Beszélgessünk együtt - egymásért
Kedves Mindenki!
Nekem hiányoztok! Ti akik velem utaztok a villamoson, buszon, bárhol, akikkel találkozok mikor munkába mentem és most mikor pár hónapos kisfiammal utazgatok némán, jobb híján, mert könnyebb az üvegen át kinézni az esőbe, ködbe, napsütésbe mint egymásra úgy, hogy ne méregessük egymást, hanem észrevéve a mindenki egy érzését amiben megnyilhatunk és nem vagyunk egyedül, csak a gondolataink tesznek magányossá.
Az a párbeszéd amiben Ti is elmondjátok ami napi szinten foglalkoztat, megoldásra vár, már ott kiabál belül, és nem tudjátok kinek. Na nem azért mert nincsenek családtagok, barátok, ismerösök, hanem mert néha még önmagunkkal is félünk leülni egy nyílt öszinte párbeszédre mert hátha utána már nem is lehet szeretni azt aki a tükörből visszatekint ránk.
Szóval arra gondoltam ha nekem ez hiányzik Ti is ugyanígy vagytok ezzel és jó lenne egy fórum ahol jól kibeszélgethetjük magunkat és senki nem kéri rajtunk utána számon ezt mikor tettük és mennyiszer, és persze a hibáinkat sem amik itt reményeim szerint majd megoldásra találnak. Nem én fogom megoldani, hanem egymást segítve együtt. Lehet, hogy nem sikerül, de minden beszélgetésben ott a tanulság, a fejlődés lehetősége.
Ennek reményében nyitom ezt a blogot, a közös beszélgetésekért.
Először talán beszélhetnénk a félelmeinkről, azt hiszem ezek tesznek keresztbe mindig akkor mikor már jól éreznénk magunkat.
Hát ne hagyjuk!!
Mosolyogjunk, nevessünk együtt a világra minden nap!
Várom a hozzászólásokat miről szeretnétek beszélgetni, a jelszónk legyen bármiről őszintén.
Szeretettel várok minden beszélgetőtársat
Kriszta
- dkriszta blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
15 hozzászólásSzia Kriszta!
Jó hogy írtad ezt, én is hasonló problémával küszködök. Még a saját anyámmal sem vagyok képes őszinte lenni, mígnem rájöttem, hogy azért, mert magammal sem vagyok őszinte.
Az igazság az, hogy az egóm szereti emiatt sajnálni magát, ,,ó, szegény kicsi megnemértett zseni a korosztálya nem érti meg a kis fejlődő lelket ezért le kell nézni őket..."
De közben magamat is lenézem.
Úgy érzem, valami megakadályoz abban, hogy olyanná váljak, amilyen lenni szeretnék, és mostanában egyre... hülyébbnek érzem magam.
Mit gondoltok? Hogyan győzzem le/engedjem el ezt a gőgöt, ami miatt nem csak másokat, de magamat is lenézem?
Szia Skarma!
Nagyon örülök, hogy bekapcsolódtál, és ilyen öszintén írtál magadról.
Ezzel a problémál szerintem nemcsak ketten, hanem nagyon sokan küzdünk. Talán mindenki? Még ezt is meg merném kockáztatni. Lehet, hogy most sokan azt mondják, ugyan már mitől félnék és miért ne lennék őszinte?
Talán mert akkor nem hisznek majd jónak, okosnak, stb. Azt gondolom, hogy amiért a legfontosabb legyőzni a félelmeinket, a szabadság, hogy önmagunk lehessünk és ne elvárások szerint kelljen élnünk. Mert a félelmek alakítják viselkedésünket és azt hisszük megnyitják az utat a társadalomba való beilleszkedéshez, közben csak elszeparálnak másoktól.
Minden nap lépésről lépésre lehet tenni azért, hogy elengedjük őket. Ha szeretnél beszélni valakivel őszintén tedd azt, ha a mamáddal a régi poros dolgokat akarod tisztázni tedd azt, ha bulizni hívnak és éppen nincs kedved menni tedd azt, ha viszont az utcán énekelni akarsz és mosolyogni mikor sétálsz és biciklivel jönnek szembe tedd azt. Ettől nem leszel kevesebb csak több, az emberek látni fogják, hogy ragyogsz és ez az igazi szépség ami belülröl fakad a magammal és a világgal rendben vagyok élménye.
