Két barátnőm is Skorpió. Sok történetem fűződik hozzájuk, sok  esetet segítettek nekem már magamban is feltárni.

Történt egyszer, két barátnőm féltékeny lett, mind a kettő úgy látta, én a másikkal többet törődöm, mert az a szemét másik engem kisajátít, én meg kis naív, ezt észre sem veszem, hát jöttek engem megmenteni.

Nem is értettem miről beszélnek, számomra semmi sem változott, mert az egyikkel is ugyanúgy beszéltem, mint eddig, mint a másikkal, sőt, ha hárman voltunk, kifejezetten élveztem is a dolgot.

Eleinte mikor a megmentésemre jöttek, még hízelgő is volt nekem, milyen jó arc vagyok, hogy rajtam össze is vesznek, aztán leesett, naná, hogy nem erről volt szó. Küzöttek, kő keményen, melyikük az erősebb, a szebb, jobb, okosabb, én meg csak egy eszköz voltam, a kolonc, amibe mindketten beleharptak, és huzigáltak. na mikor erre rájöttem, előjött a Kőműves Kelemen énem, gondoltam, elsimítom én ezt az ügyet, sérülések nélkül.

Mindkettővel leültem, mindkettőnek elmondtam, mennyire szeretem, és fontosak nekem, és ezután is beszélni fogok a másikkal is, mert a másikkal is ugyanúgy érzek, jó lenne, ha ezt befejeznénk.

Nos, ebből az lett, értelmi szinten megértik, de fájdalmat okoztam nekik (érzelmi zsarolás), mert nem választottam őket. És sajnálnak, hogy nem látom a másik rossz tulajonságát (nem viccelek, mindketten ugyanazt mondták egymásra), de hát ők mindent megtettek értem, ne sírjak, ha az élet megtanít engem, ők már szóltak.

Na erre kivontam magam a forgalomból.  Ráébrettem végleg, itt semmit nem tehetek, nem is rólam szól, ez szimplán hatalmi játszma, kemény csata, sok sértés, fejek hullanak, ha a közelébe lépsz.

Nos mikor vége lett (számomra nem tisztázódott hogyan, ki nyert, vesztett), mintha mi sem történt volna, együtt nevettek, bár maradtak a tüskék, amiket fel is hánytorgatnak, persze nem a másik szemébe (önigazolás), mai napig fenn áll a hidegháború (kötélhúzás egy-egy beszólással, persze mosollyal az arcon).

Mi volt ez? Mit kellett volna meglátni? Szimpla tükröződés volt, elfogadás nélkül, valamint a megbocsátás lecke a végén, ami azért valljuk be, elmaradt. hatalmi játszma, ki is legyen a vezér. Nekem meg az, hogy két lépés hátra, ne Kőműveskejek, ez az ő dolguk, ne szenvedjek ezen annyit. 

Szintén Skorpió barátnőm sokat mesélt az Apjáról, iszik, mint a kefekötő. Tudja, az enyémnek is voltak ilyen gondjai, agyba-főbe vert minket, mégis, mamár nagyon szeretjük egymást, a családi béke helyreállt, nem is iszik azóta.

Barátnőmnél azzal sütöttem ki a biztosítékot, mikor már meguntam hallgatni, milyen szemét az az ember, és azt mertem neki javasolni, figyelje meg mikor van jobb napja (nem iszik) és barátkozzon meg vele, ismerje meg, milyen ember. Na, azt a kifakadást, hogy én mekkora paraszt vagyok, most nem írom le, de a sűrű szidalmak mellett azt vettem észre, hogy állítólag az az ember állandóan szemét, aki őt mindig bántja, én kegyetlen meg odadobnám az oroszlán szájába. Hogy lehetek ilyen? Mondom neki, te kérdezted, hogyan oldottam meg Apámmal az ügyet, hát én így. Na persze, az egy különleges eset volt, jött erre a válasz.

