Tegnap éjszaka rám jött az írhatnék, és bepötyögtem a jegyzettömbbe egy "rövidke" esszét, amibe megpróbáltam belesűríteni az elmúlt 1-2 évem tapasztalatait. Gondoltam bekopizom nektek(:D):

Az ember igazából egyetlen egy dolgot nem tud: azt, hogy valójában ezen az egyetlen egy dolgon kívül mindig mindenki mindent tud.

Az elme elhiteti velünk, hogy még ezt és ezt nem tudjuk, és még ezt és ezt meg kell tudnunk, mielőtt meghalunk. Ez tart minket mozgásban. Hogy azt gondoljuk, a boldogsághoz még kell valami. Még meg kell tudni valamit, amit most nem tudunk.

Csak hát a mindennél többet nem lehet tudni. Ezt az egyet kell megtudnunk, hogy igazából már rég mindent tudunk. Innen a világ k*rvanagy boldogtalansága, és elégedetlensége. Megállás nélkül kutatjuk, hogy mi kell még a boldogsághoz, a teljességhez, és észre sem vesszük, hogy azért nem találjuk, mert egyszerűen nem létezik ilyen. Nincs, ami kell. Mindenünk megvan, mindent tudunk, ami a boldogsághoz kell.

És a boldogságban pont ez a gyönyörű! Hogy nincsenek feltételei. Azzal, hogy megszülettünk, és létezővé váltunk, mi magunk lettünk a boldogság. Ezért is van, hogy amikor a boldogságot keressük, akkor nem mást keresünk, mint a valós Önmagunkat. Azt az állapotot, ahol nincsen semmi, csak a feltétel nélküli boldogság, és az ezzel járó feltétel nélküli szeretet. Ez a természetünk.

Amint megszületünk, az első érzésünk a boldogság. A létezés szeretete. Gondoljunk csak bele! Hiszen előtte órákon keresztül vergődünk egy szűk folyosóban, és küzdünk azért (édesanyjánkkal egységben), hogy a szabad levegőre jussunk, és felsírva magunkba szívjuk az éltető oxigént, és ezzel megkezdjük földi pályafutásunkat. Csak próbáld ki, hogy leülsz csenben, lehunyod a szemed, és visszatartod a lélegzetedet addig, amíg csak bírod. Figyeld meg micsoda öröm ezután magadba szívni az első lélegzetet! És most képzeld el ezt élesben! Hogy nem te teremted a szituációt, hanem egyszer csak jön. Kilenc hónapon át semmi bajod nincsen, biztonságban vagy egy burokban, és egyszer csak jön egy szituáció, amikor órákon keresztül küzdesz minden egyes oxigén-molekuláért, és bármelyik pillanatban meghalhatsz. Ugye örülsz, hogy túlélted? Akkor már remélem azt is érted, hogy miért mondom, hogy az első érzésünk az öröm, a boldogság.

Csak hát amint az első lélegzetvétel megtörténik, egyből beindul az elme is, hisz az oxigén az éltető eleme. Amint először megtapasztalod a természetedet, Önmagadat, a boldogságot, a lét szeretetét, az elméd máris beindul, mert az elme telhetetlen. Mindig több és több kell neki. Már az első pillanatban képtelen elfogadni, hogy a boldogság érzését nem általa értük el. Ezért ahogy beindul, máris elkezdi magába szívni, és eltárolni az összes információt, aztán pedig megszállottan keresi, hogy melyik külső információ okozza azt az állapotot, ahol a boldogság van. Egyszerűen nem tudja feldolgozni, hogy ahhoz az állapothoz ő nem kell. Vagyis hogy kell, de csak mint alkotóelem. Nem mint gyártó, hanem egy egész részeként. Egyszerűen elég a jelenléte. Ez óriási kudarc neki, pedig egyébként teljesen evidens, hogy nem tudja előállítani azt, aminek a része. Ez olyan, mintha azon gondolkodnánk, vajon hogy lehet létrehozni az emberiséget, miközben az már réges rég létezik, sőt mi magunk is a része vagyunk.

Létrehozni bármit, ami nem múlandó, csak a boldogság állapotában lehet. Akkor hogy tudná az elme létrehozni a boldogságot bármivel? Hiszen a boldogság része. A boldogság állapotában keletkezett ő maga is. A boldogság teremtő ereje hozta létre, ő meg egyből leválik róla, és teremteni akar ő is. Anélkül, hogy újra eggyé válna vele. Így persze, hogy nem tud, csak múlandó dolgokat alkotni... Addig, amíg nem ismeri fel, hogy csak akkor képes a boldogságra, ha eggyé válik vele, addig folyton folyvást azt a tudást keresi, amivel létre tudja hozni a boldogságot. Finom kis paradoxon, de hát az egész élet az, nemdebár?