Közben viszont nem szabad elfejteni, hogy mindig úgy legyünk önmagunk és ne adjuk fel igényeinket, hogy közbe ne bántsunk meg másokat.
Ez a másik amit gyakorlok. Hiszen nem mindenki akar még az őszintén megnyilunk "körbe" tartozni mert fél és ez érthető, mutassuk meg, hogy tudunk bizni egymásban. Nem vettétek észre, hogy az emberek nem mernek az utcán egymásra nézni, szemlesütve utaznak és bezárkóznak a saját világukba.
Történt a múlkor, mikor pár hónapos kisfiammal és a párommal utaztam a villamoson egy maihoz hasonló borus napon, megszólítottam egy nagyon szimpatikus hölgyet, mert éppen olyan gumicsizmára vágytam a több napos elázás után amit ő viselt. Feltettem a kérdést, hol vette a csizmát? mert nekem nagyon tetszik. Erre ő döbbenten első reakcióként megfagyott, majd nagy örömmel mesélte hol tudok ilyen gumicsizmát venni. Szóval van rá igény, hogy beszélgessünk, csak nem merünk.
Mi a véleményetek, hogy lehetne ezen változtatni?
És mit gondoltok, megoszthatnánk néha programötelteket amik pozítiv energiákkal töltenek fel, pl. koncert, mozi, színház, hangverseny stb., mert szerintem ez is egy lehetőség út önmagunk igényeinek megéléséhez.:)
Mosolygós szép napot mindenkinek :) !
ha más emberek lenézése együtt jár azzal, hogy magadat is lenézed, az a jobb mintha csak ugy lenéznéd az embereket :)
talán az okozza a zavart ha belátjuk hogy sokban nem különbözünk (mi is ugyanolyan emberek vagyunk), mégis mások akarunk lenni, a megértést és befogadást viszont ugyanazoktol az emberektöl várjuk akiket lenézünk..
a másokkal való elégedetlenség abbol eredhet, hogy saját magunkkal is elégedetlenek vagyunk
ilyen kettösségekben élve (mások és önmagünk, amilyen szeretnék lenni és amilyen vagyok) nehéz öszintének lenni, még magunkkal is
de nehéz ezt röviden...
inkább megkérdezem:
ha másokat nem lenézel, hanem megprobálod elfogadni öket, akkor magaddal nem vagy öszinte?
viszont ha saját értékeidet nézed akkor nehéz nem elitélni másokat?
lehet az akadályoz meg abban, hogy olyanná válj, amilyen lenni szeretnél, hogy nem hiszed el, hogy képes vagy rá? és ez a sikertelenség elégedetlenné tesz?
Azt hiszem, az az igazság, hogy nem velük van bajom. Nem utálok másokat, hanem azt utálom, aki én vagyok mellettük. Bár talán az ,,utálom" kicsit erős kifejezés.
Még a gimi első osztályában, amikor nem ismertem mindenkit, megpróbáltam beszélgetni velük.
Épp akkor változott meg az életem, kinyílt a Világ, tudatosulni kezdtem.
Kicsit naívan azt hittem, másokkal is ilyesmi történik, és szóba hoztam, kiteregettem a legújabb nézeteimet, amiket kb előző nap tanultam, próbáltam megfogalmazni milyen tökéletes ez az egész...
És kinevettek.
Kinevettek, mikor azt mondtam, mi kb. Isten Földre vetített képei vagyunk, bennünk van a Mindenség magja, hagynunk kell növekedni, stb...
De egyszerűen nem értették mit mondok. És azt hiszem azóta vagyok képtelen megnyílni a társaimnak, mert ők viccnek vették azt, ami számomra maga az élet. A fejlődés. Még a nővérem is azt mondta, csak káprázik a szemem, mikor a fénylényekről beszéltem neki.
És szépen kialakult egy szép kis álarc előttem, az egyik fele nagy mókamester, nevetős, poénkodós, a másik meg a komoly, mogorva, ne szólj hozzám, tiszteljetek-álarc. De egyik sem hajlandó elárulni a titkait, azt hiszik, hogy ha megmutatják, ők milyen kemények, akkor nem ér több csalódás és megaláztatás.
