Világfájdalom?
A múlt hetem szeretném összefoglalni, elég rázós volt, jobb is, hogy csak most ragadok "tollat".
Minden száll összefut, ezt már korábban is tapasztaltam, de amióta blogolok, még szembetűnőbb.
Irtam már a szivnyitási technikáról, ahol Sikkám egy nagyon fontos kérést tett fel nekem: mikor zárul, figyeld meg és miért?
Aztán mikor már az oldalon megjelentek számomra már-már rasszista irások, gondoltam rávezetésnek irok egy blogot, az Egy-ségről. Nos, ami meglepett, szinte alig volt odafirkantás, bevallom, azt hittem, sokan ezen dolgozunk, majd ömleni fog a bejegyzés áradat, igy tisztába fog kerülni az egész. Nem igy lett.
Folytattam itthon a szivnyitás technikákat. Megfigyeléseim alapján, volt, mikor spontán kinyilt, volt, amikor akár hogy is próbálgattam, nem akaródzott. Egyre csak erősödtek a vágyak, a félelmek bennem. Először maga a párkapcsolat hiánya, ami végül rávezetett arra, mekkora önsajnálat él bennem. Na ezt ki is beszéltük itt, nagyon sokat segitettetek. Ekkor figyeltem meg, a szivem mikor is van nyitva?? Mikor nem fél. Mikor nem a fájdalom él bennem.
Gondoltam megnézem, mi ez a félelem? Na mi? Félek a fájdalomtól. Az újabb sérüléstől. Neki is fogtam. Eggyévállás gyakorlatok a fájdalmakra, félelmekre. Volt, mikor kiszakadt belőlem, egy-egy dolog, sirtam is keservesen, de mindig egyfajta könnyebbség lett rajtam úrrá, valahogy mindig boldogabb voltam, mint előtte. Na, mondom, jó nyomon járok.
De minél inkább magamba néztem, egyre jobban zavart az emberek fecsegése. Majdnem másfél órát utazunk a céges busszal be a munkahelyemre, minden nap ugyanaz: ki hogy van öltözve, ki hogyan kef-l , ki milyen, stb. Dühöngés, szidják a gyárat, meg azokat, akik rendszerint a buszon éppen akkor nem voltak jelen. Minden nap elhatároztam, ha megjön a fizetésem, rohanok a boltba egy fülhallgatóért. Mert nem BIROM már ezt tovább hallgatni. Aztán rájöttem, el akarom nyomni a nekem nem tetszőt. Igy elkezdtem magam megfigyelni. Amig itthon vagyok, minden rendben. Harmónia, béke, gondolatok, jó, munka is van magamon, akkor azért elég nehéz is tud lenni, de mire jön a munkába való készülődés, feszült, ideges leszek. (gyári munka erről is volt már blogom). Erre mit veszek észre? Felszállok a buszra, azonnal megcsap a légkör: ki milyen érzelmi állapotban van. Na nem foglalkozom vele, elkezdek meditálni közben, gyakorlom a Figyelem technikákat. De hol vagyok én a buszon tulajdonképpen? Egy külön világban. Ledöbbentem. A testem velük utazik, de én máshol vagyok. Igy élem az életem, mindig máshol vagyok. Szándékosan odafordultam. Most már egyre jobban figyeltem, ki mit mond, mi él benne közben, és magamban mi van?
Kirajzolódott a szemem előtt egy szinpad, ahol a szinészek a kollégáim voltak, én meg ülök a súgó ablakban. Kukkolok. Rá akartam jönni, mi ez a beszéd, a fecsegés? Nos, számomra mindig is valami infó adás-kapást jelentett. De rá kellett jönnöm, az emberek unalomból is csak beszélnek. Nem tudnak önmagukkal ellenni. A szavak jelentése viszont bennem egyre jobban mélyültek. Hihetetlen csoda a magyar nyelv: GOND-olat. ÖL-elés. KÉT-ség. stb.
Egyre jobban figyeltem, már a szünetekben is, a barátnőimet. Egymást túl kiabálják. öten beszélnek hat témáról. Ültem és néztem. Nem szálltam bele a játékba a "Bohóc" énemmel. Ült mellettem Barbi. Odafordulok, látod, túlkiabálják egymást,(magamban tovább:- hol van itt a szeretet és a tisztelet? Szeretjük mi egymást?) Erre ő, ja, ja, és odafordul és elkezd ő is belekiabálni. Ekkor már kitőrt belőlünk a röhögés.
