Hogy segítsek?
Lányom 34 éves. 7 éve elhatározta, hogy pár évi munka neki elég volt, és egy 7 éves gyermekkel abbahagyta munkát. Akkor már elvált, jövedelme a gyermektartás és a családi pótlék. A Az élete így teljesen üres lett, egész napja azzal telik, hogy alszik, stámítógépezik, Azt mondja "a Fiam a mindenem". Hát kérdem én, hogy akkor, amikor még enni sem tud adni az Unokámak, ruházni sem tudja, nem tanul vele, akkor ez a mondat mennyire igaz?
December óta megismert egy fiút, vidéki. most szinte naponta utazik hozzá, ez is pénz, a Gyerek meg itthon, és így telik az idő. Semmi cél, semmi felelősségtudat. Unokám most megy nyolcadikba, és elkeserítő volt a bizonyítvány. Én nem szólhatok bele, mert " semmi közöm hozzá", de nekem fáj látni, hogy Lányom és Unokám is csúsznak egyre lejjebb. Mit tegyek, mert ez így nem mehet tovább.
Zsuzsa
Hozzászólások
13 hozzászólásSzerintem ha a dolog komoly átbeszélése sem hatásos, és nem lehet megváltoztatni a helyzetet, akkor szerintem érdemes olyanoktól is segítséget kérni, akik a kisfiú környezetében vannak, például ha van olyan tanára, akiben meg lehet bízni, iskolapszichológus, ilyesmi. Tudom, ez nem megoldás még, de segíthet. Ha egy jó tanár tudja, hogy egy gyerek szeretethiányos vagy egyéb gondja van, jobban odafigyel rá. Édesanyám tanár, és rengeteg ilyen történetet mesél. Ahol dolgozik, ott a gyerekek lelki fejlődésére is figyel sok tanár, és van iskolapszichológus, aki rengeteget segít nehéz helyzetben levő gyerekeknek. Ha esetleg pszichológus nincs az ottani iskolában, egy megbízható tanár is segítség lehet. Csak tájékoztatni kell részletesen az otthoni helyzetről. Hallottam már teljesen hasonló esetről, a nagymama úgy oldotta meg, mivel mást nem tehetett, hogy nagymamaként nagyon sokat törődött az unokával, kimondatlanul átvéve a gondos anya szerepét. Az unokára ez láthatóan jó hatással volt (ezt is édesanyám mesélte, akinek tanítványa az unoka, a nagymama sokat mesélt róla édesanyámnak, aki ezután még jobban odafigyelt az unokára az iskolában).
Igen, ilyen megoldás van, és sokat gondolkodtam rajta. A baj csók egy. Lányom és Ex Vőm nem tűr beleszólást a gyerek dolgaiba. Én imádom az Unokámat, és mindenben segítem, erőmön, lehetőségeimen felül is. Ő érzi is ezt, de valami visszatartja, ahogy látom nem mer hozzám közelíteni ha itthon van a Lányom, míg ha nincs, akkor 14 éves létére a nyakamban van. Én ezt megfélemlítésnek látom. De miért baj az, ha egy Nagymama a szívén viseli az Unoka sorsát, életét, jövőjét. Erre nem sikerült megtalálni a választ. Nem mondtam soha semmit a Lányom helytelen viselkedéséről, én úgy szeretem ahogy van, talán túlzottan is, mégis visszatartják tőlem az Unokámat. Azt hiszem itt pedagógus segítsége nem jó ötlet, mert esetleg még az is előfordulhat, hogy jelenti, és a Gyereket elhelyezik valahova. Ezt meg végképp nem akarom.
Zsuzsi
Ettől már nem kell félni...Ma már egy gyermeket nem helyeznek olyan könnyen ide-oda, mindig családon belül keresik a megoldást. Pláne, ha 14 éves. Egy 14 éves gyermek már önmaga is választhat.
Szerintem a lányoddal kellene leülnöd átbeszélni a dolgokat. Higgadtan és őszintén. Az nem baj, ha közben elsírjátok magatokat, az jó, mert old.
Remélem, sikerül!
Ha úgy gondolod, a neveléssel nagymértékben lehet befolyásolni a bizonyítványt - lehet, hogy van akinél ez így van. Nem feltétlenül értek vele egyet. De Te hogyan nevelted a gyerekedet? Túl sokat engedtél neki, vagy ellenkezőleg? Elvártad-e tőle, hogy Ő valósítsa meg azt, ami Neked nem sikerült? Ezt kellene nagyon alaposan - ha már önismereti oldalon vagy - magadban helyretenni. Mert ha a lányod és a Te közted lévő viszonyt a szeretetre lehetne alapozni, az már egy nagyon stabil pont lehetne az unokádnak. Csupa szemrehányás vagy és "csúsznak egyre lejjebb" ez egy minősítés, azt jelenti hogy Te a hozzáállásoddal erősíted a folyamatot.
Hellinger szerint - ezzel maximálisan egyet értek - minden szülő a legtöbbet adja a gyerekének, pontosan annyit, amennyire képes. Ha többre lenne képes, többet adna. Próbáld azt nézni, nem lett narkós, nem lett alkoholista...