És most úgy érzem képtelen vagyok ebből kitörni.
Aztán ott van megint az újabb kettőség: mivel a korosztályommal nem értem meg a hangot, felnőttekkel próbáltam barátkozni, meg minden, de ők meg csak a kislányt látják bennem.
Ti is hasonlóval küszködtök?
nekem tetszik, hogy ilyen világosan meg tudod fogalmazni, mit érzel, mi zavar pontosan.
"bennünk van a Mindenség magja" szerintem ez egy nagyon komoly "téma" - ha mások kinevettek, mikor ezt mondtad, az (szerintem ) azért lehet, mert esetleg, komolytalan, gyerekes hozzáállásal rendelkezik az az illető, aki ezt hallotta tőled. Útáltad utána magad? Ezzel sokszor találkozom. Most kezdek rájönni arra, hogy nem mindegy, kinek, mit mondunk el. Legszívesebben, a környezetünkben élő emberekről a legjobbat feltételezzük. De mindíg csalódnunk kell. (és utána jön a "jaj de hülye voltam - már megint-)A kivétel nagyon ritka. Ellenben, mivel egy ilyen gondolatod elég "furcsa" ahhoz, hogy beszélni akarj róla másnak, nos. Nehéz kérdés az is, kivel tudod ezt megbeszélni.
Néha attól tartok, tisztára becsavarodom, hogy magányos maradok, végleg. Anya a minap mondott nekem valamit. Hogy ami régen történt velünk, és rossz volt -tehát hatást gyakorol a jelenünkre is- azt át kell lépni. Mert nem látszódik az a mindennapi viselkedésünkön, hogy mondjuk annak idején milyen trauma ért minket. Tegyünk úgy, mintha nem is lenne. Rengeteg dologtól félek. A jelentől, attól amit látok, olykor.
A minap felszállt egy "anya" két gyerekével a vonatra. Olyan volt, mintha horrorfilm részletét láttam volna. A gyerek sikítva rohant -jaj, hát gyerek, természetes hogy ordít (!) az anyja elől (!), aki begörbített ujjakkal, ment a gyerek után... ez így elmondhatatlan. ( de mit mond rá a hétköznapi viselkedésben lévő ember: jaj, hát rossz kisgyerek...mert az igazság kib.szott rémisztő volt) Szörnyen megijedtem. Te jó ég, ilyen van?!
Vacsoránál két testvérpár ült, a fiatalabb arcán látom a furcsa mosolyt - értsd: vicsorgás- és hirtelen, a szemem előtt, két kislányt láttam bennük. Az idősebb arcán valami kegyetlen "mosoly" háhá, neked be kell hódolnod, engem szeretnek jobban, te senki vagy, én bezzeg! A fiatalabb testvér szeme pedig iszonyatosan merev, ő folyamatosan csak azt akarta hogy ugyanúgy szeressék. De az egyik lenyomta a másikat, valószínűleg az, aki a butább volt... a jelenet ismét leírhatatlan.
Szóval, ilyesmiket látok néha. Következésképpen, nem én vagyok az, aki egy társaságban hamar el tudja engedni magát, ami lehetnék, és amivé váltam, régtávol van egymástól. Emiatt is feszült vagyok. Folyton lenézem magam. Ha valaki szeretni próbál, inkább ellököm magamtól, és próbálok úgy tenni emberek között, mintha ott sem lennék. Erre több módszerem van, hogyan tudom elérni hogy ne vegyenek engem emberszámba, általában sikerül is.
Úgy gondolom, amit látok olykor, az igaz. Kicsavarodott lelkek, ha lehet így mondani. De nem ez a köznapi gondolkodás. És hiába próbálok ráhangolódni másokra, egy idő után előjön akkoris ez a parás dolog.
Valami értelmes tanács, hogyan lehet kezelni az ilyet, esetleg hasonló tapasztalat? :
Anyukádnak sajnos nincs igaza. A múltban átélt traumák hatására vonzza a mostani figyelmedet a gyerekekkel kapcsolatos erőszak és elnyomás. A múltat fel kell dolgozni, ez azt jelenti, hogy a lefojtott érzelmeket, mint félelem, harag, düh, kétségbeesés, gyűlölet ki kell engedni a gátak mögül. Ha a tudatalatti nincs kitisztítva, rendbe rakva a tudatosodás sem tud fejlődni benned, mert ezek a lezárt dolgok zárják el a lelked igazi lényegét a megnyilvánulástól.