Önmagukkal van bajuk. ÁÁ, hát ez bennem is megvan. Jöttek hát az önelfogadásos egyévállások.
Még több magamba nézés. Az oldalon viszont ezt nem tapasztaltam, hatalmas elvárás kezdett feljönni bennem: KÖZÖS-ségi oldal. Hol van? Hol a munka? Csak a másik analizálása? Már-már hajlottam afelé, kilépek, nem kell ez nekem. Mire jött Izi, Beatrix, Krizsti, Marcsi, Szma. Jöttek a nagy ölelések, hatalmas szivük van, nagyon felemeltek. Nagyon boldog voltam, itt is megvan a KÖZÖS, már azt kerestük, nem azt, ami a másikban "hibás". nem boncolgattuk ki egymást. Repesett a szivem. Izivel sokat beszélgettem, sok mindenre rájöttem. Érdekes volt megfigyelnem, (párkapcsolat) milyen felelmelő érzés, ha azt érzem, SZERETVE VAGYOK. Munkába is igy mentem. Nem zavart a csacsogás, sőt, maga az érzékelésem is az egységélménybe lépett. Nem tudom ezt pontosan szavakkal kifejezni, de megpróbálom. A testtartásom kiegyenesedett, rendesen úgy mentem, mintha zazenben ülnék, a korona csakrám végig nyitva volt, a szivemmel együtt, olyan tudatállapotba kerültem, ami egyszerűen a "MINDEN JÓL VAN, ÚGY, AHOGY VAN, EGY VAGYOK VELETEK". Mellesleg jöttek az emberek. Érezték, szivták az energiát, szomjasak erre az állapotra. De nem volt utántöltésem. Igy el is vitték, és visszazuhantam az előbbi állapotomba. Ekkor döbbentem először rá, nem párkapcsolat kell nekem, hanem önmagam Egysége. Az lesz az igazi. Addig meg várhat a párkapcsolat. Nem mások által kell felemelkednem, bár nagy segitség kezdetekben, nélküle nem tapasztaltam volna ezt meg. Hanem magamban. De hol találom magamban az Egységet?
Pl.: női oldalam. Már megint a másokra hallgatok dolog élt bennem. kerestem a nőt kinek mit jelent, hogyan találom meg bennem. Mire Izi: fogad el önmagad úgy, ahogy vagy. Érdekes volt, önelfogadáson dolgoztam, de ezt a részt kihagytam, mert ezen dolgozni kell. Meg akartam felelni egy külső képnek, elvárásnak. El is feledtem, a nő, bennem van eleve. Majd kilép egyszer, ha a fájdalmaim vasmarka végre kiengedi, ahhoz viszont ezeken kell dolgoznom. Alámerülés által jön az elengedés. Nem a külsőségekben. Számomra az is megdöbbentő volt, hogy felkértek: rázzam magam? Milyen női kép él ilyenkor egy férfiban? A buja nő. A csábitó. Nos, én ezt már egyszer velősen megéltem. Tudom mi munkál egy nőben, alacsony önértékelés, kivülről várja, hogy minél több férfi "elismerje", hogy milyen jó nő, de akárhány is "elismeri", ha csak egy visszautasitja, vége, a porba hullik vissza. Nem ezt érzem igazi NŐNEK. Sőt, eszem ágába sincs, még egyszer ebbe belecsöppeni. Köszönöm szépen, elég volt.
Majd jött a KONTRASZTok világa. Izi volt most a céltábla. Sokkoló volt. Csak azért, mert bennem élt a hatalmas elvárás: mi "öregek", már sok csatát megvivtunk, tanultunk belőle. Hát nem. Sőt, olyan emberben csalatkoztam, akit a fejem felé emeltem, vagy tiz emelettel. Ki borult a bili.
FÁJDALOM.
Na nem a jaj, elvágtam a kisujjamat, de még csak az sem, hogy jaj, miket éltem meg, engedtem el sirva a napokban. Ó, nem. Valami nagyon nagy fájdalom kúszott elő belőlem, de még mindig nem a csúcs pontján voltam. Érzékelésem egyre erősödött. idáig is éreztem emberekkel kapcsolatos dolgokat, de korántsem ilyen intenziven. Aztán jött egy érzés: kóma. Aztán egy telefon. Aztán meghallom, valaki remegő hangon segitséget kér. Azt hittem a szivem megszakad. Éreztem, nagy baj van. Kiderült, kómába esett valakije.
