Egy szó mint száz, hűha de elgondolkoztató egy kis gondolatsort kreáltál ide!!! Mindjárt éjfél, de ez most elvette a kedvem az alvástól.

Döbbenetesen megegyeznek a Te kérdéseid és gondolataid az enyéimmel. Nos, most így 38 évesen lassan egy éve nem alszom, minden egyes éjszaka szinte kórosan csak ezeken morfondírozom. Tudom, hogy fentről küldték le mint megoldandó gondolatokat, azt is tudom, hogy ez az a terület az életemben, amivel meg kéne végre bírkóznom, DE NEM MEGY. Iszonyú furcsa kettősség: Van egy "jófazon'" férjem és egy 6 éves, tehetséges csodaszép kislányom..meg egy kilenc hónapos halvány kékszemű tejföl fejű anygyalka. Tehát boldog is lehetnék....ehelyett sok száz éjszakán azzal vívódom, vajon miért nem teljesítettem be azt a kivételes adottságot, amivel megáldott a természet. Fiatalként, főként kamaszként csak hánykolódtam, szüleim nem voltak sem partnerek, sem biztos pont az én lelki fejlődésemben, így ahelyett hogy céltudatos és határozott lépéseket tettem volna a kibontakoztatás felé mindíg csak megtorpantam és a mottóm a nekem úgy sem sikerülhet lett. - és a te szavaidat szó szerint idézve, a szitu dettó ugyanaz :
" Felnőttkoromban bejött a képbe a megélhetés problémája. Civil munkáimból sorra kiebrudalt a Jóisten. Hol megszűnt, hol én lettem betege az adott munkahelynek... Így élni folyamatos harc. Főleg önmagammal!!! Nagy tanítás, valóban."

Nagyon mély depresszióval küzdtem évekig, hiába volt minden gyógyszeres kezelés. A mai napig üvölt bennem a fájdalom, hogy miért nem küzdöttem sokkal többet,....pedig 5 évet az életemben csak arra szántam, hogy a munka mellett maximális gőzzel és lelkesedéssel az akkor még Iparművészeti Főiskolára bejussak. Aztán nem jutottam be, az 1000 jelentkezőből 30-at vettek fel. Mind sógor és koma volt, ismertem őket. Aztán 5 év küzdelem után egy szörnyű kudarcélménnyel "gazdagodva' feladtam. És jöttek azok a bizonyos munkahelyi szituációk, melyeket említettél. Aztán jött a depresszió és a súlyos önbizalomhiány..

Ha megkérdezné a Jóisten - lányom, mit változtatnál, de csak egyetlenegy dolgot mondhatsz - én azt válaszolnám: Édes Jó Istenem, adj nekem elég kitartást és szerencsét hogy azt a csodálatos művészeti tehetséget legyen módom életemben kibontakoztatni és felszabadultan, alkotóként használni, hogy a szenvedélyem és munkám ugyanaz lehessen!

Egy reményfoszlány talán az, hogy a most 6 éves lányom csodálatos rajzkészséggel van megáldva, valamint a sport területén is nagyon ügyes, így bízom benne, hogy az én szeretetem és biztatásom, küzdelmem érte pozitív és fejlesztő hatású lesz, hátha ő nem éli majd át azt a mély szorongásos és fájdalmas állapotot, amit a hely meg nem találás képes okozni.

ami írtál, gyöngyház, nálam húsba vágó kérdés egészen kicsi gyerekkorom óta. a mai napig nem értem magamban a szenvedélyt, ami a hivatás/alkotás iránti odaadást diktálja bennem, s a blokkot, ami ebben ugyanolyan folyamatossággal meggátol.
én úgy találom, hogy az alkotás egyfajta szabadság. az az ember, aki képes kérdések nélkül, vagy éppen kérdésekbe merülve odaadni magát az alkotás szenvedélyének: szabad. pontosan olyan értelemben, ahogy az a belső tudatosság során is megélhető. csupán az alkotó ember esetében éppen az alkotás dimenziójában igaz, nem feltétetlen az életével példa rá az ilyen ember.
akinél ez blokkolva van, hasonló folyamatokkal küzködik magában, mint az, akinél a saját belső szabad lénye küzd a föllélegzésért.
ezért lehet az alkotói erő felszabadításának talán egyik útja a tudatos szolgálat. a nem magamnak, a saját örömömet szolgáló alkotás, hanem a Láthatatlannak.
a blokk. fogalmam sincs miből is áll. talán sok mindenből egyszerre. a gyerekkor, a szülők, a képtelenség a most örömére, ami a jövőbe vetíti a vágyat, s a jelenbe hozza a félszet. az én esetemben az ezen való agyalás semmiképp nem út. nem emel ki a helyzetből, ami a két ellentétes erő miatt fáj.
s még valami: igen mélyen összefügg az alkotói erő kibontakoztatásának képessége a belső biztonsággal. gyerekkorban talán a jól szeretett gyereknek nagyobb az esélye a tehetsége, a saját belső lénye valódi kibontására. felnőttkorban lehet ilyen egy szerencsés közösség, kapcsolat, s a belső út. kinek mi jut.
a saját élményem szerint nincs ennél nagyobb kín: amikor a belső tűz befullad. és nincs ennél hosszabban fentmaradó fájdalom. az én esetemben, ha nem oldom meg, a halálig tart. hogy azon túl mi lesz, nem tudom.
mindenkinek azt kívánom, akiben ilyen tűz lobog, hogy jusson el az alkotásig. mindegy, mi lesz, mindegy, milyen lesz. de élje át, ha teheti napra-nap, ha teheti mindig. s ha képes rá, nézze ezzel a szemmel a gyermeket, akit nevel, a megélhetést, ami fojt, a depressziót, ami lenyomja. nézzen most, s ha fél, ha vágyik, játszon a félelemmel, a vággyal, teremtse képpé őket.
magamnak írom ezt.