Tudni kell Szeretetet és Félelmet is adni?
Talán elsőre kicsit ellentmondásosnak tűnik a cím, de épp azon gondolkodtam, hogy vajon a félelemnek milyen szerepe lehet az életünkben. Úgy gondolom igenis hasznos és szükséges. Ide sorolnám azt is ha valakiben félelmet keltünk.
Arra jutottam, hogy tudni kell félni, és tudni kell ráijeszteni valakire ha olyan a helyzet. Nevezzük a "szükséges rossznak". A saját fejlődésemben a félelem legalább annyi szerepet játszott mint a szeretet. Ha valakinek eluralkodik az ego-ja akkor a félelem legalább annyira észhez térítheti mint a szeretet. Sőt, nem mindig a szeretet téríti észhez. Ha valaki túl "nagynak" képzeli magát akkor lehet, hogy még nem élte meg magát "kicsinek". Ebben játszik szerepet a félelem és a szeretet: megtanítanak megtapasztalni mindkét formánkat.
Másrészről a félelem a mai társadalomban megvédheti az embert és tiszteletet is kelt, de itt egy egészséges "észszerű" félelemről van szó, nem destruktív félelemről. Inkább afféle sugárzó erőről beszélek.
Szóval szerintem a szeretet és félelem egyenrangú, csak tudni kell helyesen használni őket a megfelelő helyzetben. Mondhatjuk azt, hogy ugyanannak az éremnek a két oldala.
Mi a véleményetek?
Hozzászólások
46 hozzászólásAhogy így olvastam, biztos van igazság abban, amit mondasz.
De eszembe jutott, mit mondott anyukám egyszer; a magyar nyelv szépségéről és ésszerűségéről beszéltünk, és akkor világított rá, hogy mi valójában a félelem.
Fél - elem
Amíg valaki fél, nem lehet egész.
Igazából minden megállja a helyét…mindig kettőn áll a tapasztalat. Ha valakire rá akarok ijeszteni, valakit meg akarok félelmíteni, itt nem feltétlenül tudatos kitervezésre gondolok, hanem a tudatalattin keresztülire, ami nem mindig tudatosul, mindig olyan valaki adja magát hozzá a tapasztalatomhoz, akiben megvan annak a potenciálja, hogy megijedjen, illetve olyan belső gondolkodási sémái vannak, hogy az élettől csak egy nagy „pofon”, ijedelem térítheti észhez.
A lényeg az amit a tapasztalat során, önmagában levon, mint következtetést az ember, a korábbi mintákat vagy alátámasztja, vagy eltéríti más mederbe. Egy korábbi tapasztalatot vagy megerősít a konklúzió, vagy újfajta viszonyítási pont keletkezik.
Nálam a félelem szükségszerű tapasztalat volt, a korábbi mintáim miatt. Kifinomultak az érzékszerveim, újfajta kérdéseiket kellett feltennem, gyorsaban kellett tanulnom alkalmazkodni, kialakítottam egy sajátos referencia rendszer magamnak, s ami legfontosabb, megtanultam, hogy a félelmem rendben van, magam irányítom az energiáim. De ez érvényes bármely másfajta tapasztalatokra is, nemcsak szeretet-félelem-ben.
Én figyelembefektetésekben gondolkozom, illetve próbálok gondolkozni. Valójában azt nem tartom célszerűnek, hogy valakit megijesszek szándékosan, de előfordult már, hogy hasonlóképpen félelmet keltettem, s nem láttam magamon belül, illetve nem értettem a természetét.
Magam is most próbálom körülírni, meghatározni, azt a „sugárzó erőt”, amit én, mint szemlélő, „félelmetes”-nek tartok. Paradox, míg fizikailag némi félelem jelzések vannak bennem, az elmében mégis rácsodálkozás van, mert valójában ha lehámozom akkor számomra egy spontán tisztán működő energia, ami mögött hatalmas mentális energiát látok, ami nem „tűri”, hogy ne legyen „igaza”, s aminek közelében „alá” kell rendelnem magam. És „alárendelem” magam, mert kíváncsi vagyok rá, a természetére:) boncolgatom, kísérletezek, meg akarom érteni.
Én úgy látom, legyen szó bármiről, társadalom ide vagy oda, szeretet vagy félelem, végső soron azon vagyunk, hogy kitapasztaljuk, hogyan működtetjük saját egyéni energiáinkat, s azt integrálni ami nekünk egyénileg működőképes.
Adni pedig szerintem annyit jelent, mint kisugározni, azt ami van bennem, s az arra jelentkező „válasz” által megintcsak újabb következtetésekre jutni, amit ismét „felkínálok” egy újabb tapasztalatcserében, stb.
:)
AnnA
Egészen az utolsó bekezdésig bólogattam az olvasása közben, aztán az "egyenrangú" szónál hirtelen se le, se fel nem indult el már a fejem.
Addig egyet értek, hogy szükség van a félelemre, de hogy a szeretettel egyenrangú lenne, azt tapasztalatból mondom, hogy lehetetlen. Egyszerűen sorrendi különbségek vannak köztük. Nem rangsorrendi, hogy bármelyiket magasabb rangúnak tekinthessük, vagy egyenrangúnak a másikkal. Egyszerűen teljesen más energiamezőt alkot.
A dolog nálam általában úgy néz ki, hogy félek valamitől valamiért. Ez a félelem rezeg valahogy. Aztán ha elkezdem megvizsgálni, hogy na most ettől miért is félek, és jól csinálom a vizsgálódást, akkor a félelem szép lassan elcsendesül és átalakul szeretetté, ami viszont már sokkal erősebben rezeg, mint előtte a félelem. Az átalakulás időtartama a félelem nagyságától függő, de a szeretet energiája az mindig konstans, valamit vagy szeretsz, vagy nem. Olyan nincs, hogy valamit jobban szeretsz, mint valami mást. Az igazi szeretet érzed.
