ha azonosítja önmagát az illúziófalával, akkor belemartam, ha meg tud válni tőle, akkor hozzá sem értem, akkor kiszabadulásában segítettem. Ez a valós kockázat az egészben.
Tudom, mert szoktam sündisznó állásba vonulni, ha rázós terepre érek, de mindig megkapom a leggázosabb tanárokat, ha túl soká áltatnám magam.
:)
"A "tragikus hirtelenség"-eket nyugodtan kihagyhatjuk ebből a kategóriából, akár hegyen fagyott mászóról, akár autóbalesetben távozóról van szó."
Megragadott ez a mondatod, főleg azért, mert hónapok óta előjön egy hozzám közel álló ismerősöm története. A 28 éves fia balesetben, tragikus hirtelenséggel halt meg. Egyetlen gyermekük volt. Mióta az eszemet tudom, nagyon féltette a fiát, folyton azt mondta, ha a fia meghal, ő megy utána.
Ellenőrizte minden percét, szinte megfojtotta a szeretetével, éjjel felkelt, hogy elkészítse a kedvenc kajáját, állandóan hívogatta telefonon, merre jár, a srácnak gyakorlatilag nem volt magánélete. Még az is előfordult, hogy nagy-nagy szeretetében úgy nevelte felnőtt fiát, hogy lekevert neki egy-egy pofont, mindezt nem csak otthon, mások előtt is.
Én úgy értelmezem a fiú halálát, mivel a szülők, de főleg az anyja képtelen volt elengedni, képtelen volt arra, hogy hagyja a saját útján járni, ezért a halált választotta. Az anyának pedig a legkegyetlenebb leckét adta az elengedéshez, nincs visszaút.
Részvétem az ismerősnek. A gyerekhalál sosem sétagalopp, akármilyen is volt a szülő.
Meglehet, hogy az értelmezésed halálosan pontos, bár nem valószínű, hogy rövid idő alatt hasonló felismerésre jut az anyja. Lehet, hogy még halálában is köti a gyermekét, és az éppúgy gáz, mint élőben.
Sajna.
Talán tényleg segítségre volna szüksége az anyjának, hogy elengedje őt. De el nem távozik sehová, hiszen a család energiamezejéban mindig ott van. Anya és gyereke összetartozik akár halálra imádták, akár megtagadták.
A Te sztoridra kapcsoltam Naphold bejegyzéséről, valóban, és ez tévedés volt.
Nem az a kérdés, hogy miért ment el. Ezt most lehet tudni, mert nem volt több dolga.
Nem volt több dolga sem veled, sem mással, a halálával pedig többet tanít, mint, amit az életével tudott volna. Véletlenül senki nem megy el, születés, halál, és még sok minden más sem a véletlen műve, még a balesetek sem.
Reméltem, hogy hozzásegít a vakvágányról kilendülni a kifordított kérdésem, de csak kiakadtál. Nem, nem hazugság volt a 25 év, nem állítottam. Azt mondtam, hogy nem az volt, mint amivel felruházod. A férjed nem úgy élte meg, mint Te, és ebben egészen biztos lehetsz. A 25 év nem homogén, még akkor sem, ha átfogóan kell értékelni. A párkapcsolatoknak természetes életciklusai vannak, sok-sok megoldandó feladattal, ha nem megy, akkor konfliktusokkal. A 25 évet egyetlen masszává összenyomni nem érdemes, van, amikor ez volt, van, amikor az volt.
Minden eseménynek az az értelme, ami utána történik. A halál olyasmi, ami gyökeres átalakítást követel, mert gyökeresen át kell alakulnia a dolgoknak. Mert vannak helyzetek, amik nem maradhatnak úgy, mint addig voltak. A halál kikényszeríti a gyökeres átalakítást. Nálatok valaminek meg kellett változnia, és ez kellett hozzá, hogy megtörténjen. Ha nem nézel a felszín alá és a választ tőle várod, akkor nem tanulod meg a férjed halálának a leckéjét, nem tölti be a valódi célját. A válasz ugyanis nem benne, nem kívül van, hanem belül, benned van.
Azzal, ha azt mondogatod magadnak, hogy de igenis minden úgy volt jó, és milyen nagyon boldogok voltunk, azzal nem fogsz sokra menni. Azok a kérdések, amire nem kapsz választ és emiatt egy helyben toporogsz, azok rossz kérdések. Fordítsd mindet ki. A kiakasztó kérdésem is csak egy kifordított kérdés.
Merj más szemmel nézni a házasságodra, a kapcsolatotokra, a mindennapjaidra, mint eddig tetted.
Miért ment el? Nem tudod. Fordítsd meg a kérdést.
Miért kellett volna maradnia? Erre Te adhatod meg a választ. Írd le részletesen, olvasd vissza. Ezt a szerepet szántad neki az életetekben. Akarta? Aligha, elment.
Miért nem volt ez jó neki? Nincs válasz. Fordítsd meg a kérdést.
Miért kellett volna ebben a szerepben jól éreznie magát?
Stb.
Amikor a keresztlányunk 6 évi szabályos vegetálás után 10 éves korában meghalt, a tesója nagyon-nagyon sírt. A temetés után megkérdeztem, hogy tudja-e miért élt 6 évig magatehetetlenül? Azt mondta, hogy azért, hogy jobb emberekké váljunk. És jobb emberek lettetek? Igen. Akkor elvégezte a dolgát? Igen. Szerinted félmunkát végzett? Nem. Akkor elmehet? Igen. A családban ő volt az egyetlen, aki a temetés napján már tudta, hogy miért élt és miért halt meg a kicsi lány. A család többi tagja nem vette észre azokat a lényegi változásokat, amit életében a kislány elért a család mindennapi életvezetésében és szemléletében.
