Önvallomás
Már vagy egy hete azon gondolkoztam, hogy leírjam-e ide is azt, amit a blogomba. Kétségeim voltak, például azért, mert ezen az oldalon az emberek inkább a problémájukra keresnek segítséget.
És magam is megtapasztaltam, amit egyik kedvenc költőm (Fodor Ákos) így fejez ki:
AXIÓMA
a szeretetnek
táplálék a nevetés;
a vágynak: méreg
Aztán két dolog segített a döntésben. Az egyik, „buddhanita” blogjának (világfájdalom) hozzászólásában egyik mondatrész: „…Anyámat is ellöktem magamtól,……. "
A másik, a tegnapi nagyszerű kirándulás volt: fantasztikus emberekkel, renkívüli beszélgetésekkel, vidám és komoly percekkel megfűszerezve.
Úgyhogy ma hajnali fél kettőkor döntöttem, és itt látható az eredmény.
Önvallomás
Már több mint egy éve igen furcsán érzem magam. Csak azt tapasztalom, hogy ami témák eddig izgattak, - előző életek, agykontroll, karma, grafológia, számmisztika, feng shui, stb. - most valahogy elveszítették jelentőségüket.
Bele-bele olvasok ilyen témájú cikkekbe, de hosszútávon nem kötnek le. Furcsállottam, és egyszerűen nem értettem az okát, Ez igencsak zavart. Egészen tegnapig. Ugyanis megvettem Wilfried Nelles legújabb könyvét, Az életben nincs visszaút címűt. (Nellessel volt szerencsém személyesen is találkozni, a családfelállítási tanulmányaim során ő volt az egyik oktató)
Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, már a második oldalon megtaláltam a választ fura érzésemre. Ott, ahol a szerző önmagáról ír.
Idézem: "Amikor a családfelállítással találkoztam, azonnal tudtam, hogy itt megtalálhatok valamit, ami hiányzott, és tudtam azt is, hogy ez lesz a munkám. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a kereső (énem) nyugalmat találjon. Megtaláltam, amire szükségem volt: a gyökereimet."
Köszönöm!
Utópia
Mi történne, ha mindenki megtalálná a gyökereit?
- szildiko1 blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
10 hozzászólásSzia Ildikó
Egyensúly, csodálatos lenne.
lenne az is, meglátásom szerint, ha elfogadnánk a keresés szükségességét, megtalálnánk a jelen pillanat örömét az úton...Nem csak a célban, ahogy tegnapi beszélgető társaim kifejtették :-)
Elfogadni, hogy a rossz érzések, fájdalom, hiányérzet szükségesek, hogy a cél felé mozdítsanak. Ha ezt felismeri az ember és változtat, a rossz dolgok csökkennek, ha tovább halad a nem kívánt irányba, növekednek...
Engedjük hát el a világfájdalmat és csak használjuk iránytűként...
Merjük ezt mi vállalni?
a félelmeinken keresztül tud fogva tartani bennünket legjobban...
Igazából a feladat elől elbújni nem lehet. Vagy most megoldjuk, vagy következő leszületéskor...
Inkább célszerű elfogadni, hogy erőgyűjtés, felkészülés, ismeret szerzés kell...
Szia Ildikó!
Nagyon jól tetted, hogy írásoddal színesítetted a blogok palettáját! Jó az, ha másról is olvasunk, mint a megszokott dolgokról, én úgy vélem.
Nagyon jó és csodálatos dolog lehet megtalálni a gyökereinket úgy gondolom/hiszem. Talán az életünk kicsit e gyökereink kereséséről is szól, ... legalább is szeretném ezt hinni.
Hmmm! Számomra elgondolkodtató, hogy melyik gyökereinkre gondoljak, az ezéletbelire (család, szülőföld, haza,...), a lelki hazánkra, vagy a szellemi hazánkra... merthogy többé-kevésbé mindegyikben benne gyökerezünk, még ha egymástól eltérő mértékben is.
Őszintén és szívemből örülök neki, hogy Te megtaláltad a gyökereidet, s bizakodom abban, hogy mi, akik még csak a keresés folyamatában tartunk, egyszer ezt fogjuk érezni, amit most Tőled olvasunk.