Valóban szükség van a félelemre, azért, hogy utána szeretetté tudjuk alakítani, mert az sokkal energetikusabb. Ehhez viszont furcsán hangzik, de tudni kell félni. Viszont nem félelmet adni, ahogy azt a címben írtad, hanem befogadni. Szerintem a félelmet tudnunk kell kapni. Adni könnyű, mert erre épül pont a társadalom, hogy olyan dolgokkal bombáznak minket fölülről, amivel nem merünk ellenkezni, mert ők tudnak félelmet adni, de mi nem tudunk félelmet kapni. Úgy legalábbis, ahogy kéne. Mindig elfelejtjük, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Tudnunk kéne a félelmünket szeretetté alakítani, mert ezt használják ki a nagyokosok, hogy mi nem tudunk ilyet, ellenben olyan bőszen tudjuk a félelmet gyűlöletté alakítani, és ócsárolni, meg hibáztatni mindenki mást azért, ahol a világ tart, hogy azt már lassan tanítani lehetne. Ha úgy tekintenénk erre, hogy "Tisztelt politikusok, köszönjük, hogy évtizedeken át megfélemlítettetek minket, mert ezzel annyi átalakítható alapanyagot adtatok ahhoz, hogy mi csak egyre erősebbek és erősebbek lehessünk a szeretettől, amit a tőletek kapott félelemből formáltunk" na akkor esküszöm nem itt tartanánk. A politikusok félnek is ettől, mint a sz@r, pontosan ezt a félelmüket adják át nekünk, mi meg adjuk mindenkinek tovább, ahelyett, hogy előbb szeretetté formálnánk, és azt adnánk tovább.
Ha tudunk félelmet kapni, és feldolgozni, aztán szeretetté alakítva továbbítani, még akkor sem tekinthetjük egyenrangúnak. Minden mással egyenrangú (minden mindennel igazából, meg semmi semmivel ugyanakkor), mert ugyanannyira szükség van rá az egészhez, az egységhez, mint bármi másnak. De mint alkotóelem. A szeretet viszont nem alkotóeleme az egységnek, a szeretet az már maga az egység. Csak figyeld meg mit érzel akkor, amikor az igazi szeretetenergia dúl benned. Teljességet, életerőt, semmi másra nem vágysz, egyszerűen boldog vagy, hogy szeretsz. De ezt akkor nem érzem, amikor félelmet adok. Bár azt általában igyekszem tényleg nem adni, hanem előbb átdolgozni, és csak szeretetként tovább adni. Úgy már persze érzem az energiát, de akkor az már magába foglalja a félelem energiáját, nem egyenrangú vele.
Szóval a félelem tényleg csak az egyik fele a dolognak. És tényleg milyen szépen szemlélteti is ezt a gyönyörű nyelvünk :)
Értem mit mondasz.
De azt az egységélményt amiről beszélsz azt én nem szerettnek hívom, hanem inkább egyensúlynak, harmóniának, megvilágosultságnak, teljességnek. És ennek a teljességnek a két oldala a félelem és a szeretet. Különben nem lenne teljesség. Számomra szeretet és a félelem ilyen esetben eszközök. Maga teljesség pedig maga az állapot, melyre ezeket az eszközöket használod fel. Aki mindig csak a szeretet ideológiáját követi az előbb vagy utóbb belegyengül, mert adott helyzetben nem lesz képes "erőszakhoz, félelemhez" folyamodni.
Nem arról van szó, hogy a megfélemítés jó lenne, hanem inkább az hogy néha egyszerűen használni kell. A társadalom még nem értett meg az önzetlen szeretre. Jó lenne ha így lenne, de nem készül fel rá. Sokan vissza is élnek vele. És addig tudni kell "félelmetesnek" lenni, mert valaki akinek ez a fontos, az csak ebből ért, ha fel akarjuk nyitni a szemét.
Az a "szeretet" amiről spirituális értlemben beszélünk, számora inkább tiszta harmonikus energia, ami a szeretet érzését ébreszti bennünk, de nem szó szerint maga szeretet.
Bizonyos szinten én is értem, amit mondasz :) Meg még egyet is értek abban, hogy a jelenlegi társadalomban szükség van egy darabig "félelemkeltésre". De csak akkor, ha a társadalomban gondolkodsz. Én személy szerint már nem gondolkodom a társadalomban, hanem egyénekben. Mert egyének alkotják a társadalmat. És ha minden egyén eléri az említett egyensúlyt, megvilágosulást, harmóniát, teljességet, akkor egyszerűen fölösleges lesz társadalomban gondolkodni. Az ember ott hibázza el a dolgokat pont, hogy társadalmakban gondolkodik, csinálni akarja a társadalmat, közben ha odafigyelnénk magunkra, hogy elérjük ezt a teljességet, akkor szép lassan kialakulna önmagától a tökéletes társadalom. Ami már igazából nem is társadalom lenne, hanem egy világméretű közösség.
És ennek a teljességnek viszont velejárója a szeretet. Mármint a valódi szeretet. Ahhoz meg már semmi szükség a félelemkeltésre. Egy megvilágosodott ember pont ebben különbözik a nem megvilágosodottól. Hogy képes az önzetlen, igazi, tiszta szeretetre. Mert tudja, hogy ezzel sokkal nagyobb, tiszta energiákat mozgat meg, mint a félelemkeltéssel. Ha félelmet akarsz kelteni, az azt jelenti, hogy még vágyad, hogy beleilleszkedj a társadalomba, mert ahhoz tényleg az kell. A jelenlegihez. Én ezért nem gondolkodom a félelemkeltésben, mert azzal pont abba a nem működő társadalomba illeszkedek bele, amiről beszélünk. Pont a vágyak azok, amikkel ahhoz a társadalomhoz kötöd magad, amivel egyébként elégedetlen vagy. Ez a társadalom pontosan az emberek vágyain át használja ki az embereket. Ha viszont egyszerűen a saját teljességedre törekszel, (és azt se vágyból, hanem mert megértetted, hogy ez lenne a dolgunk, ha jobbá akarjuk tenni a világot) akkor észreveszed, hogy egyszerűen tényleg egyre nagyobb az a halmaz, amit szeretsz, mert amitől már nem félsz, azt tudod szeretni, pont azért, mert megtanított rá, hogy hogy nem kell tőle félni. És minél közelebb vagy a teljességhez, az egységhez, annál inkább látod meg majd azokat a lehetőséget, amikhez tényleg elég a puszta szeretet, a teljes jelenlét, és teljesen fölösleges a félelemkeltés. De a saját félelmeinket nem a társadalom fogja megoldani, a társadalom majd szép lassan eltűnik, ha már nem lesz rá szükség, mert képesek vagyunk egységben élni.
Szóval a teljesség, vagy a szeretet nem lehet eszköz, vagy állapot, hanem a cél. Az a célunk, hogy képesek legyünk a teljességre, a szeretetre anélkül, hogy bárkiben félelmet kellene keltenünk. Amíg félelmet akarsz kelteni, az azt jelenti, hogy még Te sem vagy teljes, tehát még vannak félelmeid. Hogy tudnád a célt eszközként használni, ha még nem is érted el? :) Ha a szeretetet eszközként használod, akkor az szerintem nem lehet az igazi szeretet.
