3. ok: azt kritizálom a másikban, amit magamban képtelen vagyok elfogadni.

...mostanában mindig Csaesz egyik megjegyzése jut az eszembe.

"Akkor vágjuk oda keményen az igazságunkat, amikor magunkat is győzködnünk kell közben, hogy ez a helyes viselkedés.
Ha belül már helyén lenne az önértékelésed, akkor tudnád az igazságodat olyan lágyan elmondani a másiknak, hogy eszébe sem jutna haragudni rád ezért. Lehet természetes módon is őszintének lenni. "

És ez az én olvasatomban vonatkozik mindenféle kritikai megnyilvánulásra is... :))

Mellesleg, ha már kritika, akkor szerintem is azt bíráljuk, amit valamiért nem tudunk befogadni, dolgunk van vele.

Jó esetben csak nem értünk valamit, ezért rákérdezünk, a rosszabbik talán az, amikor egyben ítélkezünk is...:)

Nekem azok a kritikák nem esnek rosszul, amikről érzem, hogy szeretetből jönnek és jó szándékból. Viszont, amikor ilyen kritikát fogalmaz az ember, valamit mindig hozzá érdemes tenni, hogy miért becsüli az ember az illetőt, szóval ez és ez nagyon jó, de ezt talán jobb lenne még máshogy, mert akkor félre lehet érteni, hogy esetleg a másik személyével van baja, és nem egy viselkedéssel/gondolattal. Érni szokott egy másikfajta kritika is, ami nem a személyemnek szól, hanem például politikai nézetemnek. Az meg egyáltalán nem bántja az egómat, mert nem nekem szól, hanem általában a félreismert nézeteimnek. Ezen mosolygok, és szeretettel megbeszélem az illetővel a dolgokat, ha szeretné, de soha nem sértődök meg.
Ami rosszul esik, az az igazságtalan kritika, az előítélet-kritika, amikor például a szobatársam nekem esett, hogy én biztos ezt gondolom és ilyen és olyan leszek majd tőle, és ezt mind felsőbbrendűség-érzettel. Attól a hideg is kirázott, (nem az egómat bántotta, hiszen nem volt igaza, maga a konfliktus fáj), bár átgondoltam, igaza lehetett-e, és nagyon nem volt. Szobatársam előítéletessége bennem elfordulást váltott ki, és többek között ez is hozott néhány konfliktust, de aztán, mivel ő is törekedett a fejlődésre, és megértésre, és én is, most már szent a béke.:)
Én általában akkor szoktam kritikát mondani, ha védekezésből teszem. Amúgy nem szoktam ítélkezni más esetekben, vagyis persze meg tudom mondani, hogy ez vagy az nem tetszik valaki viselkedésében, de ha az energiámat nem szívja vagy nem valaki mást kell megvédeni, akkor hagyom, majd rájön a dolgokra. De például apukámmal szemben (ő legtöbbször energiavámpír), nem lehet kritikák nélkül lerázni sokszor, sokszor csak úgy tudom kiküldeni a szobámból, hogy hagyjon már békén, már másképp nem érti, és magyarázza a sok negatív dolgot, olyan stílusban, mintha örülne, hogy van valami rossz, amin lehet sopánkodni, és általában csak ilyen dolgokat. Úgy, hogy a másikat nem hallgatja meg, de ha már ordítok is esetleg, lenyugszik és kimegy. Na ez a védekező-kritika. Hazaszeretetből, szintén védelemből kritizálom a politikusok viselkedését is. Ahogy belegondolok, másfajta kritikát, esetleg ítélkezést nem igazán szoktam.

Továbbá úgy gondolom és kissé lehet, hogy magamból kiindulva, hogy a kritika mindig egyéntől függ, sokszor először veszem a fáradtságot és megpróbálom átérezni, hogy a másik fél abban a pillanatban hogyan rezeg, Hermess szavát használva-bocsánat- és csak mindezek után cselekedni.
Bár ez ugye végtelenül nehéz, de ezen vagyok most ezt épitem.
A hires mondás-CSAK AZT TEDD A MÁSIKNAK, AMIT MAGADNAK IS TENNÉL- bár tudom, hogy nem pontos , de nem emlékszem az eredetire.

Én azt tapasztaltam, hogy bármilyen módon mondjuk el az észrevételünket a másiknak, ha a hallgató érzékeny, meg fog sértődni.
Az már egy következő téma, hogy az ember mitől válik érzékennyé a rá vonatkozó külső megfigyelésre. Akár Hermess által említett energiahiánytól, vagy általános negatív énképtől, stb. stb.

Az NLP-ben van egy olyan előfeltevés ( törvényszerűség, amit érdemes figyelembe venni), hogy:
A kommunikáció azt jelenti, amit eredményezett.
Vagyis nem az számít, hogy mit akarunk, hanem az, hogy mit váltottunk ki az emberből.

Na, de a jószándék!!!
Hogy is mondják? A pokolba vezető út is .....

Szerintem még fontos lenne pontosítani a kritika kifejezést. Ezért nem is használtam ezt a szót eddig, inkább: észrevétel, megfigyelés, visszajelzés.

-Khm Khhhm!Figyi!nyitva van a slicced!
-Miert sertegtsz?Szoval trehänynak tartasz engem?
Kepzeld nekem igy tetszik,es hogy te mit mondasz nem erdekel!
Különben is senki nem tett megjegyzest meg csak te!
Honnan veszed magadnak a bätorsägot hogy kioktass engem!
-Ok.Rendben!A Te döntesed.Tölem järhatsz nyitott sliccel ha igy jo Neked!

Szoval ilyen jätszmäkat eltem meg itt.
Hogy csak jelezni szerettem volna valamit es a mäsik kritikänak,tämadäsnak vette.

Kritika vagy jelzes?
Aki kapja a labdät,maga döntse el hogy mit kezd vele!

Üdv!Erika

Kincsek vannak itt. Tapasztalások.
Mint az Életben: sebek szakadnak fel, és sebek gyógyul/hat/nak...
Sebeket hordozok magamban, amire az egom rásegít. Egész lényem így egy nagy sebbé válik, sebesültként járok-kelek a világban.
Dehogyis akar engem a másik ember megbántani, hiszen ő is a saját sebével van elfoglalva - mégis sikerül! Ez az állapot aztán kardként működik az egymással vívott csatáinkban. Provokálom a harcot, mintegy vágyva, hogy megsérüljek, hogy sebeim még jobban fájjanak.
Hogyan gyógyulhatnék mégis?
Alá kell/ene vájni a sebemnek, ami csak az ego nélkül mehet.
Várnom kell. /Az egom türelmetlen, azonnal igazat szeretne magának./
Elfogadnom azt a sebet.
Nem reagálnom, ha valaki megsért, csak figyelni, mi lesz, mi fog történni.
Egyszercsak elindul egy MÁS energia.

Sebesült társatok: szeklice:-)