Ha valaki nem motivált arra hogy dolgozzon, két oka lehet. Alapból nem egy hajtós típus, olyan, aki szereti a kényelmet. A másik, megtörték benne az akaratot, azt, hogy az életétől elvárjon dolgokat és tegyen is érte. Ha az első áll, kár b@szogatni, csak elromlik teljesen a kapcsolat. Ha a második, akkor pedig támogatni kellene, terápiát keresni, elfogadni és szeretni...
Igazad van, sok minden függ a neveléstől, mondják, és attól mit lát egy gyerek a környezetében.
Ebben nem hiszek.
Édesanyám két szivinfarktussal leszázalékolva is dolgozott, én 38 évet megszakítás nélkül dolgoztam, nem kellett volna, de 6-tól, este 9-ig több évig. Ezt látta másoknál is. Ő elvárja azt, hogy maximális kényelemben éljen, mindene meglegyen, de semmit ne kelljen tenni érte. És ebben hibás az Ex Vőm, aki ehhez hozzájárul, és segíti. Próbáltam beszélni vele, de hiába. Én is segítem, bár manapság ez egyre nehezebb.
A szeretetben nincs hiány, én így is szeretem, attól függetlenül, hogy tudom, mert mondta, hogy Ő nem szeret. Hogy miért? Édesanyám halála, a Nagymama elvesztése szerinte nem elfogadható, és úgy érzem engem tesz felelőssé, holott én voltam mindig Édesanyám mellett, csak rám számíthatott, pedig Nővérem is van. Ez a momentum az, a nagymama elvesztése, amit nem képes elfogadni, és ez indított mindent. Mindent megpróbáltam már, de semmi változás.
Zsuzsi
"Igazad van, sok minden függ a neveléstől, mondják, és attól mit lát egy gyerek a környezetében.
Ebben nem hiszek."
Pedig hinni kellene benne, mert bizony ez így van! Nagyjából 6-7 éves korukig alakulnak, onnan kezdve pedig már terelgetni kell őket! Egy gyereket rengeteg lelki sérülés ér/het/, ami aztán megkeseríti és megnehezíti későbbi sorsát. Sőt, beteggé teheti...Szeretni sokféleképpen lehet. Segíteni is. És sohasem késő!
Én azt láttam a gyermekemnél, hogy amit én nem érvényesítek az életemben (elnyomom, nem fogadom be/el), az Ő kénytelen érvényre juttatni.
Amikor sok töprengés után rájöttem, hogy a gyermekem helyettem él meg bizonyos minőségeket, élethelyzeteket, életfeladatokat és magamhoz öleltem, elfogadtam én is, akkor ő visszatért a rendes életéhez, a rendes kerékvágásba.
Gondolkodj el, hogy mi az a belső hozzáállás, változás, változtatás, másképp látás, másképp élés, amit a gyerekednek helyetted kell megélni, megtenni.
Ne hidd, hogy nem szeret, ugyanis a szüleinket nem tudjuk nem szeretni, (az elutasítás mögött is szeretet van) csak valami ellen tiltakozik, ami nyomasztja.
Beszélgetni kellene vele, sokkal többet és sokkal őszintébben - még ha fájdalmas is lenne eleinte - sok mindent elmondana és közelebb kerülnétek egymás álláspontjaihoz. Mondom, írom ezt azért, mert azt látom, hogy most mindketten nagyon külső szemlélőként szeretnétek megoldani a problémákat, s ez - tapasztalatom szerint - így nehéz lesz. Ha viszont közelednek az álláspontok, mélyebb lesz a megértés, akkor tudtok előrébb jutni.
Mondom mindezt úgy hogy már sok mindenben megértettem a 88 éves Édesanyámat és érteni vélem a 29 éves Fiamat és menyjelöltemet. (A drága Édesapámat mindig is értettem, aki 24 éve nincs velünk és nagyon hiányzik. Bár Istennek hála küldött maga helyett valakit az életembe:), s ezt nagyon köszönöm)
Sokat gondolkodtam és gondolkodtunk ezen a dolgon, meditációban is próbáltam a dolog mélyére látni.
Egy valami van.
Lányom Apja volt ilyen, nem dolgozott, kocsmázott, goromba volt velem is és Vele is, pedig még pici volt. 15 hónapos volt, amikor elegem lett.
Lányomnak nagyon hiányzott az Apja, még most is emlegeti, meg kellene keresni.
A történteket tudja, sajnos Édesanyám elmondta Neki, és én úgy gondolom, ez egy próba tőle, vajon Őt így is tudom - e szeretni, magam mellett tartom-e ha nem dolgozik, vagy elzavarom, mint az Apját. Ezenkívül van egy karmikus dolog is, de ebbe nem szeretnék itt belemenni, amiért lehet ez a viselkedés. Nagyon sokat próbálunk beszélgetni, de a baj az, hogy Lányomnál nincs senkinek igaza semmiben, csak neki. Ha mondjuk süt a nap, és ezt én kimondom, akkor szerinte borul az ég. Ilyen, és ezzel bizony Unokámnak is lelki sérülést okoz. Mindenre rákényszeríti, csak annak kell lenni amit Ő akar. Én próbálkozom, és remélem sikerül megoldani.