Eggyévállás gyakorlatot végeztem, hátha megtudok még valamit. Nem tudom, jött-e infó, csak azt, a fájdalmam, a kómával összefügg. Úgy éreztem, én vagyok a hibás, hiába a felszinen ismeretlen emberről van szó, de FELELŐS vagyok érte. Még nem értettem semmit. Jött az akarásom, Istenem, bocsáss meg nekem. Bármit is tettem. Ami miatt ez igy alakult. Éreztem, van valami, ami még jönni fog.
Jött is. Először, mint düh, mikor olvastam, Izidorral a "csatát". Aztán a privi e-mail, amit kaptam, miután izidor törölte magát. Meg-GYŐZ-és minden áron. ERŐSZAK. A HIDEG ELME IGAZSÁGKARDJA, a szivembe vágott. Holott nem rólam szólt. Aztán a további sorok. Aztán elmentem a CBA-ba, láttam, mit művelnek az emberek egymással. Nem csak láttam, éreztem, remegett a lelkem. Olyan volt, mintha kitört volna a 3. világháború, csak éppen nekem erről senki nem szólt, csak most eszmélek fel a nagy béke tudatomból, hogy itt bizony kemény HÁBORÚ dúl. 1 kg kenyér, még sosem volt ilyen nehéz. Aztán a gyár. Legszivesebben dühömben végig rohantam volna az egészen, kiabáltam volna, emberek, ébredjetek, mit tesztek!!! Öltök, ez GYILKOSSÁG.
Itt azt éreztem, végem, nem birom tovább. Úgy döntöttem, a gyárból nem lépek ki, kell a megélhetés, de az oldalt hanyagolom, nem birom ennyi oldalról ezt. Túl sok(K) nekem.
Végig mentem a dühömön. Fájdalomra leltem. A düh, csak egy másodlagos érzelem, ami az elnyomott fájdalom jele. Fájt látni. De még jobban fájt ÉREZNI, ÉLNI mások fájdalmát. Sirtam, sokat sirtam. Zolit is felhivtam, gondoltam elmondom neki, mit látok. De nem tudtam. Összeszorult a torkom. Éreztem, megbántanám, fájdalmat okoznék neki. Nem voltam erre képes. Zoli át is ment egy pillanat alatt tanitóba, fel is tett egy kérdést: mit érzel? (hihetetlenül tovább vitt ez az egyszerű kérdés), Kiömlött belőlem, dühöt, az emberek olyanok, mint az állatok, és letettem. Sirtam, mint még soha. Egyre jobban nyiltam, nem érdekel mi ez, de jöjjön fel: Fájdalom jött. Világfájdalom. Egyszerre megértettem, mi az, vezekelni mások bűneiért. De ez még mindig csak a felszin volt. Láttam, ki hogy működik, megláttam az okát, ki miért teszi, milyen fájdalom él benne. Éltem ez ő fájdalmukat.
Aztán jött a neheze: magamat láttam meg: eddigi életem, mit, miért tettem. ÉN SE VAGYOK KÜLÖNB: ÁLLAT módjára éltem, buddhista köpönyegben. Hatalmi harcok, tanitói szerepek, régi emlékek jöttek fel. Mikor magam voltam a hideg elme kardja, mit okoztam, mit tettem másokkal, még a szeretteimmel is.
VILÁGFÁJDALOM , ezt éreztem.
BOCSÁSSATOK meg nekem. De legfőképpen önmagatoknak. Ez az egy út van. Alá kell merülni fájdalmainkba, de csak lépésről-lépésre. (fájdalom fa=élet fa) Nekem is ezt kellett tennem. Felismerni, erre voltam, akkor képes. De ezek nélkül, az lennék-e, aki most vagyok? Ott tartanék-e, ahol most? NEM. Korántsem. Most éreztem igazán a bőrömön, a lelkemen, miről beszéltem éveken át. Mi a különbség a meglátások, eszmék, és a tapasztalás, a megélések között.