Azt hisszük, hogy a boldogsághoz vezet bármi féle út, pedig valójában a boldogság az út mindenhez. És az út itt van bennünk. Mi magunk vagyunk az út, a boldogság. Vegyük már észre! Vegyük már észre, hogy túlgondolkodjuk a boldogságot! (Meg úgy általában mindent) Minden egyes erőfeszítésünk, és gondolatunk csak eltávolít a boldogságtól, és közelebb visz a szenvedéshez.

Megtervezzük a boldog jövőt, csak éppen a boldog jelentől zárjuk el ezzel magunkat. Merengünk a múlt a boldog pillanatain, és áhítozunk róla, hogy majd újra megtörténik, csak azt felejtjük el, hogy akkor, ott, a múltban is csak azért történt meg az a boldog pillanat, mert nem egy másikról álmodoztunk, hanem hagytuk, hogy megtörténjen. Hagyd hát most is! És hagyd mindig! A boldog pillanat itt van mindig, minden egyes pillanatban. Hiszen ez vagy Te, és ez vagyok Én is, és ez Mindenki, és Minden. Az Univerzum, a Mindenség maga a boldogság, a szeretet. Ez az egy konstans, minden más múlandó.

És mindig meg van a lehetőségünk, hogy önmagunk legyünk, hogy Mi legyünk a boldogság. Csak a szabad akaratunkon múlik, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel. Ekkora gyönyörű ajándékot kapni, mint a szabad akarat! Ezt csak nekünk, embereknek adta meg az élet. Minden más lény determinálva lett ezen a bolygón. Igaz, boldogtalanul sem tudnak élni, de boldogan sem. Nem kapták meg a szabad akaratot, hogy választhassanak. Mi viszont megtaptuk. Azzal, hogy kijelölték nekünk a tiltott gyümölcsöt, megkaptuk a lehetőséget, hogy szabadon döntsünk a boldogság, a Paradicsom, a szeretet, és a szenvedés, a boldogtalanság között.

Azáltal, hogy ily módon megkaptunk mindent, amit csak lehet (ennél többet ezen a bolygón nem lehet, jobb ha belenyugszunk), megkaptuk azonban a félelmet is. Ezért folyton attól félünk, hogy valamit még nem tudunk, valami még nincs meg bennünk. Pedig beláthatnánk, hogy az, hogy ez egyáltalán az eszünkbe tud jutni, pont annak a jele, hogy minden megvan bennünk. Ugye ezek a fránya paradoxonok...? Pedig gondolj csak bele, láttál már félő virágot, vagy félő állatot? Mondhatod, hogy igen, de csak azért, mert azáltal, hogy megkaptad az elmét, és a szabad akaratot, megismerted a jelenséget, és elnevezted "félelem"-nek. De az állat ezt egyáltalán nem félelemnek éli meg, hiszen ő szabad akarat, és elme híján nem is tudja, mi az a félelem. Ő egyszerűen csak ösztönből védi az életét. A félelmet csak mi ismerjük! Csak mi kaptuk meg a lehetőséget a szabad akarat által, hogy megteremtsük a félelmet. És ha már megteremthetjük, akkor miért is ne teremtenénk meg, ugye?

Egyébként én azt mondom, hogy a félelemnek is meg van a szerepe. Ha meg tudjuk úgy élni, ahogyan azt kell, akkor az egyik leghasznosabb dolog, amit teremtettünk. Így, hogy már "létezik" legalábbis. A létezése előtt én személy szerint nem hiányoltam volna, de hát ezen már nem tudok változtatni. Azzal a két évtizeddel az életem elején, ami alatt mások életét éltem, és kénytelen voltam átvenni az engem körülvevő, és befolyásoló emberek félelmeit, már nem tudok mit kezdeni. Megtörtént. Viszont a félelemmel magával már hála Istennek lehet mit kezdeni. Meg van rá a lehetőségünk, hogy túllépjünk rajta. És ez a szabad akarat szépsége. Különben minden ember nyomorultul halna meg. Igaz, a félelem sem létezne a szabad akarat nélkül, de inkább legyenek félelmeim, amiken túl tudok lépni - mert most már túl tudok - és mellé lehetőségeim, mint hogy se félelem, se lehetőség.