A szeretet valóban a tiszta harmonikus energia. Gyönyörűen leírtad. ;) Szerintem nincs olyan, hogy spirituális értelemben vett szeretet, vagy nem. Szeretet egy van. Amíg csak azt szereted, ami/aki Téged is szeret, addig az nem szeretet. Az reakció. Amikor ok nélkül szeretsz már mindent, csak azért, mert létezik, na az szeretet. Amikor rájössz, hogy minden azért van, hogy szeresd, na akkor változtattál a világon :) Akkor adtál Neki valami olyat, amit ugyanekkora szeretettel fog viszonozni :) Akkor teljesek leszünk. És tudjuk már, hogy ehhez kellettek a félelmek, de nem félelemmel, meg gyűlölettel fogunk reagálni, hanem egyszerűen reakció nélkül áramlik majd belőlünk a harmonikus tiszta szeretetenergia, ami elnyeli a haragot is, a gyűlöletet is, és a félelmet is. Mert nem egyenrangú velük, hanem ezekből épül fel, ezeket tudja átalakítani, hogy még erősebb legyen.
Persze ez egyenlőre tényleg szájenszfiksön, mert az emberek pont a társadalomtól félnek, de közbe meg attól várják a megoldást is, meg hogy majd megváltozik magától. Csak hát miért tenné. A társadalomnak tök jó így, hogy félnek tőle. Mert egy vágyakból kreált társadalom. A vágyak meg versenyt faragnak, a verseny meg félelmeket az erősebbektől. De ha képesek lennénk a teljességre, az egységre, a szeretetre, nem lenne mire alapozzon a társadalom. Szerintem.
De ez csak az én világom. :D
Mindez jól hangzik, csak nem így működik. Megideológizálni lehet a félelem keltést, de ez mindenképp ellentétes írány a szeretet és egység megélésétől/ egósjáték mindegy milyen néven becézgetjük.
Még mások félelme (ellenséges,barátságtalan, agresszív viselkedése) mögött is észre kellene vennünk a bajba került EMBERT, és a szeretet lenne arra is mindig csak a megfelelő válasz...tehát kellő tudatossággal a mi becsomagolt félelemkeltésünk is csak ennyi/erről szólhat!
Ha mindehez hozzávesszük, hogy kívűl egyik se található- akkor adhatom/ kaphatom????
Én úgy tapasztalom, hogy a szeretetet tudatosan választva adom teljes szívvel nyitott állapotomban. A félelem meg csak úgy jön egy és egy zárt, fázós, összehúzódós állapotot eredményez.
Valószínűleg, hogy a környezetemnek hasznára van némelykor az is, ha félelmet kap tőlem, de azt inkább én is csak elszenvedni vélem (a tudatalattimból jön elő), mint hogy tudatos hozzáállással adnám.
Én így látom/gondolom/érzem (most).
Kicsit végig gondoltam a dolgot erről a szeretet - félelem kettősségről, és arra jutottam, hogy a szeretet ellentéte nem lehet a félelem. Igaz ha "mennyiségileg" nézzük akkor a félelem egy jóval alacsonyabb energetikai állapot mint a szeret, sőt mondhatni az energia nélküli állapot. Ilyen esetben a félelem az ellentéte, igaz.
De...
...ha abból indulok ki, hogy mint érzelem és minőség akkor a szeretet ellentéte a gyűlölet.
Nekem elég egyértelműnek tűnik ez a párosítás, és sokkal logikusabbnak is. Ha a félelemnél van rosszabb, akkor az a gyűlölet, pont a romboló tulajdonsága miatt A gyűlölet nem más mint a félelem negatív irányú kicsapódása és "egoizálódása" az elmében, ugyanazzal az energiaszinttel mint a szeretet csak épp "negatív tudatosságban".
A félelem elvileg mindenképpen jelentkezik az emberben, akármilyen megvilágosult társadalomban is születik, mivel a születés után az üres értelem még nem teljesedik ki, így a bizonytalanság felhője még fennmarad egy ideig. Félelem nélkül nem is lenne megvilágosodás, épp ezért kell természetesnek lennie a megjelenésének.
A gyűlölet azonban pont a másik irány. A félelemből még születhet jó, azonban a gyűlölet maga a romboló elutasítás. Ugyanazzal az erővel, mely a szeretetben van, képes pusztítani. A gyűlölet veszélye épp abban van, hogy kritikus esetben nincs jelen benne a félelem. Mert mind az igazi szeretet és mind az igazi gyűlölet rendelkezik egyfajta tiszta magabiztossággal, ami a félelemben nincs meg. Épp ezért állnak egymástól a legmesszebb.
Ez alapján azt mondanám, hogy a félelem nem más mint a szeretet és a gyűlölet közötti üres rész, egy bizonytalansági felhő, a nullpont, ahonnan aztán ide vagy oda csúszhat az ember az energia-létrán.
A dualitás világában a szeretetet szokás a gyűlölettel, a félelmet a bátorsággal, az örömet a bánattal, a jót a rosszal, a fényt a sötétséggel, stb. párba állítani. Nincs fény sötétség nélkül és hasonló közhelyek sokasága sorolható. A fényben nincs sötétség, a sötétségben nincs fény. A fényből nem lesz sötétség, a sötétségből sosem lesz fény. Ezek totálisan különböző, önálló energiaminőségek. Teljesen felesleges összepárosítani, illetve tetszőlegesen lehet összepárosítani ezeket, de minden párosítás szubjektív kreálmány.
Ha szeretünk, akkor a gyűlöletről semmit sem tudunk meg. Ha félünk, az a bátorságról semmit nem tanít meg. Az örömben nincs szemernyi bánat sem, sem egyik sem másik oldalán. Az öröm az öröm, a szeretet az szeretet, stb, stb. Minden érzés önmagában jól megállja a helyét a képes teljesen betölteni egész valónkat. A rettegés éppúgy, mint a szeretet. A keserűt hiába nyalogatjuk óraszám, semmit nem fogunk megtudni az édesről, akkor tudhatjuk meg mi az édes, ha az édeset kóstolgatjuk.
A szeretetet a félelem mellé állítani csak egy totálisan szubjektív dualitás kreálmány. A szeretet igen jól megvan félelem nélkül és a félelem is tökéletesen elvan szeretet nélkül. Sőt, a félelemben nincs szemernyi szeretet sem.
A big egó megregulázására nem hinném, hogy egyetlen eszköz a félelemkeltés volna, vagy a kicsi vagy te még ehhez öcsisajt lekicsinylés sem az a kategória, ami egészséges érzelmi beállítódás eléréséhez vezetne. Az, hogy ki milyen típusú megregulázásra reagál vagy mit tart jónak ez ügyben, a tudatalatt működő rutinokban, érzelmi, gondolati és cselekvésmintákban tárolt.