Hol van az EGYSÉG? Nem keresem. Mindig van. Nem kint, magamban bent. Csak, ha önmagamba bonyolódok vesztem el. Ma sem élem minden pillanatban. Ez is egy izelitő volt. Most ennyit tudtam feldolgozni. Idővel az eszmék megélésre várnak. Aki erre az útra lép, szembesül ezzel, előbb, vagy utóbb. Mikor a szavak, nem csak szavak lesznek, hanem megélés által sokkal mélyebbek.
Mostani soraim olvasása közben lesznek, akiknek semmit sem mondanak a szavak, lesznek, akik úgy vélik, mondanak neki valamit, én csak halkan mondom: még ez is csak a felszin. Ha megélik, átesnek ezen, akkor lesz igazi mondandója a soraimnak.
Hálát érzek. Hogy bepillanthattam ezekbe a világokba. Egy dolgot érzek: NEM AKAROK FÁJDALOMBAN ÉLNI. Úgy, mint eddig, tudatlanul, csillogó elmével, magasztos eszmékkel. Mit ér a csillogó elme? Kezdetekben nagyon jó, mert az útra vezet, de aztán...hm. ;)
Hozzászólások
106 hozzászólásAkkor igy fogalmazom: tök mindegy hogyan, a lényeg ez: minek?
Felesleges!
Kaptam én már nagy tanitást egy ténylegesen "bolondtól", egy kis gyerektől, a zöldségestől, stb.
Mindenki tud adni valamit, ami előbbre vihet.
Kit érdekel, hogy tudatosan teszi-e vagy sem?
Ha nyilt vagyok, nem szabok korlátot, hogy ki az, aki tanithat, akkor nyilik a szem: mi az, ami nekem szól, és mi az, ami nem .
Sokszor teljesen más témát érintve jönnek a megoldások. Ez a "hétköznapi" élet. Ami nem is olyan hétköznapi, mint hittem . :)
Ez igaz, többnyire felesleges:) Bár azoknál, akikkel valami kapcsolatban vagyunk, érdemes, és ösztönösen meg is tesszük, annak céljából, hogy jobban megértsük egymást. Amúgy én is sokféle korosztályból származótól kaptam már tanítást, vagy olyanoktól, akikből sokan talán nem néznék ki, hogy tudnak valamilyen nagy bölcsességet. :)
,,Csak üljünk a földön a fűben, összedőlve, nagyon jó az.''
Na erről jut eszembe,Hermess normafai bulijával mi van?
Csak itt volt problémám,és tudom ,hogy azért mert x-dolgot meg kell tanulnom.
Nem olyan rég,volt egy sorsdöntő fordulat az életemben,ahol ki kellett volna állnom magamért,
de lelkiismereti okokból nem tehettem.
Azóta ez az oldal az,ahol már többször is ki kellett állnom magamért.
Azt hiszem ennek még nincs egészen vége,mert az olyan nagy súlyú dolog volt,hogy valószínűleg még többször elém hozza a sors,hogy ,,ledolgozzam'',amit akkor nem tettem meg.
/vagyis ,ha önző lennék,akkor most nem figyelném a ,,banánhéjat''.:))) /
Tudod Miki csinált egy fórumot./akkor/.Ott sokat írok,nagyon szerencsésen jött össze a társaság.
Kölcsönös tisztelet ,megbecsülés.Az inkább egy szellemi műhely,ott másképp tanulunk egymástól.
Ha látnád Mikit is,milyen szelíd,nem hinnéd el,hogy ő.
Köszönöm, Évával mi csak igy vagyunk :). De lépésről-lépésre egyre könnyebb.