Az már önmagában is nagyon jó, és erőt adó, hogy mint lehetőség átérezhetjük ezt a vágyott állapotot, mint egy máris jelenlévőt.
"....Számomra elgondolkodtató, hogy melyik gyökereinkre gondoljak..."
Elindította a gondolataimat a kérdésed. A gyökér funkciója a táplálék, az erő adása, az élet támogatása.
A családállítás tapasztalatai szerint akinek nincsenek meg a gyökerei, annak az életereje is kevesebb. Az élet az ősök felől érkezik hozzánk. Vajon most, ebben a testi létben melyik az első, a legfontosabb gyökér? Azután melyik a következő...? Gondolom attól függ, hogy ki hol tart. Én örülök, hogy az ezéletbelit megtaláltam. :)
Ezt épp ma olvastam a canadahun-on... :)
Szia Ildikó!
Most épp ezt a blogot találtam meg, amiben neked irhatok. ..
Voltam családállitáson és fantasztikus volt!
Bejött az ikertesós téma, amire velem kapcsolatban tippeltél... :-)
Érdekes, hogy fedett állitás volt és nem tudtuk ki az ikertesó vagy van-e egyáltalán a képviselők között, mindenesetre a képviselőm nagyon borzongott és távolodott tőle az elején, amennyire lehetett. Később a "párkapcsolatok" képviselője mögé bújt, csak hogy távolmaradjon az ikertesómtól!
Nem volt neki jó érzés az ikertesó!!
Hosszas átrendeződések után tudta csak elfogadni, hogy az ikertesóm melléállt és csak akkor tudta őt pozitivnak érezni (ránézni, rámosolyogni majd a kezét megfogni), amikor leguggoltak (mintha kicsik lennének újra).
Nekem nem volt nagy érzelmi megkönnyebbülés az ikertesóm - az oldó mondatok után sem. Mit tehetnék...???
Ugyanakkor - soha nem ismert édesapám(élt és meghalt) - odajött hozzánk, amikorra már mi együtt voltunk még mindig guggolva és nagyon boldogan azt mondta: szeretlek benneteket! ....és csak úgy ragyogott!
Ezek után beálltam a képviselőm helyére és megfogtam édesapám kezét majd megöleltem és mélységesmély zokogás tört elő belőlem. Azt mondtam neki: annyira hiányoztál és annyira sajnálom, hogy sohasem lehettem veled!
Ez viszont katartikus megkönnyebbülés volt!
De édesapám és sok más családtag is akkor fordult hozzám szeretettel és lépett közel hozzám, amikor már az ikertesómmal "egyesültem" a szeretetben.
Kérlek, ird meg légyszi, ilyen létezik, hogy valaki ennyire ne akarja az ikertestvérét?
Az örökös bűntudat miatt nem akartam vele barátkozni?
Nagyon idegennek éreztem sokáig és kitértem előle- mintha semmi közöm sem lenne hozzá.
Számomra ez furcsa reakció és nem értem.
Válaszodat nagyon várom:
Ramina
Szia!
Nem fogok sokat írni, mert jobb, ha nem beszéljük (és agyaljuk) túl a látottakat. Ezt gondolom az állításvezető is mondta.
A lényeg, hogy természetes, ha az ember így reagál az ikertesóra. (egyébként ki így, ki úgy) Gyakori a bűntudat ezzel kapcsolatban: "miattam halt meg,- elszívtam a táplálékot, nem hagytam elég helyet, sokat mozogtam," nem tudtam segíteni"stb. Amellett félelmetes is lehet "találkozni azzal", akit már egyszer elveszítettünk. És esetleg nem szívesen kapcsolódunk hozzá, mert ha újra elmegy, megint fájni fog. Stb.
Az egyetlen amit most tégy: éld az életedet úgy, mint eddig, és hagyd hogy a lelkedben hasson az állítás. :)
Szeretettel, Ildikó
Igy teszek, hagyom a lelkemet mindezt elrendezni.
Köszönöm a gyors választ :-) !
Öleléssel
Ramina