A különféle érzések és helyzetek közötti kapcsolatokat hajlamosak vagyunk kialakítani, mivel az agyunk úgy működik, hogy azok a neuronkapcsolatok, amelyek egyszerre sülnek ki, összekapcsolódnak és valamilyen mértékben fixálódnak, és természetesen a hívószóra, helyzetre automatikusan elindul a program.
Ademon, szerintem érdemes volna elgondolkodnod, hogy a szeretet és félelem összekapcsolódása nálad mit eredményez? Valószínűleg a fixálódott helyzet-élmény- érzés kapcsolódás. Hogyan tudsz szeretni, hogyan mersz szeretni, ha a szeretethez a félelem párosul, ha ez a kettő adja ki az egészet?
Nem hinném, hogy létezik olyan, hogy ő érett a szeretetre, ő a félelemre érett. A szeretet nem egyenlő az engedékenységgel és azzal sem, hogy mindent ráhagyunk a másikra. A big egók különféle figyelmeztetéseket kapnak, és előbb utóbb megkapják azt a fajta reakciót a viselkedésükre, amire már reagálnak és elgondolkodnak saját magukról. Aki a félelemre reagál, az megkapja a félelmet, aki a megalázásra ugrik, azon veszi észre magát, hogy épp a becsületébe gázolnak, aki az agresszióra érzékeny, azt kapja meg, aki a hűség ügyben szenzibilis, az elárulásának sztorijával kapja meg a leckét, stb. stb.
Az emberek nem általában és össztársadalmi szinten élnek, és a társadalom sem általában létezik. Minden napunk egészen konkrét, konkrét emberekkel, konkrét helyzetekben valamilyen módon cselekszünk és reagálunk. Az érzelem- és gondolatvilágunkat egészen pontosan megkapjuk realitásunknak. Az, hogy ki mire érett benne van a megélt mindennapokban.
:)
Szerintem ez inkább olyan mint egy szivárvány különböző színei. Nem különülnek el annyira, hogy ne lenne közöttük átmenet. És mindegyiknek megvan a maga komplementere. Ha ez nem lenne, nem lenne a világegyetemben az egyensúly elve. Nem lenne fizikai világ és forma. Minden csak egy statikus létezés lenne dinamika nélkül. Lehet, hogy ez a statikus formanélküli maga az Önvaló, de ugyan mit ér a forma nélkül? Mint ahogyan a forma mit ér formanélküli nélkül?
Félelem keltés alatt nem azt értem, hogy lenézzük a másikat hanem azt, hogy "felpofozzuk", fegyelmezzük, ha szükséges.
Az érzékelés határai mentén tudunk szétválasztani, ki mennyit tud megkülönböztetni. Van, akinek csak a sárga létezik, van, akinek a sárga teljes színskála, ahogy a kék, mint a sárga komplementere és van, akinek az is színskála. A kék ismeretéből nem tudod meg mi a sárga, és ha a kettőt összekevered, lesz a zöld, mint önálló energiaminőség vagy színskála, attól függően, hogy hol vannak az érzékelés határai.
Megint itt sorakoznak a kreált dualitások. Lehet, hogy a megismerést szolgálhatja ezek kreálása, de tisztában kell lenni azzal, hogy csupán kreatúrák, nem többek. Egészebb a kreatúráktól nem lesz a világ és még csak nem is kreatúrák mentén egész.
A forma nélküli tökéletesen dinamikus, az energiaminőségek nem feltétlenül formai minőségek, sőt vannak energiaminőségek, amelyek nem tudnak formát ölteni, csak bizonyos formákhoz tudnak kapcsolódni és így tudnak jelen lenni a forma világában. De attól még léteznek és működnek a forma nélküli világban is.
A dualitáson valóban túl kell lépni, még a forma-nem forma dualitáson is.
:)
PS: Lenézés vs. "felpofozás". A felpofozás célja mindig megalázás, erről a gyerekpszichológia sokat ír. vö ki mire ugrik, úgy kapja a figyelmeztetést.
Az egész világ egy nagy kreatúra :D
Egy hatalmas Isteni képzelet. Ha így nézzük, akkor tök mindegy, hogyan kezeljük a lényeg, hogy minél jobban szolgáljon minket és a többieket. Lényeg hogy működjön a gyakorlatban.
Nekem a felpofozással nem lenne célom a megalázás, kérem ne használja a "mindig" szót :) Na meg gyerekeket nem nagyon pofoznék. Az egy dolog, hogy a gyerekpszichológus szerint mi a helyzet, ettől még gondolkodhatok máshogy.
Annál sokkal több.
És nem csak isteni, hanem a Földi világ, emberi kreáció is.
Nem minden isteni eredetű.
Igen, lehet sokféleképpen gondolkodni. A fizikai agresszó megfejtett jelzőrendszer, széles az irodalom, ebben a pofon a megalázáshoz kötődik, mégha verbális vagy szimbolikus szintre is helyeződik át az alkalmazása. Nem vitatom a szándékosság hiányát, a tudatalatti azonban pontosan jelez.
A pofoszkodás a hatalmi pozícióban lévők eszköztárához tartozik, mint szülő, tanár, főnök és az alárendeltek felé irányul. Még film is készült róla. A leggyakrabban gyerekeket pofoznak meg és a szülők, ezért nem kevés gyerek hordozza magában a családi örökséget, hogy a figyelmeztetés az egy nagy maflás.
És ez is lehet olyan élménycsokor, ami a szeretethez a félelmet kapcsolja. Amikor az istenként, gyermeki rajongással szeretett szülő kezet emel a családjára. Elég szívszorító sztori az ilyesmi.
(Gyerek=család. Régen azt kérdezték, hogy hány családod van, amikor a gyerekek számára voltak kíváncsiak.)
Egyébként Michaelita bejegyzése a spirituális viccek között pontosan elmagyarázza a pofon lényegét.
"Soha, senkitől, semmilyen körülmények között el ne tűrd!"