A férjed az életében is tanított, de ami változásoknak be kellett következnie a családban, azt nem az életében, hanem a halálával tudta elérni. Tudatosítani kéne, hogy mi változott meg, a nyilvánvaló és nem nem nyilvánvaló egyaránt fontos.
Üdv:
Karmatörlő
Szia Karmatörlő!
Nem, nem csak kiakadtam. Nagyon is elgondolkodtam, és rá kell, hogy jöjjek igazad van!
A kifordított kérdéseid belém marnak, de épp itt volt az ideje, hogy valaki feltegye ezeket. Nem mindig és nem mindenben értek veled egyet, de ezt most nagyon köszönöm.
Noa
Kínos nekem ez a sztori, sok a tanulni valóm belőle, de, ha nem csak megbántottalak, hanem továbblépsz, azt most megköszönöm.
A legjobbakat, Noa!
Üdv:
Karmatörlő
Kedves Eta!
Ma jól jön ez az írásod. Minden mondatod átérzem, még akkor is, ha sosem voltam férjnél.
Azt hiszem, én már ilyennek születtem.
Minden hosszabb párkapcsolatom egy külön világ volt és rengeteget tanultam, fejlődtem bennük, és szerintem a társaim is. Persze ez azzal járt elég gyakran, hogy másfelé nőttünk, és másfelé vitt utunk. Általában már a 2.-3. évben világos volt számomra, ki merre fog menni a végén, ennek ellenére megéltem minden pillanatot teljes szívből.
Gyakorlatilag annyit változtam/tunk minden kapcsolatban, hogy nem tudtunk már együtt maradni.
Néha nehéz ez... mármint az, hogy mindig valami tanulás/fejlődés miatt csatlakozni egy másik emberhez.
Néha irigylem azokat (kb. 5 percig tart), akik hisznek a holtodiglan-holtomiglanban.
Jó lenne már valaki, akivel lehet együtt-változni, aki arra jönne magától is, amerre én.
Üdv,
Zsu
Szia Zsu !
Azt írod, hogy minden párkapcsolatodban rengeteget fejlődtél, tanultál belőlük. Nyilván az akkori párod is, csak éppen mást és másmilyen sebességgel.
"Jó lenne már valaki, akivel lehet együtt-változni, aki arra jönne magától is, amerre én."
És utána itt van ez a mondatod, amit fent idéztem !
Akkor most hogy is van ? Csak Akkor tanulsz és fejlődsz, ha a véget érő párkapcsolatból és már működése közben is levonod a tapasztalatokat és viszont ?
Fejlődés-e a holtomiglan-holtodiglan, vagy csak beletörődés, önfeladás ?! Ezt most önmagamtól is kérdezem, de igazából nem tudom rá a választ.
Lehetséges, hogy fejlődés abból a szempontból, hogy megtanulok és a párom is megtanul tolerálni, elfogadni, lemondani, szóval sok-sok olyan dolgot tenni, amiben nem a szabad akarat érvényesül, hanem valahol mindig kisebb-nagyobb önfeladások.
Persze elképzelhető, bár tapasztalásom igazán nincs ezen a téren, illetve csak negatív van, hogy ha a másik fél szintén tolerál, "önfelad" és az egyensúlyt sikerül megtalálni, akkor hosszú ideig nem csak életképes, hanem mindent összevetve boldog is lehet a kapcsolat.
Az semmiképpen nem működne nálam, hogy a társam jöjjön utánam magától. Akkor hol marad az ő fejlődése, az ő választott útja ? Nyilván azért a párom valaki ideális esetben, mert sok mindenben összecsengünk. De a fejlődés és a tapasztalás ettől még egyéni, bár hasonló szinten rezgő. Az ő tapasztalása és fejlődése soha nem lehet az enyém, csak útjelző tábla lehet, tanítás és itt megint vissza lehet kanyarodni oda, hogy mennyire és meddig tudom ezeket elfogadni. Hol az a pont, amikor már visszahúzzuk egymást.
Kedves Kavics!
"Az semmiképpen nem működne nálam, hogy a társam jöjjön utánam magától."
Lehet, hogy nem jól fejeztem ki magam... nem arról lenne szó, hogy ő utánam jön, hanem arról, hogy az egyéni ösvények egy felé mennek nagyjából.
Ez nem azt jelenti, hogy én vonszolom őt magam után, vagy fordítva, hanem hogy hasonló a pályánk eleve.
Példákkal jövök most: 5 évig voltam egy fiúval, aki egy vidéki lovasoktatóból díjugrató lovassá nőtte ki magát. Imádom az állatokat, imádom a lovakat, minden szabadidőmet ott töltöttem 5 évig. Majd én egyetemre mentem, ő meg vett egy lovardát. Ennyi. Másfele vitt az utunk. És én segítettem is neki, hogy elérje a célját, akkor is ha tudtam, ez majd eltávolítja tőlem.
Másodszor egy olasz fiúval hozott össze a sors, nagy szerelem, ideköltöztem (Olaszhonban élek 7-8 éve). Az elején annyira együtt rezegtünk, hogy az elképesztő. Inspiráltuk egymást, igazán egy volt az irány. Aztán rájöttem, hogy vannak dolgok, amiket neki meg kell tapasztalnia, és arra is hogy nem velem. Mert az ő programja nem lehetett az enyém. Sokáig nyűglődtünk, de végül elengedtük egymást. És ő most pontosan azt csinálja, amit akkor előre láttam.
Szóval én csak azt szeretném per pillanat, hogy ne kelljen mindig továbblépni... hosszabb együtt-sétálásról álmodozom. :-)
Zsu
Kedves Lezsu
meglesz ez a fiu.....
irhatok Neked?
Persze :-)
zsuzsette@libero.it
Zsu