Elnézést, félregépeltem. Természetesen azt akartam írni, hogy "másnak". Valóban nem kellene másoknak megfelelnünk, de egy dolog ezt mondani, egy másik pedig megtenni az életünk minden területén. Ehhez elegendő, ha mindenki csak mélyen és őszintén magába néz.

Akármelyik végletben vagyunk és minél inkább a "végénél" - annál inkább távol a középpontunktól. Ami nem baj, csak van egy következménye - a másik végpontba vágyunk, illetve törvényszerűen átbillenünk oda. Amíg ez a libikóka jó nekünk, nincs baj.

A baj ott kezdődik, amikor ez a liftezés valaki mást ellehetetlenít abban, hogy ott legyen, ahol éppen ő akar, vagy nem akar a saját hullámvasútján. Mert akkor van az, amit most tapasztalunk...

Hogy ez is baj, meg az is baj! :DDD

Sugárzik a hozzászólásodból az egyensúly, a szeretet, a segíteni akarás, a saját tapasztalás és ezt nem csak erre az írásodra értem. .)

Életem nagy részét úgy éltem le, hogy természetesnek vettem, másoknak kell megfelelnem, legjobb esetben is az utolsó előtti helyen lehetek. Ettől voltam ál-boldog, mert milyen jó is feláldozni önmagam örömét másokért. Nagy úr a megszokás, mert számomra is természetessé vált, a környezetem pedig még inkább megszokta a kényeztetést. Bár olykor azért nagy teher lehetett számukra, a pokolba kívánhattak. :) Valószínűleg unalmas és túlságosan kiszámítható voltam nekik, de hát valamit valamiért.

Aztán egyszer csak meglódult az inga és hirtelen arra eszméltem, ki akarok törni, vállalni, amit eddig nem mertem. Belementem mindenféle őrültségbe és kimondottan élveztem, ugyanakkor belülről még az volt bennem, ezt nem tehetem meg. A környezetem elkezdett lázadozni, mert elmaradtak az önfeláldozások és hát ugye mindig könnyebb a másikat feláldozni, mint önmagunkat.:) Csakhogy én már nem akartam, mert belekóstoltam a habos tortába. Olykor ugyan elrontottam a gyomrom,a de annyira éreztem, ez ízlik nekem, hogy újabb és újabb szeleteket vágtam. Aztán már másféle tortákba is beleharaptam, habzsoltam az életet, végképp felborult az egyensúlyom. Az előző énem még bennem volt, az új pedig nem tudott gyökeret ereszteni. A Csend és a Zaj nem egyesültek bennem, diszharmónia volt közöttük.

Óriási a különbség a régi énem és a mostani között. Mindkettő ott van bennem, de az új olyan forradalmat indított el belülről, amit meg kell tanulnom kezelni, elfogadni, mert tudom, inkább vagyok lázadó, mint alkalmazkodó. Persze ez a lázadás képletes, és sokszor olyannyira élvezem, hogy kívülálló számára már sokkoló lehet. Ez már nem is érdekel, de a hozzám közel állók véleménye, érzelmei velem kapcsolatosan még nagyon is befolyásolnak saját magam elfogadásában. Hát itt kell megtalálnom a középpontomat, amit nem az ő szemszögükből kell beállítanom, hanem a saját érzéseim szerint.

A belső Csend lételemem már gyermekkorom óta. Mostanában nem túl sokat alkalmaztam, talán ezért kívánkozott ki belőlem ez a saját "alkotás".
"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek."

Szeretettel: Ibolya

Azért ennyire nem katasztrofális a dolog. Személyfüggő, hogy a mostani, inkább lázadó, bevállalós énem kinek tetszik. Akiknek én fontos vagyok, ha legalább részben megpróbálják elfogadni, hogy ez egy másik Kavics, akkor az ő szemszögükből előbb-utóbb létrejön valamiféle egyensúly a régi és a mostani énem között.
Talán rájönnek, nem is annyira rossz, mint első látásra, hogy inkább elfogadják ezt az újat, mintsem teljesen szem elől tévesszenek. Tolerancia, kompromisszum.........., én bízom a működésében.

Kedves Erika ! Éppen az a baj mostanság, hogy elkezdtem "nem tűrni", hanem a saját szám íze szerint élni, szóval részben abbahagytam a sz@r lapátolását. És hát tudod, egyenlőre nincs rá a közelemben más jelentkező.....:)