Abban igazad van, hogy a világ egy kreatúra, de egyáltalán nem Isteni. Isten nem kreál semmit. A kreálás is vágyak következménye. Isten nem cselekszik semmit. A Teremtés se úgy történt szerintem, ahogy azt mindenki mondja, hogy Isten létrehozta a világot. Ha Isten létrehozta volna ezt a világot, az azt jelentené, hogy semmiben sem különbözik az embertől. Jött volna egy vágya, hogy teremtsen, és teremtett? Ez pont az emberi természet, akarunk valamit, vágyunk van rá, hogy létrehozzuk, és eszerint cselekszünk. Az Isteni természet, a teljesség, az egység pont arról szól, hogy nem akarsz semmit teremteni, mert az egy külső cselekvés. Szerintem a Teremtést úgy kéne megfogalmazni, hogy Isten jelenléte elég volt ahhoz, hogy ez az egész létrejöjjön. Ha eléred az Isteni szintet, a teljességet, azt, hogy megvilágosodtál, az azt jelenti, hogy megértetted, hogy nincs cselekvés, mert ezek is pont mind az emberi elme, az ego korlátolt kreálmányai. Az egész világ olyan formában, ahogy mi beszélünk róla, egy kreálmány. Minden, ami körülöttünk van, az nem lehet a valódi, mert az csak a tükröződése valaminek, az egó kivetülése. Az egónk kreálmánya. Isten mint mondtam nem kreál semmit. Egyszerűen jelen van, és ettől működik minden. Ha ezt az állapotot eléred, ott már nincsenek vágyaid félelemkeltésre, meg bármilyen más cselekvésre, hogy azzal kreáld meg a saját világodat, egyszerűen tudod, hogy a tudatos jelenléted elég ahhoz, hogy működjön. Nem vágyakból felindultan cselekszel, egyszerűen ott vagy. Külső szemlélő számára lehet, hogy úgy látszik, cselekszel, de csak mert az ő világában az a "cselekvés" fogalomhoz van párosítva. De valójában Te mindezalatt csak ott vagy, és szemléled, ahogy tulajdonképp a tested cselekszik, és tudod, hogy a jelenléted elég ahhoz, hogy azt tegye, amit kell. Ezért sincs ott már a félelemkeltés, mert tudod, hogy nem az a megoldás, hanem a szeretet. Tök mindegy, hogy egymás ellentétei-e, mert olyan formában, ahogy azt elme beszél róla, csak egy kreálmány mind a kettő. De a tudatos jelenlét, ahová azon keresztül vezet az út, hogy ezeket hagyod magadnak megtapasztalni, átélni és meglátni a különbségeket, már tudja, hogy igazából különbségek sincsenek, és semmi sincs, és minden van. Egyszerűen sugárzol a jelenléteddel és ennyi. Lehet talán szórakozottnak látszol, de csak mert a legtöbb ember a világában a gonosz emberekhez van szokva, valahogy már erre hegyezzük ki az elménket, hogy kiszúrjuk a rosszat, a különbözőt, aki a szemünket szúrja, azt analizáljuk, meg kritizáljuk, közben ha tudatosan jelen lennénk, tudnánk, hogy ezzel pont rossz energiákat mozgatunk, ezért ott ilyen nincs is. Ott a jelenlét, a szeretet megold mindent anélkül, hogy akarnád, mert azzal, hogy jelen van, már dolgozik. :) Ez a valódi teremtés és a kreálás közti különbség. Ami valójában nem is létezik :D
Ez vagy igaz vagy nem.
A mindennapi életre igaz lehet, mert ott tényleg csak működünk de kevés tudatosság van benne.
Viszont ez azt jelentené, hogy nincs szabad akarat és minden determinált. Azonban a kreativitás és a képzelet nem hiszem hogy determinált lenne. Ott tiszta teremtő erő van. Úgy gondolom abban tisztán benne lehet a szabad akarat.
"Ott a jelenlét, a szeretet megold mindent anélkül, hogy akarnád, mert azzal, hogy jelen van, már dolgozik"
Ez mind szép és jó, és egyetértek vele, csak a gyakorlatban szerintem nem így működik. Az igaz, hogy a szeret mindenek felett áll. De ezt nem lehet kierőszakolni se másból se magadból. Csak azért mert le tudjuk írni és el tudjuk képzelni még nem leszünk tudatosabbak tőle. Hiába vádoljuk az ego-t mindenfélével, hiába mutogatunk ez nem fog segíteni, csak okoz egy látszatkönnyebbséget. Nehéz helyzetben nem biztos a bennünk lévő szeretet érvényesül, hanem a belső egész minősége, ami a gyakorlati tudatosságunkat adja. Hiába sugárzik szeretettől a megvilágosodott, lehet, hogy Ő ránézésre megigéz mindenkit, de ez egy hétköznapi embernél, aki nincs még ilyen szinten nem működik. A ezo-könyvekben szépen le van írva, hogy milyen ereje van a szeretnek csak épp arra van kevés tanács, hogy mit tegyen az ember akkor ha még nincs olyan sugárzó szinten?
Hagyja magát megalázni, megveretni mert ugyan milyen szeretetellenes visszaütni? A szeretet megideologizálni legalább akkor korlátoltság mint az erőszakot :)
Épp ez a lényeg szerintem. A szabad választás joga mindenek felett van, még a 10 parancsolat felett is, bizonyos tekintetben a szeret felett is. Ha valakinek ez nem adjuk meg mert a szeretetre hivatkozunk akkor azzal még nagyobb szenvedésbe is vihetjük. Lehet, hogy később az agresszív megnyilvánulásai miatt megüti a bokáját, de legalább abból jobban tud tanulni. A megvilágosodás felé szerintem a szabad akarat vezet nem a "kell" és az "így helyes". A szeret, a félelem, a teljesség megélése mind ezt támogatják, de tiszta megvilágosodás a maga szabadságával magasabb rendű még ezeknél is.
Én a célról beszéltem, nem az útról. :) Az út mindenkinél más, a cél mindenkinél ugyanaz. Nem azt mondtam, hogy álszent szeretettel éld le az egész életedet, mert az tényleg nem vezet sehova, ha nem tapasztalod meg a félelmet, az erőszakot is. Ezt Te szűrted ki belőle. Azt is leírtam egy hozzászólással előbb, hogy egy bizonyos szintig szükség van a félelemre. Egészen addig, amíg el nem éred a célt, ahol már nincs rá szükség. Az, hogy eléred-e, pedig valóban a szabad akaratod.
"A ezo-könyvekben szépen le van írva, hogy milyen ereje van a szeretnek csak épp arra van kevés tanács, hogy mit tegyen az ember akkor ha még nincs olyan sugárzó szinten?"
Pontosan ezért nem írják le, hogy mit tegyél, mert a szabad akaratodtól függ, hogy eléred-e a célt vagy sem.