Jó darabig nem is hozta fel a témát, én meg nem is mertem megkérdezni. Mire egyszercsak azt vettem észre, akármit mondok neki, megsértődik. Kérdezgettem, mi a baj? Otthoni gondok megint? Vagy fáratt vagy? A pasiddal mi van? Kiderült, minden oké, a pasijával is nagy a szerelem, a tenyerén hordja, az Apja több mint egy hete nem iszik, nem is szidja, alszik is rendesen, mert otthon nyugalom van. Fizut is akkoriban kaptunk, anyagi baj sem lehet.

Mégsem értettem, akkor mi lehet a baj?     Mitől ilyen mimóza a lelkem. Két napig csak néztem, magyarázkodtam, de hát nem bántalak, nem is úgy gondoltam, de ő elvonult susmorogni máshoz, hogy én mennyire beletapostam a lelkébe, nem is azzal amit mondtam, hanem azzal, ahogyan mondtam. Már keztem elfogadni, jó, barátságunknak vége lett, ennyi, már komolyan marcangoltam magam, mekkora paraszt vagyok. Akkor támadásba lendült, és jókat nevetett, hogy ő Skorpió, jobb, ha megtanulom, a kis  Ikrek énem elgázolja. Na ez volt az a pont, amikor leültem vele elbeszélgetni. A vége az lett, a határokat meglátta, rájött, mire ment ki a játék, hogy én léptem a szemében a szemét Apja helyére, és hogy egszerűen szüksége van arra, hogy valaki szemét legyen, ő meg a szegény, jóravaló kis egérke.

Hál' Istennek, azóta rendeződött a dolog, az viszont a rosszabb része, hogy csak azért, mert az Apja újra inni kezdett. Most már tudja, sosem akarom bántani, ezek után is beszélünk. Minden esetre Apuhoz is közelebb vitt, mivel megláttam, a családi energiamezőt. Ki volt osztva a pozitív pont (Anyu), és a negatív (Apu), és a játszma, ami ezt életben tartotta, mi gyerekek meg attól lettünk jók, vagy rosszak, kihez húztunk jobban. Én mivel "apás" kislány voltam, Anyu szemében ma sem vagyok olyan kedves, mint a tesóm, aki mint "Védelmező" segítségére kelt. Ráadásul Anyu szegény éne is sérült, valahányszor gyerekként Apukám mellé álltam, mert őt is meghallgattam, sokszor láttam sírni azért, mert Anyu hogy bánt vele. Számomra ez a játszma adja meg a választ, ha valaki azt meséli, valamelyik szülő alkoholista lett. Innia kell, hogy a negatív bűnbak szerepből kiillúzióza magát. Azt is megláttam, hogy hiába is győködöm a szegény ént, ha egyszerűen pont az élteti, ha más bántja. Megszűnne, ha nem lenne a gaz támadó, így keres magának mást, egészen addig, amíg saját maga nem akar kilépni.  

Tóth Marinak kutyamenhelye van. Nem tudom, hogy hívják, csak most nevezem így.

Gondoltam segítek, mert hát ugye, segíteni jó dolog. Ekkor olvastam viszont, hogy a Segítő énnek rá kell ébrednie, önmagáért teszi, ez is egy játszma, amiből úgy tud klépni, ha saját motivációját végre tudatosítja, és nem áll le mindenkin segíteni, nyakra főre, hanem önmagába néz, végre saját értékeit önmagának feltárja, nem a külvilágtól könyörög önigazolást, jó ember vagyok, szeressetek, hanem önmagát szereti. Ha ezen már túljutt, akkor már hála kapása nélkül is tud segíteni, nem vár visszaigazolást, lekötelezettséget.

Nos én ezt elolvasva, be is azonosítottam ismerőseimet, ki hova tartozik, persze naná, hogy nem én vagyok ez, én már ezt rég megoldottam!

