A múlt héten sikeresen átrepültem a biciklimen munkába menet, így kezem-lábam rögvest változatos színekben pompázhatott.
Másnap reggelre már fájt a nyakam, ami mára konkrétan beállt egészen a vállamig, és 3 napja nem hagy aludni - sem -, mert konstans fáj, váltakozó intenzitással.
A hétvégén ez már elég zavaróvá vált, mert nehéz volt bármire is koncentrálnom, hát elkezdtem gondolkodni rajta, mit lehetne ezzel kezdeni, ami konstruktív.
Felajánlottam a fájdalmat eddigi szolga bánásmódomnak magammal és korlátaimnak, és úgy voltam vele, ahogy a fájdalom majd múlik, úgy nyerek egyre inkább bocsánatot magamtól, és válok egyre szabadabbá önnön korlátaim alól. Tehát valahol a fájdalomra eddig életvitelem és gondolkodásmódom fizikai megtestesülésére tekintettem, és hálás voltam, amiért figyelmeztetett, nem voltam elég jó magamhoz.
Ma tovább mentem: nagyon fontos, hogy az ember figyeljen magára és az egészségére, és itt kap az itt és most egészségmegőrző szerepet: ha itt és mostban vagy, akkor az álmodozás és elrévedezés helyett észreveszed az előtted levő gödröt, vagy, hogy a lámpa már nem zöld és siess vagy ne indulj el - például, de folytathatnám.
Ma délutánra már annyira beállt a történet a nyakamban, hogy elmentem kórházba megnézetni.
Közben jött a többi gondolat: mi miatt áll be az ember nyaka? merre nem akarok fordulni? merre kéne forduljak?
A kórházban eltörpült az én beállt nyakam a többiek gondjához képest, és tisztelettel néztem minden súlyos gondokkal küszködőt, akik szó nélkül tűrték fájdalmukat és kiszolgáltatottságukat. Elfogadás. "Ezt kaptam, fejet hajtok, legyen aminek lennie kell, bízok benned uram" - hihetetlen csillogó szemű, gyakran idős emberek. Én is fejet hajtottam. Végül sok órás várakozás után közölték, nincs törés, szedjek fájdalomcsillapítót, és várjam, hogy jobb lesz, ha nem, menjek el megnézetni neurológiára.
Ezen megmérgesedtem, mert már konkrétan fájt, amit pillanatnyi dühöm csak erősített, adtak volna akármit, és máris jobban éreztem volna magam, még ha amúgy nem is..
Majd nőtt a dühöm, és gondoltam, megnézem, mit akar, hova tart, hát nem fékeztem. Körülöttem mindenki jókedvű volt és bokán tudtam volna rúgni őket, mit van ezeknek most jókedvük!
Majd jöttünk felfelé a busszal a hegyre (hazafelé) , és egyszer csak nagy autósor előttünk.. majd meglátok egy földön fekvő elütött fiút, és elkaptam a fejem.
És belém nyilallt: uram Isten, fájdalom= élet . Minden jót kívántam magamban neki, nem tudom, élt-e vagy már nem, nem mertem odanézni. És elszégyelltem magam, végtelenül. Mi az én bajom ahhoz képest? Egy szavam nem lehet, hiszen élek, Istenem, mennyire hálás vagyok, hogy élek, és ha ez a fájdalom erre tanít, ám legyen! Alázat.
Igaz, több fronton elbátortalanított ez a ma este, de ez már más tészta.
Nektek mit tanít a fájdalom? És hogy élitek meg?