Buzgár.
Talán ez a legjobb, amit ki tudok találni most magamra. Kibuggyannak belőlem érzések és áradok. elöntenek a váltakozó érzelmek, a testem pedig letilt.Magányos vagyok. De ez az a kellemes magány. DE egyébként pedig nem vagyok most jó helyen.Lassan mennem kell, annyira érzem a közelgő változásokat, néha kicsit aggódom, hogy a változást látom, de a pontos idejét nem, és azt sem, hogy mi lesz utána. Jaj de nem szeretem a kilátástalanságot.Illetve az eszem nem szereti, a lelkem meg azt mondja, hogy semmi sem kilátástalan. Mint egy ebihal, aki kezd átalakulni, de ő maga nem tudja, hogy egy béka. Persze a béka sem tudja, hogy királyfi. De ez még messze van. kergetem a rég nem látott szerelem érzését. Közbe csak társra vágyom. Leginkább arra, hogy egy legyek. s ha egy vagyok, és ő is akkor végre egyek lehetünk. Mennyivel könnyebb lenne az eszemnek ha tudnám, hogy kit akarok. De az már viszont akkor elvárás....mindegy, addig is csak szeretlek... akit csak tudok...., így téged is. Igen téged, téged ott a gép előtt... na mindegy... ki kellett jönnie. S most nem tudom, hogy elolvadjak a szerelemtől, vagy sírjak a keserűségemtől... Kibuggyanok.

oly közel most a soha,
s távol tőlem a pillanat
hol téged újra mekapjalak.
magamhoz ölelem jövőnk
poros fényképalbumát,
számolom a percek
vastag aranyfonalát.
hol arcod újra rám nevet,
őrzőn tartom két kezed.
várva egymást, életálmon át,
hogy lelkemre bízd
szerelmünk zálogát.
imát szorongató két kezem:
add meg kérlek Istenem...