Felbuzgulva indultam a kutyamenhely felé, még örültem is, hogy fognak nekem örülni, végre jön valaki segíteni. Kezdetben még az sem zavart, alig találtam oda. Na, meglett a hely, kijött egy ember, arcára volt írva, na vajon ez mit keres itt? Mit se törődtem én ezzel, elhadartam mit is akarok, mire mondja a főnöknő nincs itt, de itt a telefon, hívjam fel, ő ugyan nem beszél vele. Még ezen sem akadtam fenn, tárcsáztam, fel is vette egy nő, elmondtam neki miért jöttem, ő finoman bár, de elküldött melegebb éghajlatra. Lerakta rám a telefont köszönés nélkül, én meg csak pislogtam. Látom az embert, mosolyogva kérdi, na mit felelt, elmondtam neki, nincs szüksége rám. Még a ledöbbenéstől sem tudtam mit reagáljak, lesúlytva mentem a kocsimhoz, miközben a pasi nevetve mondta, hogy még jó hangulata is volt a nőnek, örüljek, hogy velem szépen beszélt. 

Beültem az autómba,és eszembe jutott a Segítők jellemzése. Elkapott a düh, hogy nem kellek, aztán kitőrt belőlem a röhögés:- ja, én már megoldottam a fene nagy Segítő énemet! 

Csaba egyik napról a másikra meghülyült.

Idáig sokat nevettünk, sok mindent megbeszéltünk, örültem is, végre egy főnök, aki leereszkedik a mi szintünkre, mígnem kifordult önmagából.

Gondoltam, kivárom a végét, de mégis, ahogy telt az idő, egyre jobban szivatott. Már kifordultam én is önmagamból, előjött a dacos gyerek énem, azért se hagyom magam!

De ezt is meguntam, bántott a dolog, hiányoztak a régi röhögések, beszélgetések, mire morfondíroztam, mi lehet a baja?

Nos, kiderült, asszonnyal otthon háború dúlt, mi nők meg voltunk azok, akiknél meg akarta tanulni, hogy hogyan hordja a nadrágot. Ki is mondta, tudjuk meg, hol a helyünk. Na ki is hozta belőlem a feminista énemet, egy-kettőre, és a fegyverem a dacos gyerek volt, aki borsot tőr az orra alá, a végén meg még ki is neveti. De mivel ezt a helyzetet azért mégsem élveztem, gondoltam, csak megoldom valahogy, fő a békesség, nem jó ez így. Gyomor ideg minden nap, mégis össze vagyunk zárva.

Eszembe jutott Mamám: okos enged, szamár szenved.

Oda is mentem Csabához és közöltem vele:- most olyan információhoz foglak jutattni téged, amit el mersz árulni egy másik férfinek, halálnak halálával kell, hogy megöljelek. 

Erre ő nézett rám, meghökkenve, engem mi lelt?

Látta, hogy komoly vagyok, így komolyan oabüffentett nagy lelkűen, na mondjad, ne fárasszál, már!

Mire én: Csaba, te vagy a főnök!

Édes, elégedett mosoly ült az arcára. Ott hagytam, napokig viszont úgy is viselkedtem vele: tanácsát, engedélyét kértem, erre kiakadt, tudod mit lehet, minek kérdezed? Akkor ha hiba történt, jött a Csaba megengedte, jött a felelősséget kellett vállalnia a döntéseiért. Na ez eltartott egy darabig. Napról napra azt vettem észre, hogy sündörög, néha szólna, de mégsem teszi. A végén az lett, odajött és megmondta, olyan rég beszélgettünk, mi van veled?

Mire én::- Csaba, azóta a főnököm lettél. Felnézek rád, jó ez így, marajon a három lépés, tartsuk ezt tiszteletben, én is szemtelen voltam veled, belátom.

Csaba: -akar a franc a főnököd lenni, sz..r ez így!

Szétröhögtük magunkat. Asszony köszöni jól van, még mindig ő az úr a háznál, de leagább Csaba rájött, nem mi vagyunk az ő feleségei :D

Apuval történt az eset.

Akkoriban lenéztem azokat, akik a dühüket nem tudták kezelni, no lám, milyen primitív ösztön ember, semmi önuralom!

Apukám jött a házamat felújítani, gondoltam, de jó, meglátja nálam milyen jó is a nyugalom! Hogy fog ő ennek örülni, ha Anyukám terreorja alól kiszabadul!

