Kötelék
Ember és ember között kapcsolat van. Mindegyikünk élete valamely módon összefonódik. A kapcsolatok pedig folyton születnek, alakulnak, elmélyülnek, és nagyon sokszor megfakulnak, olykor pedig szerte is foszlanak.
De, ha odafigyelsz, meglátod, hogy azok a kötelékek, amelyben az ember az Embert keresi a másikban, soha fel nem bomlanak. Hogy miért mondom ezt? Mert az ember nem tulajdonság-halmaz, nem a vágyak lidérce vagy szavak által meghatározott "egyén", sem pedig érzelmeinek, gondolatainak összessége.
Az Ember az, aki felé önmagadban tartasz. Ha képes vagy túllátni a másik hibáin és erényein, szavain és érzésein - mindazon, aminek eddig őt hitted, ott, pontosan ott kezdődik kettőtök igazi kapcsolata.
Ha ezt eléred, átváltoznak kötelékeid másokkal.
Lelkiismereted nem benned szól többé, hanem barátod hangjában,
Az odaadás többé nem a gátjaid mögött rejlik, hanem kedvesed mosolyában.
Az odafigyelés, pedig már nem elővigyázatosság, hanem szeretete annak, akit idegennek neveztél...
Hozzászólások
4 hozzászólásszerintem ez a fajta emberi kapcsolat amiről írsz már nem kötelék…inkább feloldozott, önmagunkról való ítélkezés elfeledése s kiteljesedése vagy meghosszabítása a másik tükrében.
Az odafigyelés tiszta kisugárzása lobbantja fel, hogy felismerjük egymásban az „otthonosság”, „ismerősség” csodálatos érzését.
:)
AnnA
Az emberi kapcsolatok folytonos változásban vannak, hiszen ez fejlődésünk egyik lételeme.
Minden ember születésétől fogva Ember és mindenképpen "önmaga felé tart", ahogy Te fogalmaztad, csak eltérő módon és iramban.
Nem hiszek abban, hogy ha az ember az Embert keresi a másikban, azok a kapcsolatok soha fel nem bomlanak.
Tisztelhetjük egymást, tudunk a másik létezéséről, de vannak életperiódusok, amikor más hatásokra, más emberekre van szükségünk, pontosan azért, mert mi magunk változunk és ezáltal olyan emberekkel hoz össze a Sors, akikre éppen akkor van szükségünk, vagy fordítva. Ezek lehetnek nagyon fájdalmas veszteségek is, de így kell történniük, hogy tovább tudj lépni önmagad felé.
Ettől még szeretheted, becsülheted a másikat, csak éppen kimondatlanul vágysz valami-valaki másra, aki érzésekben, hitben, lélekben....sokkal közelebb áll hozzád.
A világ és a benne élők elfogadása olyannak, ahogy születtek, ahogy létezni tudnak, a saját fejlődésünk útmutatója. Először nekünk kell változni ahhoz, hogy másnak lássuk a dolgokat. Ugyanakkor hiszem, hogy a mi változásunk magával "húz" számtalan embert, lehet ez hozzánk közel álló, avagy éppen akkor megismert. Kölcsönhatásban vagyunk, egy darabig haladunk egymás mellett, majd az utak külön válnak.
Hogy ez mindig törvényszerű-e ? Nem tudom. Csak azt látom magamon, hogy mind a baráti, mind az ismeretségi köröm egy idő után egy-két kivételtől eltekintve változik. Megmaradnak a felületes érintkezések, vagy talán el is maradnak, de jönnek helyette újak, másmilyenek. Mert más hatásokra, más élményekre van szükségem és az Élet már csak ilyen, hogy tálcán hozza elém a nem mindig kellemes tapasztalásokat. :)
A fejlődésem, vagy "fejletlenségem" legtöbbször az emberi kapcsolataim milyenségén mérhető le.
Igazad van. Valóban felbpmlanak a kapcsolatok, ha úgy kell, hogy történjen. Végletekben fogalmaztam, ami - főleg - az emberi kapcsolatok dolgához nem való. Köszönöm a hozzászólást! :) Örülök, hogy kiderült ez a tévedésem.
Kedves sskdm !
Én csak a saját meglátásomat írtam le, ami egyáltalán nem biztos, hogy igaz és valóban így is működnek a dolgok. Ha úgy érzed, a sajátod áll hozzád közelebb, ne félj felvállalni. :)