Valamilyen trauma élete folyamán minden embert ér, a feldolgozás során több lépcsőn kell végig menni. Az első a karma. A második tanítás, harmadik a megbocsátás. Nagyon fontos tudatosítani, hogy mi az, amit megváltoztatott benned... Mert a furkós bottal csapkodó ősembertől, akinek meg kellett tapasztalnia milyen az, amikor őt vágják fejbe, vagy éppen nőnek születik le és most őt vonszolják hajánál fogva, nekünk ez a fejlődési út jutott. Ha érdekel, ki mit ajánl ezen az oldalon erre, lehet, érdemes lenni nyitni egy topikot neki.
Nem volna jó átesni a ló túlsó oldalára, és megtagadni magunkban ezeket a nagyon erős élet ösztönöket. Persze gusztustalan látni, amikor a nem-tudatos ösztönből elnyom, kihasznál, megaláz gyengébb ember, pláne gyereket... De ezek az ösztönök bennünk is élnek, de mi megtanultuk(juk) felismerni az eredeti szükségletet, és humánus, sőt Isteni úton kielégíteni.
Ha két testvér közül az egyik teljesen elnyomja a másikat, akkor ez azért van mert kevés figyelem és szeretet jut neki. Eszünkbe sem jut harcolni azért amiből bőségesen jut nekünk. Mint a levegő.... De nyomják csak le a fejedet a víz alá... Mindjárt kijön az életösztön, onnantól az ember is csak egy állat...
Az internet az, ami most nekünk segít az egymásra találásban. Mert a nem-tudatosok egy idő után nagyon taszítanak. Aztán van olyan stádium, amikor az önértékelés, és az Isten kép, olyan szinten a helyén van, hogy nem tudnak ránk rosszul hatni, be sem vonzzuk, de addig az út nagyon hosszú.
Fú. Nem egy kellemes élmény a dolgok mögé látni. Például, én azt vettem észre a családomban, hogy bizonyos dolgokat nem illik észrevenni, beszélni róluk meg végképp nem. Gondolok itt arra, hogy hogyan bánunk egymással valójában. Mi történik igazából. Valahol ottrekedtünk, a lelkünkkel.
Eddig azt hittem, én vagyok csak úgy, hogy próbálom elfojtani a problémáimat. Most úgy látom, rengetegen teszik ezt. De a felszín mindíg ottvan, és egyesek inkább hiszik azt, hogy azon kívül más nincs is, mint meglátni azt, akikké váltunk.
Igen, régi félelmeim jönnek elő, spontán. Emiatt mások sokszor hülyének néznek, vlsz attól, mert megijednek ... Vagy mert eszükbe ötlik olyankor, hogy nahát, nekem is van takargatnivalóm. Ilyenkor általában a takargatnivaló valahogy megnyilvánul, én észreveszem, és egyből nem szeretnek velem lenni. Pedig dehogy akarok ártani. Azt szeretném, hogy mások is észrevegyék azt, hogy nem a diplomám, a kocsim, a határozottságom, meg az önmagamról kialakított pozitív vagy negatív látszatvalami vagyok.
Úgy tűnik most, hogy valami furcsa folyamaton megyek keresztül, és próbáltam társakat keresni. Pedig ha jobban meggondolom, ez csakis egyedül lehetséges. De néha már úgy éreztem, megőrülök, ahogy rámszabadultak mindenféle parás dolgok, és az így volt valójában élmények. Nem tudom hogyan, miért, de néha vannak furcsa állapotváltozásaim. Általánosságban olyanok, mintha kiszkadnék a jelenlegi életemből, és valahonnan nézve, lehetőségem van az életem pontjait más szemszögből nézni. Olyankor az a legnehezebb, hogy hazudtak nekem, becsaptak, "ösztönből" elnyomtak, s az eredmény az lett, hogy ugyanolyan állattá váltam, mint azok az emberek, akiktől rettegtem. Most én vagyok köztük a "hülye".
Hát, nehéz. De inkább ez, mint vakon élni örökre.