A Te döntésed, hogy az erőszakra figyelsz, vagy a szeretetre, de azt nem árt tudni, hogy amire figyelsz az erősödik. Ezt már a kvantumfizika is felfedezte, pedig egy külső tudomány. Olyan részecskék áramlását figyelik, amik egyébként kötött pályán mozognak, de csak azzal, hogy figyelik, egyszer csak a részecskék meghazudtolják a fizika törvényét, és eltérülnek a kötött pályáról. Ez is bizonyítja, hogy a puszta jelenlét, a cselekvés nélküli figyelem elég ahhoz, hogy a dolgok működjenek, változzanak, mozgásban maradjanak. Azt nem állítom, hogy ezek a tudósok szeretik azokat a részecskéket, de nem akarattal változtatják meg, egyszerűen azzal, hogy figyelemmel kísérik.
Nekünk sem az lenne a dolgunk, hogy mindenről véleményt alkossunk, meg analizáljunk, meg meg akarjuk változtatni, meg ellássuk jelzőkkel, ez "rossz" ez "jó", stb, egyszerűen csak tudatosan jelen kéne lennünk. És mint mondtam, ennek velejárója a szeretet. Nem azért mert megideologizálom, hanem mert ez a szeretet természete. Ha az elméd kiürül, a szeretet megjelenik. Amíg a gondolatokkal lefoglalod, mozgásban tartod az elmét, addig az Önvaló ellen dolgozik, de amint sikerül kiürítened, a helyére lép a tudatosság, a szeretet, az elme eggyé válik az Önvalóddal, nem ellene dolgozik, hanem vele együtt egységben. Ez nem ideológia, ezt tapasztalatból mondom. :) Igaz, még én sem értem el a célt, hogy ez állandósuljon, de egyre gyakrabban sikerül állapotként elérnem rövidebb-hosszabb időkre, úgyhogy hidd el, nem a vakvilágba beszélek :)
Azt is tudom, meg értem, amiket Te írsz, mert én is átmentem ezen a korszakomon, amíg így gondolkodtam, hogy ebben a világban csak az erőszakkal, meg a másik átverésével, lehúzásával lehet bármit is elérni. Igen. A társadalomban igen. Ha be akarsz illeszkedni, hogy tökéletes tagja legyél, meg meglegyen a kacsalábon forgó palotád a 3 porséval a garázsban, akkor nagyjából igen. De itt jön képbe a szabad akarat :) Hogy valóban ezektől leszel-e boldog vagy netán van valami, ami ennél sokkal fontosabb, sokkal magasabb szintű, sokkal energikusabb dolog. A szabad akaratod, hogy melyikre törekszel. De én azt vettem észre, hogy ha az utóbbira, akkor a társadalom már nem is tűnik annyira szörnyűnek és nehéznek. Ha a tudatosság létráján halatsz fölfelé, akkor a társadalom létráján már magától léptet az élet följebb, de ha csak a társadalom ranglétráját tartod utadnak, úgy a másikon viszont egy helyben maradsz.
Szóval én nem azt közlöm veled, hogy mit "kell" tenned, pusztán a saját tapasztalataim alapján közlök alternatívákat, Te pedig a saját tapasztalataid és a szabad akaratod alapján eldöntöd, hogy merre tovább. A Te utad, a Te döntésed az is, hogy mit látsz az írásaim mögé. Meg akarlak változtatni Téged, vagy magamat akarom megváltoztatni? :) Egyáltalán akarunk Mi itt valamit, vagy csak úgy írogatunk? :)
Ezekre mind Magunkban keressük a választ, nem egymás, de még csak nem is a saját írásainkban, mert azok is csak szavak, a gondolatok vetületei, és még a gondolatok is csak vetületek. Úgyhogy szerintem lenne dolgunk bőven :D
"Egyáltalán akarunk Mi itt valamit, vagy csak úgy írogatunk? :)"
Csak írogatunk, mert mindennapi gyakorlati értelemben nincs különösebb értelme azon túl, hogy leszűrjük belőle a tanulságokat :) Amíg kellemesen beszélgetünk nincs gond...:D
"Ha az elméd kiürül, a szeretet megjelenik. Amíg a gondolatokkal lefoglalod, mozgásban tartod az elmét, addig az Önvaló ellen dolgozik, de amint sikerül kiürítened, a helyére lép a tudatosság, a szeretet..."
Legtöbben megélik életükben, hogy amikor az ember valamiért "bevadul" ugyanúgy kiürül az elme, ugyanúgy a Most-ra irányul a figyelem, mégsem szeretettel hanem gyűlölettel telítődik, és pusztítani akarunk. Persze emögött nincs megvilágosodott tudatosság, mégis tiszta magabiztosság és félelem nélküliség lesz úrrá az emberen. Meg kell hogy mondjam ebben az állapotban egyáltalán nem szenved az ember.... sőt, Erő van benne és Energia. Persze távolt álljon tőlem, hogy ezt kövessem mert nyilvánvaló, hogy ez egy sokkal inkább káosz-állapot, mint valami tudatos rend.
Pusztán arra akarok célozni, hogy szerintem az Önvaló lényege nem a kiürült elme és a gondolatok nélküliség. A gondolatokkal semmi baj, semmi sem dolgozik az Önvaló ellen, nem kell semmit sem megszüntetni. Az elme lecsillapítása egy opció, de nem az abszolút igazság, vagy út.Az elme magától lecsillapodik ha kell, persze nem árt ha tudjuk irányítani.
Én is saját tapasztalatból beszélek, ami számomra csak azt jelenti, hogy véletlenül se gondoljuk azt, hogy a saját verziónk az igazság. A saját verziónk minket szolgál, de tanítani tettekkel kell nem prédikációval. Innentől fogva viszont nehogy elkövessük azt a hibát, hogy azt feltételezzük hogy a megvilágosodott ember bármivel is érdemesebb mint mi. Élet tapasztaltabb ez tény, bölcsebb ez is tény. De vajon több is, jobb is?
"Azt is tudom, meg értem, amiket Te írsz, mert én is átmentem ezen a korszakomon, amíg így gondolkodtam, hogy ebben a világban csak az erőszakkal, meg a másik átverésével, lehúzásával lehet bármit is elérni."
Félreértettél.
Én ilyent soha nem mondtam. Azt mondtam, hogy csak azért mert szeretet ide meg oda, nem tagadhatjuk meg a többit se. Békés embernek tartom magam, és ezt is hirdetném, DE bizony adódhat olyan helyzet, hogy nem tehetünk mást. Megvan az esélye; kb. 1:10000-hez de megvan az esélye. Még egy megvilágosodott embernél is lehet olyan helyzet, hogy primitív eszközökhöz kell folyamodnia. Nála 1:1000000-hoz de megvan az esélye, mert ő se mindenható!
