Anita mondta nekem valamikor, hogy a nagy bumm előtt sok kis bumm van. A felébredés előtt sok kis felismerés. Én is valami hasonlót éltem át a közelmúltban már másodszor. Mármint ilyen gondolati szinten volt már pár, amire azt hittem, hogy hú ezt most nagyon megértettem, és tudom és juppí, de ez volt a második olyan, ami olyannyira intenzív volt, hogy olyan érzésem volt, szétrobbanok. Belülről öntött el a forró bizsergés, és egy pár pillanat erejéig kontrollálhatatlan boldogságot éreztem, és nem tudtam mit csinálni, mint nevetni :D

Kicsit kifejtem. Szóval nálam ilyen ciklikus időszakok vannak az életemben, megfigyeltem. Minden jól megy, aztán valamin elkezdek stresszelni, és ez ha nem figyelek eléggé, elindít egy olyan lavinát, hogy hónapokig őrlöm magam a megoldáson és próbálom összerakni a képet. Elméből persze. Naná... Persze szoktam meditálni, de amiről itt sokan beszélnek, hogy meditálással megtalálni ilyenolyan gyökereket, olyan nekem még sosem volt. Én meditálni mindig csak úgy cél nélkül szoktam. Elkap egy pillanat, amikor egyszer csak azt mondom, hogy na most egy picit álljunk csak meg, és akkor kikapcsolok egy kicsit. Akárhol. Metrón, menet közben valamerre, bárhol. Amikor elkap, akkor valahogy elfelejtem minden anyagi kötelezettségemet, nem nagyon foglalkoztat, hogy épp előtte nagy rohanásba vagyok. És akkor az úgy feltölt egy időre. De ez így rövidtávú. A ciklikus állapotok ettől függetlenül hosszú távon megmaradnak. Minden ciklusnak megvan a maga témája úgymond. Szóval ha összekapcsoljuk a gondolatokat, meg az eseményeket, amik befolyásolják, akkor azok igaz nagyon tág, de egy "témakörbe" tartoznak az életemben. (Lehet ezt is túlmagyarázom, és amúgy mindenkinél így van:D) Szóval a lényeg az, hogy minden ilyen hosszabb ciklus végén már valami olyasmit érzek, hogy egy hatalmas puzzlet akarok kirakni, aminek már csak egy darabja hiányzik, és azt annyira keresem, hogy persze, hogy nem találom. És eddig általában tényleg nem találtam az utolsó kirakóst. Csak mindig jött valami kívülről, ami egyszer csak elvonta a figyelmemet az egészről, és kicsit észhez térített egy időre. De most nem jött semmi ilyen. Most másodjára olyan dolgot éltem át, ami gyökeresen megváltoztatott, és tényleg feljebb emelt egy kicsit belül. Voltaképpen ez is meditáció volt, de ugyanúgy nem céllal, és ez még csak nem is tartott időben se tovább egy pillanatnál. Megint épp őrlődtem a sok gondolat között, hogy mégis mit kéne tennem, és mi lehet az utolsó kirakós darab, és amikor már meglehetősen pocsékul éreztem magam, egyszer csak elkapott a pillanat. Hogy na most akkor álljunk csak meg egy kicsit. És abban a pillanatban, ahogy kifújtam a levegőt, majd belélegeztem a következőt, az elmém egy pillanat alatt kiürült és megértettem valamit. Hogy ez a hatalmas puzzle már rég ki van rakva, az egyetlen, ami hiányzik az konkrétan én vagyok, minden ott van a helyén, csak én nem. Mármint az igazi én. Az Önvalóm. Az elmém persze ott volt, és erőlködött nagyon, hogy kirakja a képet, csak mivel az ego mindig többet akar, így a már kész kirakós után is kereste az utolsó darabot, de mivel elmével az Önvalót nem lehet megtalálni, persze hogy nem találtam. Amint képes voltam az elmém nélkül az egész fölé kerülni megértettem, hogy magam köré építettem a kirakóst és ugyan az elmémben ott vagyok, de tudatosan nem vagyok jelen. És ez az egy dolog hiányzott, hogy teljes legyen a kép. Azzal, hogy az elmémmel lefoglaltam magam mindig és azzal akartam kirakni a képet, meggátoltam Önmagam, hogy jelen lehessek ebben az egészben. Amint ez tudatosult bennem, valami hihetetlen élményem volt. Nem is megyek bele, mert szerintem nem tudnám úgy leírni, ahogy éreztem. Ehhez a szavak kevesek. Pedig micsoda egyértelmű, és milyen durva, hogy ezek a felismerések valójában ilyen apró kis igazságok. Az első is hasonlóan egy kis apróságnak hangzik, amit még gyerekkorunkban tanultunk meg a mesékből, de anélkül, hogy megtapasztalná az ember ténylegesen önmagában, ezek csak üres szavak. Lehet beszélni róla, de igazából pont meggátol abban, hogy átéljük magunkban. Viszont ha átéljük, onnantól mindig olyan változást hoz az életbe, hogy hihetetlen. Azóta az a témakör, ami arra az időszakra vonatkozott, azt hiszem kijelenthetem, hogy teljesen kipipálva. Azzal, hogy észrevettem, hogy minden lehetőség adva van, csak én magam nem vagyok jelen, egy csapásra úgy mozgásba lendült minden, hogy fel sem fogom. Egyszerűen nincs is időm arra, hogy elméből közelítsem meg a dolgokat. Állás, lakás, programok, mindenben olyan lehetsőgeim adódtak pusztán abból kifolyólag, hogy nem zártam ki önmagamat a helyzetekből, hanem tudatosan jelen voltam bennük ahelyett, hogy mindent túlanalizáltam volna, és mindenféle problémagombolyagokat halmoztam volna fel. Szóval most egy kirakóst úgy érzem kiraktam. Kíváncsi vagyok, mikor jön a következő :D