A halálvágyról: ez számomra ismerős érzés, nagyon is. Nem egyszer kapott már el, elég erősen, és azért maradtam életben, hogy ne okozzak fájdalmat a szeretteimnek. Másrészt azért, mert reménykedtem, hogy hátha megoldódik az a helyzet, ami miatt így érzek. És aztán soha nem bántam meg. Mindig jött valami, ami miatt éreztem, ezért érdemes, még ha nem is minden az elképzeléseim szerint alakul. De ez az elvágyódás most is gyakran előjön, már szinte megszoktam, majd újra eltűnik. Elfogadtam, hogy időnként ez elő fog jönni. Majd csökken, majd eltűnik, majd ismét... Sőt gyakran elkezdem érezni a fénykapu közelségét, érzem a szeretetet, ami jön onnan, és kicsit kívülről látom olyankor az életem, és megnyugtatnak, utána könnyebben elmúlik a halálvágy, és a félelmek is. Elfogadtam, hogy létezik ez az állapotom, főleg, ha nagyon kérdésesnek érzem, hogy elérem életem értelmét, hogy boldog családom legyen, nevelhessek gyereket, stb, na de a remény hal meg utoljára. És ha sikerül valami, ami most reménytelennek látszik még, akkor meg főleg azt fogom mondani, hogy megérte. Amúgy ez a halálvágyas állapot szerintem sokunkkal előfordul, kivel ritkán, kivel gyakran, de ez is egy csak egy állapot a sok közül. :)
csak is a személyiségeinknek "köszönhető".
A megoldásra váró feladatoknak, félelmeknek, fájdalmaknak, ki is irom: egónak. Ha a másikban nem csak az egót látnám, mindenkiben/-vel megélhetném az Egységet.
Ez motoszkál a fejemben, mióta olvasom a blogodat, s nem tudom miért, de olyan érzetem van, mintha a világ összes bűnét magadra vetted volna, és a vezeklés, a megtisztulás sziszifuszi folyamatán keresztül kapaszkodnál egyre feljebb Isten és Magad felé.
Nem tudom szerencsés vagy szerencsétlen ember vagyok-e, amiért engem nem érintenek ilyen mélyen az Élet dolgai...
Hatalmas megtiszteltetésnek veszem, hogy ilyen mély bepillantást engedsz a Lelkedbe és hogy megosztod velünk annak gyönyörű tisztaságát és zavarosan kavargó mélységeit is.
Itt most a dicséretek, felmagasztalások, köszönetnyilvánítások halmaza kéne hogy következzen, de a mostani hangulatom és érzéseim inkább azt mondatják, üzenik, íratják le velem, hogy:
SZERETLEK!
Úgy ahogy vagy, és ha most a közelemben lennél, így Félig ismeretlenül is magamhoz ölelnélek és percekig a szívem fölött tartanálak, hogy Érezd amit én, hogy csak és kizárólag Érted van a Világ minden szépsége és öröme, hogy nagyon Tiszta és Jó Ember vagy, és hogy csak Rajtad múlik, hogy süssön Rád egész életedben a Nap...
Hatalmas Tisztelettel és Szeretettel: szeges
Nekem most nem ment volna ilyen jól...:)
Anita, jövünk mi is! A saját tempónkban. Példát mutatsz és megosztod velünk. Namaszte!
EGY vagyok Veled! (egyelőre csak kis időkre tapasztalom, inkább csak tudom, de ez egyre hosszabb lesz)
HÚÚ, MEGLÁTTAD TE is??
Jaj, de naaagggyon szeretlek
Nem vezeklés, szerintem nincs.
Mikor az ember meglátja mások fájdalmát, még elhatárolódik tőle. Beindul a sajnálom érzés, de igazság szerint hiába mondja, hogy "részvétem", nem tudja mit mond, mert nem éli.
Mikor én ezt megéltem, akkor döbbentem rá, micsoda elemi erővel léteznek ezek a fájdalmak, amiket ugyan látok már az embereken évek óta, sőt, vannak akiknél pontosan be is tudom azonositani, hogy mitől van ez.
De mikor meglátod magasabb távlatból, mi miért alakul igy, hála önt el, még a legnagyobb ellened "vétkezővel" szemben is. Mert megérted, ez itt mind a Te érdekedet, fejlődésedet szolgálja. Óriási felelősség egy lélektől bevállalni a másik lélek terelgetését, miközben még önmagának is tapogatóznia kell. De nem is biztos, hogy megtudnánk tenni, ha látnánk, valójában mit is teszünk, ahhoz tényleg nagyon magas tudatszintnek kell lennie, hogy a bántást véghez tud vinni, mindezt szeretetből, hogy a másik tanuljon. Nos, ilyen magas tudatszinttel igen kevesen léteznek, ezért is nem tudtam, előző életem emléke Tibet (pláne a példák, ahogy tanitanak), vagy csak vágyálom.