"...igen. A társadalomban igen. Ha be akarsz illeszkedni, hogy tökéletes tagja legyél"
Az figyeltem meg, hogy az emberek nagy része tisztában van a helyes úttal, is ismeri az igazságot még ha nem is tudatosul benne kellőképpen. A probléma abban van, hogy a sok konfliktus miatt elveszítik a hitüket. Bizonytalanok, félnek és csalódottak. Sokan csalódtak a jóban, a szeretetben, mert nem adja meg nekik azt ami alapból járna. Részemről érthető, hogy miért viselkednek úgy ahogy. Azonban nincs hiba az emberekben se az ego-ban. Az egész probléma kör szerintem félreértések és a tapasztalat hiánya miatt van nagyrészt. Fontosnak tartott ideák és elvek érvényesülnek, az Egyén helyett anélkül, hogy megmaradna a választási lehetőség.
Úgy gondolom a harag, a düh, a félelem soha nem tűnnek el. Még a megvilágosult emberből se. Rendkívül nagy butaság lenne, ha azt hinnénk ezek végleg eltűnnek. Atomnyi méretűvé zsugorodnak, de nem tűnnek el! Inkább háttérbe kerülnek a pozitív érzésekkel szemben, és más értelmezést kapnak. Meg lehet tenni, hogy totálisan kiüresedünk az érzésektől amennyire csak lehet, de így az élet kb. olyan lesz, mint egy film zene nélkül: Száraz mint egy fa.
Számomra a lehetőségeimben - legyek akármilyen szinten - minden benne van. Ez is az is. Tudom, hogy a szeretet a legfontosabb, igen így van, de ha az ember a végcélra koncentrál elveszik a bizonytalanság ködjében. Már eleve ha azt hiszi a végcél a vége, bizony soha el nem éri.
Akinek nincs bátorsága visszaütni, akkor amikor kell, ugyanúgy elveszik benne és gyengévé válik. Ha azt mondom, hogy a gondolkodás "elszakít az Önvalótól", akkor problémás lehet, ha épp a gondolkodásra lenne szükség, én meg nem élek vele, mert állítólag kiesek az állapotomból. Ha vissza kell ütnöm, de elítélem és a szeretetre hivatkozva nem teszem, akkor bizony megfosztom magam ettől a lehetőségtől. Valóban primitív és elavult módszer, de néha napján jól jöhet. Szerintem maga a szabadság tudata az, ami szabaddá teszi az ember lelkét. Annak a tudata, hogy szabad akaratunkban végtelen lehetőségünk van.
Ha azt mondom szabad vagyok, ennek születtem, ez a természetem, úgy döntök ahogy akarok, és ezt őszintén élem meg, még nem jelenti azt hogy elmegyek bankot rabolni, mert azért mégiscsak van józan belátásom, és eszem. Kompromisszumokat kötök, és lehetőleg nem élek vissza vele. Utálhatok egy helyzetet, és dühönghetek miatta, de már nem Szenvedek tőle mert tudom, hogy alapvetően ez csak egy helyzet, egy aktuális állapot, az Élet végtelen kozmikus játékában :)
És a KÖZÖNY ?
Szerintem a közöny egy nagyrészt magabiztosan semleges állapot, érzelmi töltöttség és irányultság nélkül. Bár azt mondanám inkább látszatra egyszerű, mert a közönyös ember inkább egoista, aki meg van elégedve magával és kiemeli magát pártharcokból. Önmagának él.
Persze érdemes tudni, hogy mire közönyös?
Dr. Annie Besant: Tanulmány a tudatról (cca. 90 évvel ezelőttről!)
"Láthattuk, hogy a vágynak két fő kifejezési módja van: a vonzás vágya a birtoklás érdekében, vagy hogy ismét kapcsolat jöjjön létre bármely tárggyal, amely korábban élvezetet okozott; és a taszítás vágya: eltaszítani, amilyen messzire csak lehet, vagy elkerülni a kapcsolatot bármilyen tárggyal, ami korábban kínt okozott.
Láthattuk, hogy az Énen uralmat gyakorló vágy két formája a vonzás és a taszítás.
Mivel az érzelem az intellektussal áthatott vágy, elkerülhetetlenül ugyanilyen kétfelé osztott. A vonzás természetét kimutató érzelmet, amely az élvezet által vonzza egymáshoz a tárgyakat, és amely a világegyetem integráló energiája, szeretetnek nevezzük. A taszítás természetét kimutató érzelmet, amely szenvedéssel vagy kínnal taszítja el egymástól a tárgyakat, és amely a világegyetem szétbontó energiája, gyűlöletnek nevezzük. A vágy gyökeréből ez a két szár sarjad, és az érzelmek minden ágát erre az ikerpárra lehet visszavezetni.
Ezért azonos a vágy és az érzelmek jellege. A szeretet magához igyekszik húzni a vonzó tárgyat, azért, hogy egyesüljön vele, vagy annak érdekében, hogy birtokolja, vagy hogy az birtokolja őt. A szeretet az élvezet, a boldogság által köt, mint a vágy. Kötelékei valóban tartósabbak, összetettebbek, bonyolultabban összefont több és finomabb fonálból tevődnek össze; azonban a vágy és vonzódás lényege, két tárgy összekötése egyúttal az érzelem és vonzódás lényege is, vagyis a szereteté. Ugyan így van a gyűlölettel is, amely arra törekszik, hogy a visszataszító tárgyat elűzze magától, vagy attól elmeneküljön, hogy távol legyen attól, hogy el-taszítsa. Kínnal, szenvedéssel, boldogtalansággal különít el. Így azután a visszataszítás vágya, két tárgy szétzavarásának lényege egyúttal a visszataszítási érzelem lényege is, vagyis a gyűlöleté. A szeretet és a gyűlölet a birtoklás és az elkerülés egyszerű vágyának kialakított és gondolattal átitatott formái.
A továbbiakban Dr. Besant azt magyarázza el, hogy a két nagy érzelem további három részre oszlik, annak megfelelően, hogy az érzelem tulajdonosa erősnek vagy gyengének érzi magát:
A lefelé tekintő szeretet: jóakarat, jóindulat – a felfelé tekintő szeretet: tisztelet. Ez a felsőbbtől az alsóbb felé, valamint az alsóbbtól a felsőbb felé megnyilvánuló szeretet többféle közös, egyetemleges jellegzetessége. A férj és feleség, a fivérek és nővérek közötti normális kapcsolatokban tanulmányozhatjuk az egyenlők között megnyilvánuló szeretetet. Ezekben az esetekben a szeretetet, mint kölcsönös gyengédséget, őszinteséget, mint figyelmességet, tiszteletet és a tetszeni akarás vágyát, mint nagylelkűséget és béketűrést látjuk megnyilvánulni.