Édesanyámmal én is úgy voltam, hogy teljesen megértettem Őt, és Ő is engem, és így van ez nővérem két fiával is. Csak a Lányom a nehéz dió.
Zsuzsi
Sok szeretettel próbálkozz tovább... úgy érzem!
Mélyen belül úgy érzem, hogy az ellenállásával a szeretetedért harcol!
(Mintha nem egyformán öreg lelkek lennétek, a viselkedése mögött egy fiatalabb lélek segélykiáltására gondolok... ez lehetséges?)
Sok türelmet, kitartást és lelkierőt kívánok hozzá!
Lehet, hogy segítene, ha megkereshetné az apját. Ha teljesen elzüllött akkor is tudnia kell mi van vele.
Az apa eltűnése nagyon komoly problémát okoz a gyerekeknek. Az apa is csak követ egy rossz családi mintát, amit továbbad a gyerekének. A karma itt úgy jön be, hogy a lányod sem véletlenül választott pont Titeket szülőnek. Az apa eltűnik és nem foglalkozik a lányával. Most a lányod nem foglalkozik az unokáddal. A volt vőd itt semmiben nem "hunyó". Szerintem a Hellinger terápia rendbe tudná szedni ezt, de csak akkor, ha a lányod tényleg akar változni. Erőltetni ezt nem lehet. De ha a helyzet így marad, a következő leszületésben megint egy elhagyott gyerek lesz belőle, nem "ugrott ki a körből". Ez a semmi sem úgy van ahogy anyám mondja, tipikus tinédzser tempó, amikor valaki a lázadó korszakban megrekedt. Mert úgy növünk fel, először a szülőnek hibája nincs, szinte Isten, később, tiniként gondoljuk azt, semmi sem jó amit csinál. De felnőttként a helyén kellene már látnia a dolgokat, jók is és rosszak is vagyunk mint ember, mint szülő. Ha nincs benne akarat a változásra, valamennyi tudatosság, akkor Te azon kívül hogy az unokád mellé állsz nem sok mindent tehetsz. De ezt, hogy ő most milyen karmát teremt, azért próbáld átbeszélni vele, hátha...
örülök, hogy visszatértél ! (Bocsi, hogy nem a témába vág)
Én is örülök, hogy itt lehetek.
Kedves Zsusika, ha beleszólhatok így kívülről:
Meglátásom szerint közted és a lányod között lényeges tudatossági szintkülönbség, és ebből következő értékrend különbség áll fent. Ami azt jelenti, hogy "különböző" nyelven beszéltek, és amíg ez a különbség nem csökken - nem tudtok szót érteni egymással, egymás alatt-fölött elkommunikáltok.
Ne próbáld a Te értékeidet elfogadtatni vele, és ennek megfelelő módon érvelni, mert csak ellenérzést fog szülni, az ő tudatosságába ez még nem fér bele. Csak ha az ő szintjére mész vissza, és a saját értékrendje szerinti érveléssel tudsz az "ő nyelvén" beszélni, akkor lehet eredményes bármilyen megbeszélés.
Amiben igazán segíthetsz neki, ha a fejlődéshez hozzásegíted, ezzel csökkentve a különbséget. Az ő szintjén ebben akár a "jószándékú manipuláció" is igénybe vehető. Értem ez alatt, hogy valamilyen közvetett úton felkelted az érdeklődését, ráveszed, hogy vegyen részt egy Hellinger terápián, ami valóban sokat segíthet. Vagy bármilyen más személyiségfejlesztő dologba vonódjon bele a saját érdeklődésén keresztül. Ezt kellene tudnod kitalálni, hogy mi az a belső motiváció, ami kimozdíthatja a jelenlegi állapotából. Minden más fondorlatos módon állíts elő a számára olyan szituációkat, amiből döntési kényszere, és fejlődési lehetősége származhat. Persze, olyan tempóban és mértékben, ami a számára követhető és befogadható. Fölfogható ez további nevelési folyamatnak, amit nem közvetlen ráhatással kellene csinálnod, vagy ha mégis, akkor csakis a saját tudatossági szintjén. Remélem, helyesen értelmezhető, amit írtam... nem helyette, hanem érte teszel meg dolgokat.
Végül ha így sem megy, el kell fogadni, hogy helyette nem fejlődhetsz, és az unokád sem véletlenül kapta ezt a sajátos élethelyzetet. Majd az élet előállítja azt a szituációt számára, amiben kénytelen lesz szembesülni a fejlődés kényszerével. Tudom, hogy Te ettől meg szeretnéd óvni őt és a gyermeket, de valamikor nem megy, és ezt ő választja így.
Tartok tőle, hogy amíg a szerelem tart, addig nem igazán lehet azt semmilyen intenzívebb "motivációval" lecserélni. Amikor véget ér, és belső krízise áll elő, akkor lesz fogékonyabb és hajlandóbb továbblépni.