A félelem ugyanis az egyik legnagyobb lehetőség. Mert amint túl tud rajta lépni az ember, azonnal a boldogság lép a helyére. Az emberek ott rontják el, hogy a félelmeiket nem lehetőségként kezelik, hanem ellenségként. Küzdenek, harcolnak ellene, el akarják nyomni minél mélyebbre. Csak hát bármi ellen harcolsz, annak valójában csak erőt adsz. Így van ez a félelemmel is. Minél jobban küzdesz ellene, minél mélyebbre akarod elnyomni, annál erősebb lesz, és mivel egyre mélyebbre erőszakolod, egyre mélyebb rétegeidet fertőzi meg, és egyre nehezebb lesz túllépni rajta. Az élet pedig egyre gyakrabban sodorja eléd, hogy egyszer és mindenkorra szabadulj már meg tőle, lépj túl rajta. Egyre gyakrabban adja meg a lehetőséget, hogy végre boldogsággá alakíthasd, de Te még sem élsz vele. Mert nem látod benne a lehetőséget. Azt hiszed rossz dolog, pedig ha nem létezne, Te sem léteznél.

Itt EGY-ség van kérem szépen. Akár észrevesszük, akár nem, de semmi sem választható el semmitől. Ez az egész itt EGY nagy valami. Nem kell ezt atomokra, meg részecskékre bontani, és sz@rrá analizálni, egyszerűen csak jelen kell lenni benne, és máris megérted az egészet. Amint részesévé válsz az Univerzumnak, a boldogságnak, a szeretetnek, többé nem akarod majd boncolgatni. Rájösz, hogy minél apróbbra bontod, annál kevesebb köze lesz a valósághoz. Olyan ez, mint a fájl-tömörítés. Minél kisebbre csomagolod, annál jobban torzul az egész, annál nagyobb az információveszteség. Itt EGY-gyé kell válni mindennel, ahhoz hogy átlásd. A minden pedig maga a boldogság. Abban benne van már minden. A félelmeid, a bánataid, az emlékeid, a szereteted, a gyűlöleted, Te, Önmagad.

Az egyetlen dolgunk, hogy elmerüljünk ebben, és akkor megnyílik a valóság, az ÖRÖKKÉVALÓSÁG kapuja. El kell merülnünk Önmagunkban, és megértünk MINDENT. Nem fogjuk már tovább keresni a boldogsághoz vezető utat, hanem egyszerűen eggyé válunk a boldogsággal, és minden út a miénk lesz. Ha jön egy félelem, tudatosítjuk magunkban, és boldogan átéljük gondolkodás nélkül, mert tudjuk, hogy ez is az EGY része, ez is Mi vagyunk. Ismerjük már majd Önmagunkat, és ezzel igazából a félelem meg is szűnik, mert a félelem az Önismeret hiányából fakad. Minden "rossz" dolog az Önismeret hiányából fakad, és minden "jó" dolog abból fakad, hogy az adott helyzethez már kellő Önismerettel rendelkezünk. De ez az egész attól még EGY. A "rossz" dolgok is valójában Mi vagyunk, és a "jó" dolgok is. És amint ezt megértjük, és eggyé válunk Önmagunkkal, máris el is tűnik mindkét kategória, csak az EGY marad. A boldogság, a szeretet, az Önvaló, Isten, az Univerzum, bárhogy is nevezzük, de ez vár ránk. És ennél többet nem is érdemes a jövőben merengésre áldozni, mert csak odébb toljuk azt a jövőt. Kezdjünk el ÉLNI, Most! :)

Na hát ennyi lett. Miközben írtam, rengeteg dolog esett le az életemmel kapcsolatban, amin akkor, amikor történt, úgy átszaladtam, hogy fel se fogtam, viszont olyan hatással lett "hosszú" távon az életemre, hogy hihetetlen. Megértettem pár álmomat, észrevettem pár összefüggést, és elég éles körvonalak rajzolódtak ki bennem Önmagamról, és a még előttem lévő útról, úgyhogy néha nem árt így mindent kiírni magamból, ami jön, nem csak egy adott topikot boncolgatni. :) És most kicsit erőre is kaptam, és kezdem látni az Önmegvalósításom útját, csak sokan elleneznék a környezetemben, amire készülök. De azt hiszem megértem annyira, hogy végre a lábamra álljak, és ne hagyjam magam befolyásolni. :) Úgyhogy hamarosan el fogok tűnni egy jó időre, csak még felkészülök lelkileg a várható következményekre, meg pontot rakok néhány I betűre az életemben, hogy ne hagyjak itt semmi befejezetlen dolgot. :)