Megtalálhatók itt a felsőbbtől az alsóbb felé megnyilvánuló szeretet-érzelmek elemei, de mindezekre a kölcsönösség nyomja rá bélyegét. Így mondhatjuk azt, hogy az egyenlők közötti szeretet közös jellegzetessége a kölcsönös segítség vágya.
Tehát a szeretet-érzelem három fő megnyilvánulási módja a jóindulat, a vágy a kölcsönös segítésre és a tisztelet. Minden szeretet-érzelem ide sorolható. Minden emberi kapcsolatot és viszonyt ebben a három osztályban lehet összegezni: felettesektől a beosztottak felé, egyenlőktől az egyenlők felé és beosztottaktól a felettesek felé.
Annie Besant azután a gyűlölet-érzelmeket magyarázza el ugyanígy:
A lefelé néző gyűlölet a megvetés, a lenézés, a felfelé néző pedig a félelem. Ugyanígy az egyenlők közötti gyűlölet, mint düh, harciasság, tiszteletlenség, erőszak, agresszivitás, féltékenység, szemtelenség, pökhendiség stb. nyilvánul meg, vagyis mindazok az érzelmek, amelyek az embereket eltaszítják egymástól, amikor riválisként szemtől szemben állnak egymással, nem kéz a kézben. A gyűlölet-érzelem fő jellegzetességei a megvetés, a kölcsönös ártani akarás és a félelem.
A szeretetre minden megnyilvánulásban a szimpátia, az önfeláldozás, az adni akarás a jellemző. Ezek a lényeges tényezői, akár mint jóakarat, jóindulat, a kölcsönös segítés vágya, akár mint tisztelet nyilvánul meg, mivel mindezek közvetlenül szolgálják a vonzódást, egységet hoznak létre, és ez magának a szeretetnek a természete. Ezért a szeretet a szellemtől való, mivel a szimpátia a másik iránti olyan érzés, mint amit önmaga iránt érezne. Az önfeláldozás a másik igényének olyan elismerése, mint a sajátjáé. Az adás a szellemi élet feltétele. Tehát a szeretetet a szellemhez, a világegyetem élet-oldalához tartozónak tekinthetjük.
Ezzel szemben a gyűlöletet minden megnyilvánulásában az ellenszenv, az ön-felmagasztalás, az elvenni vágyás jellemzi. Ezek a lényeges tényezői, akár mint megvetés, mint kölcsönös ártani akarás, akár mint félelem nyilvánul meg. Mindezek közvetlenül szolgálják a taszítást, az egymástól eltávolodást. Tehát a gyűlölet az anyagtól származik, a sokféleséget és különbségeket hangsúlyozza ki, lényegében elkülönülés, és a világegyetem forma-oldalához tartozik."
"Tehát a gyűlölet az anyagtól származik, a sokféleséget és különbségeket hangsúlyozza ki, lényegében elkülönülés, és a világegyetem forma-oldalához tartozik."
Ezzel az egy részével nem értek egyet. Úgy állítja be a formát mintha az rossz lenne. Pedig szerintem nem az; a következtetést érzem hibásnak. A sokféleség célja nem az elkülönülés, hanem a változatosság (hasonlóan mint a biológiai diverzitás).
Szerintem a forma, az anyag amolyan semleges "játszótér". Nem jó nem is rossz. Alapvetően determinánsan működik, de kellő szabadságot is biztosít a lehetőségeivel és kombinálhatóságával.
Se az anyaggal, se a formák sokaságával. Ezek mind az Isteni tökéletesség megnyilvánulásai a fizikai síkon. Ami ott egy pontban, egymagában és az Egységben Tökéletes, az itt a Földön csak a korlátozott sokféleségben adódhat vissza.
A baj az, hogy a gyűlölet állapota a különbségekre koncentrál a formákban, nem a hasonlóságokat látja, a hogy mindenben a tudat fejlődik. Ezért rombol. Erre vonatkozott az a rész, amivel nem értesz egyet.
És ilyen az egós működés alapja is, ebből következik.
Ez nagyon szofisztikált.
Csakhogy a vonzás törvénye univerzális.
Taszítás törvénye nincs.
Feltéve ha tényleg létezik a vonzás törvénye... (!)
Kérdezd a felsőbb éned.
:)
Magam is arra jutottam, hogy a vonzás törvénye létezik (bár inkább simán teremtésnek hívom). Csak ugyanezzel a logikával, amivel erre jutottam, az ellentétére is tudnék verziókat mondani. Nem vegyünk semmit se biztosnak.
törvényét úgy kell beépíteni az életünkbe, mint egy olyan törvényt, ami a minőségekre vonatkozik.
pl. sokat agyaltam azon, ha a hasonló a hasonlót vonzza, mi van a szexel? A válasz, az egészséges nemi identitású egy másik egészségest vonz, férfi a nőt, a "másság" pedig másságot. Vagy ez a példa, ha én eladni akarok egy vevőt kell bevonzanom, nem pedig egy másik embert, aki eladni akar...Itt megint a minőség mutatta meg magát rögtön, amikor tudtam, jó és értékes amit eladok, elégedett vevőket vonzottam be, tehát az adás vételt az megelégedés minősége töltötte be.
A teremtés részével egyetértek, amire a figyelmünk irányul, azt teremtjük meg, méghozzá annak a minőségnek megfelelően, amit azzal a dologgal kapcsolatban érzünk.
A félelem a tárgyát bevonzza, az elfojtott agresszivitás is...
- egy másik életforma létjogosultságának el nem ismerése, semmibe vétele, mint ha nem is létezne.
Van itt egy nyalánkság - amikor a fejlődésben az a feladat, hogy kiboríthatatlanná, "egykedvűvé" váljon a tanítvány. Ez nem a közöny állapota, hanem a felfokozott érzékenységé, mely alatt valaki meg tudja tartani addigi stabil, jó tudatállapotát.
Mások szenvedését átérezve az ilyen ember azonnal segít, kérés nélkül megtesz minden megtehetőt, hogy a szenvedést enyhítse. De eközben a saját kontrollált tudatállapotából semerre nem billenthető ki.
Igen, ez egy jó meghatározás! Tetszik :)
Nem vagy kisse összezavarodva Haver?
Ennek a blognak se füle se farka.
A felelmet nem lehet adni annak akiben nincs a felelemnek kapaszkodoja.
Üdv!Erika