Amit az életösztönöm mond, az az, hogy sokkal több lehetnél ennél, és ne alkudj meg. Légy önmagad. Kezdetben elbuktam ebben a harcban. Aztán sokáig aludtam. Most pedig olyan, mintha valahogy ismét elkezdődne.
És a konklúzió: tudom, hogy nem kell senkire haragudnom amiatt, mert így kics.sztek velem. A szenvedésből rengeteget lehet tanulni. De néha félek attól, mi lesz, ha megint nem sikerül?
("megint nem sikerül" --- bizonytalanságérzés --- erre is sikerült ránevelni engem. épp az ellentéte annak, mint amilyen lennék, ha mernék.)
Hidd el, rengeteg ember van így. És a hasonló gondolkodásúak nagyon sokat tudnak csak azzal segíteni, ha programokon együtt vesztek rész, jó a hangulat. Nem vagy egyedül!
A családod kirakat-család, kifelé cukormáz, odabent pedig a rengeteg lefojtott negatív energia. Találj magadnak közösséget spiri emberkékkel, mindjárt kiderül, nincs olyan, hogy valamiről nem illik beszélni...
Ez a fórum is, jó pár barátságot, sőt párkapcsolatot összehozott... Ez nem jelenti azt, hogy mi nem dolgozunk egyedül kőkeményen magunkon, de meg van a helye és ideje a közösségi létnek is.
Ez tényleg jól esett. Megnyugtatott kicsit :) Egyenlőre ott tartok, hogy pszichológushoz járok. Most úgy érzem, még szükségem van rá, talán gyorsabban oldódnak a gátlások, téveszmék a segítségével.
"hasonló gondolkodásúak nagyon sokat tudnak csak azzal segíteni, ha programokon együtt vesztek rész"
igen, ez jól hangzik. :) Ha úgy érzem, eljött az ideje, szeretnék majd elmenni egy ilyen helyre. Talán még barátokat is szerezhetnék. Noés önbizalmat. :)
"Ez a fórum is, jó pár barátságot, sőt párkapcsolatot összehozott... Ez nem jelenti azt, hogy mi nem dolgozunk egyedül kőkeményen magunkon, de meg van a helye és ideje a közösségi létnek is."
Ezt a gondolatot szerettem. Még senkitől nem tudtam tanácsot kérni. Nagyon kezdő vagyok még ezen a téren. De mostmár nem hiszem azt, hogy én vagyok a totális bolond. Ez az első lépés onnan, ahonnan én indulok.
Köszönöm mégegyszer a megerősítést!
Vivi.
Ahogy majd visszatalálsz önmagadhoz, fogsz rájönni, mennyi minden nem Te vagy, csak rád rakták...
Örülök, amikor segíteni tudok, és ha van olyan, amit Te vagy bárki más nem akar megosztani itt a fórumon, mert túl privát akkor dobj egy email, ahogy lehetőségem van rá válaszolok.
... aki saját maga nem spirituális még!
Mert visszadöngöl éppen arra szintre, ahonnan próbálsz kinőni. Transzperszonális vagy integrál szemléletű pszichológus tud csak segíteni, akinek már voltak hasonló élményei, mint Neked. Ha nem tud arról, hogy van neki és mindenkinek egy Felsőbb Énje, akkor lehetőleg sürgősen hagyd ott, ahol rendel.
Az egy örvendetes tudatossági szint, amikor valaki elkezdi a saját jelenlegi és korábbi életei összefüggéseit átlátni, vagy mögé lát az emberi játszmáknak. Meg kell tanulnod ezeket a képességeidet a saját magad és mások fejlődését segítően felhasználni. Értékké tenni azt, ami most szokatlan és esetleg még zavaró.
Re. "Olyan pszichológushoz ne járj, aki aki saját maga nem spirituális még"
Igen, ez fontos. Viszont nem ismerek olyan pszichológust, illetve, nem találkoztam azzal, aki ebben tudna segíteni. Akihez most járok, ő egy középkorú nő. Elsőre felmértem a helyzetet, miszerint mit érdmes neki mondanom, és mi az, amiben ő már nem tud segíteni. Tehát figyelek rá, hogy mit mondhatok ott, és mi az, ami már az óra keretein kívülre esik.