Minden , legyen az akár a szeretet, a félelem, a fájdalom, stb, rétegekből áll. Mélyebb rétegek minőségileg is teljesen mások, mint a felszinen lévők.
De egymásba szőve működnek, minél jobban belemerülsz, annál jobban éled meg őket.
Pl.: kis gyerek nevetve csap, mar, harap, meg kell tanitani, hogy ez nem jó, bele kell kicsit csipni a karjába. Mindezt többször, hogy végre jegyezze meg. Valaki itt a fájdalom leckében meg is áll. testileg megtanulta, ne verjen össze senkit, de a lelkeket töri. Aztán az ember tovább fejlődik, nagyobb távlatok nyilnak meg.
Én magamon úgy vettem észre, spirálisan, egyre tágabb köröket, iveket jár be az ember, még ha látszatra ugyanarra a témára tér is vissza, az nem más, csak mélyebb rétegek megismerése. Először az ember saját magát látja középpontnak, aztán tágul családra barátokra, és tovább, de ez az élmény, csakis a tapasztalás révén épül be, lesz a saját részünk, amig csak olvasunk róla, betű marad, üres szó, szépen csillogó eszme, magyarul, egy madár fing :).
Megértés által nekünk magunknak is meg kell tudni bocsájtani, akkor és ott, erre voltunk képesek, ennek legalább van egy előnye: nem szállok el, mekkora ász vagyok, hanem tudom, én sem voltam különb. Megértem mit miért tesz, jobban rálátva segithetek neki is, ha kell, mert ez nem egyéni út. KÖZÖS munka. Egy szinten túl, nem tehetsz mást, fájni, nagyon is fáj. Még jobban, mint aki éppen benne van, mert valljuk be, sok fájdalmunkat elég rendesen elnyomjuk, nem is tudatos, mi zajlik a mélyben. Néha megtévesztő: nyugalom a felszinen (őszinte érzelmi élet blogom), miközben nagy erők harcolnak odalent.
De azért önző vagyok, azt az ölelést AKKORIS bezsebelem, mert tudom, miből adod. :)
Szeretlek, Szeges :)
Ismerem ezt a világfájdalom érzést. 18 évesen becsípett állapotban éltem át kétszer is. Annyira megijesztett, hogy utána sosem tudtam nemhogy becsípni, de még inni sem igazán.
Nem feltétlenül kell mindenkinek ismernie és átélnie mindezt, hisz nem mindenki fordult el szeretetlenül önmagától/az Egységtől/Belső Hangjától/Felsőbb Énjétől/Istentől.
Amikor átélem ezt a fájdalmat és felvállalom önmagamat teljes felelősséggel, öntisztelettel, és önszeretettel úgy, ahogy éppen most itt vagyok, - és átélek mindent, amit az élet éppen elém hoz - akkor már nem lesz szükségem erre a fajta fájdalomra , úgy gondolom/érzem.
Anita! Csodás, hogy volt bátorságod ennyire mélyre menni, tudatosítani mindent Önmagadban és megosztani velünk! Köszönjük a benne rejlő tanításokat/igazságokat!
Szeresd magad nagyon ezért az elkötelezett búvárkodásért és ismerd fel, hogy mi az ami a Tied, azt öleld magadhoz kegyelemmel és szeretettel. Minden fájdalmat, ami nem a saját lelkedben lakozó, azt köszönd meg, hogy lélekben átélhetted, átérezhetted, de engedd, hogy megtisztuljon tőle a lelked, nincs vele több dolgod.
Puszillak szeretettel: M.
ölellek, tudod, mint akkor ;)
Räjöttem,ha öszinten akarom a megbocsäjtäst,
akkor tudnom kell hogy miert is kell megbocsäjtanom,
es bocsänatot kernem.
Hät azt hiszem az utobbi idökben eppen ezeket eltem meg!
Pokoljäräs.
Tüz,ami leegeti a sallangot,az igazsägot elfedö retegeket.
Persze hogy fäj!
De senki nem igerte hogy könnyü lesz! ;)
De a megbocsäjtäs csak igy lehet hiteles.
Ezt akartam irni privätba Neked. ;)
Puszi!Erika
Máténak ugyanezt irtam fentebb :D
Mi tényleg Egyek vagyunk ;)
Nem talälom. :(
Pedig azt hittem hogy belölem meg egy is sok! :)))))
Pusszi!