Amit nekem nyújt most, az a biztonság, az együttérzés. És jó, hogy olyan dolgokról beszélhetek neki, amiről még soha senkinek nem tudtam. Gondolok itt arra, ez a mondtat mi mindent takar, az én esetemben:
"A családod kirakat-család, kifelé cukormáz, odabent pedig a rengeteg lefojtott negatív energia."
Beszúrok ide egy idézetet, mint kis "csemege" Nekem tetszik, remélem másnak is fog.
"Egy egész életet el lehet úgy élni, hogy másoknak a vágyait teljesítsem. Tehát elfelejthetem az összes vágyaimat, csak egyetlen egy vágyam lesz, az, hogy a ti vágyaitokat teljesítsem. Teljesen láthatatlanná fogok válni. Abban a pillanatban, amikor elmondom, hogy mi a vágyam – még az is, hogy most éhes vagyok, vagy most pisilni kell –, akkor azonnal valaki azt mondhatja nekem, hogy szégyeld magad. És a szégyen a léleknek olyan fájdalom, mintha tüzes, vörös vassal égetnék a bőrömet....
Egyszer kell, hogy valaki megszégyenítsen azért, mert őszintén megmondtam, mire vágyok, és talán soha többé nem fogom megmondani. "
Ez egy idézet volt, hmmm. Elgondolkodtató. Szerintem elég sokan érezzük azt, hogy ez az írás részlet, valamiért fontos...
Tényleg, Skarma. Amit az első postodban írtál, nagyon ismerős nekem is. De érdekes téma, és igazad van. Viszont nem olyan könnyű a dolgok mögé nézni, mint ahogy az tűnik. Szóval mikor próbálsz rájönni, hogy "miért is nem vagyok őszinte az anyámmal" "miért érzem a társaságában azt, hogy hazudnom kell" stb, akkor olyan választ talász rá magadban, ami elsőre megrázó lehet. Lehet felismersz valamit, vagy visszaemlékszel : nahát, az nem is úgy volt, vagy nahát, valójában AZ történt! satöbbi.
Hajlamosak vagyunk olyan dolgokért hibáztatni magunkat, amiért nem mi vagyunk a felelősek. Tehát bűnbakot csinálunk magunkból azért, hogy valaki más, akit mi szeretünk ne "szennyeződjön" be. Innen is fakadhat az, hogy lenézzük magunkat. Ez egy igen zűrzavaros téma. Ha elsőre, másképp nem megy, szerintem lehet, hogy újra kell értékelnünk magunkat, a múltunkat, azt, amit lehetséges. És akkor lehet, pár dolog máshogy fog tűnni majd.
"De egyik sem hajlandó elárulni a titkait, azt hiszik, hogy ha megmutatják, ők milyen kemények, akkor nem ér több csalódás és megaláztatás.
És most úgy érzem képtelen vagyok ebből kitörni."
Ilyet is éreztem már. Egyetlen (remélem) jó tanács, ami eszembe jut az, hogy magadnak ne hazudj! Az az első lépés. Nem kell mindenkit szeretni, nem lehet mindenkinek segíteni. Ha valakit nem szeretsz, arra megvan az okod, hogy miért. Ezzel nem ártasz senkinek.
Nem kell akarnod kitörni. Ahogy megtanulod azt, hogy magaddal őszinte légy, a dolgok egyre világosabbak lesznek. Akkor már nem magadat fogod rossznak látni...
Csak bíztatni tudlak, bár ez egy nehéz folyamat.
Örülnék, ha írnál még :)
Pápá.: vivi.
És még valami. Azt írtad, már hülyének nézed magad. Mikor én először éreztem ezt, azthittem végem! Tejóég, tiszta hibbant vagyok, körülöttem meg csupa normális ember...
Talán megnyugtat, ha azt mondom, hogy sajnos igen kevés ember százas. De ők nem is tudnak róla...
Tehát hirtelen ijesztőnek tűnhet a "megőrültem" "megbolondultam" feeling. De ez az első lépése annak, hogy kijöjjünk "belőle". De nem kell aggódni. Mások nem törekednek ugyanerre. Szóval ennyivel is többnek érezheted magad. Aztán már az sem lesz fontos.
:)
-"mondja uram, hogy érzi magát itt, a városban?"
-"néha olyan, mintha egy nagy diliházban lennék. Ezért érzem magam otthon"
:D
http://index.hu/video/2010/06/05/poszt2/