Eltelt egy hónap, Apu az első héten még élvezte, de aztán elkanászodott, inni kezdett, jaj de jó a szabad élet, a munka nem hogy megoldódott volna, sorra el is rontotta a dologokat. Eleinte nem tudtam mi lehet, nyugtattam magam, kitombolja magát a rabságból, majd a helyére billen, de csak rosszabb lett. Amit elrontott, újra meg kellett vennem, ráadásul fűnek-fának szidott, hogy ő milyen jó ember, én meg nem segítek neki, ha segítek is, kész röhej, hogy a kezembe a malteros kanál. Egyre jobban elegem lett. Eltelt a nyár, én meg persze a frissen vakolt belső falakat néztem, szörnyű hideg, nedves volt odabent, hiába mondtam még a nyár elején, hagyjuk a külső munkát, belül végezzünk, mert mag fogok fagyni télen.

Vacogtam, le volt kékülve a szám, szó szerint melegedni jártam a munkahelyemre, de nem szóltam, mert uralom a dühömet! Nem vagyok primitív ember!

Apu már kijelentette, ő marad nálam télire is, Anyu is mondogatta, nem baj, ha iszik Apu, ő otthon azóta halál nyugott, nem fáj a feje se, nagyszerű ez így. Sírtam, Anyu, én ezt nem akarom. Mígnem Apu egyik berugása olyan jól sikerült, hogy másfél napig szidott engem, Anyám, meg mindenkit a világon, akik tönkretették az életét, pedig milyen szabad élete lehetet volna.

Na a dühöm, amit már jó néhány hónapja lefojtottam, olyan hirtelen előjött, hogy már nem is gonolkotam, csak azon, én úgy megverem Apámat, mint a lovat, csak kerüljön a közelembe! (Apu 130 kg-os, én akkor voltam 52)

Elkezdtem eleinte üvölteni, amíg kiabáltam, addig ő is mondta a magáét, aztán mikor már csak sziszegtem a fogam közt, hogy na gyere csak ide, mit látok? Apukám elsomfordál az uvarom legvégébe, és ott az orra alá motyog.

Egy pillanatra egy hang megszólalt bennem, tisztán, hatalmas nyugalommal: - jó ez neked?

Meglepődtem, mi volt ez? Akkor esett le, a dühömben azt sem tudtam mit teszek. Csak évek múlva jutottam el arra a felismerésre, hogy minden egyes elfojtásommal ilyen állapotba hozom magam, magamnak és másoknak is nagy károkat okozva.

Nem elfojtani kell, hanem még a csírájában megélni, megnézni honnan jön, mi ez? Kibeszélni őszintén mit érzek, nem gőggel tekinteni másokra, azért, amilyenek, hanem felismerni, igen, még az állat is, a terrorista, a gyilkos is mind-mind bennünk vannak, amiket fel kell oldani, tudatosítani, elfogadni, Eggyévállni, ezzel egy lépést   teszünk önmagunk és mások felé is.

Dupla mérleg barátném igen kommunikatív. Sokan nem tudták megérteni, miről is beszélünk mi ketten, mert irgalmat gyorsan is beszéltünk, ráadásul témáról-témára váltottunk, amibe igen nehéz volt bekapcsolódni. Hát na, ez is egy művészet.

Sosem zavart, hogy milyen okos, tájékozott, mígnem egyszercsak már én sem tudtam végig mondani a történetem, mondta magától, mi lehetet a vége, persze köze sem volt hozzá a valós történetnek.

Hát mondom ez nem igaz, milyen okoskodó lett! Kész voltam.

Mígnem magamba nem néztem: okos aki mondja, Bölcs aki éli, te mi akarsz lenni? Kérdezte tőlem a másik barátnőm, mosolyogva. 

Azóta nem zavar, hogy okos, hiszen én sem vagyok Bölcs :D, és imádom őt, mit bánom én, mit, mennyit beszél :D

Anyukám.

Vettek egy autót, 120 ezer Ft-ért, megkímélt Ladát, de tényleg olyan állapotban, mintha most gyártották volna. Anyu felhív: -kislányom, vígasztalj már meg! 

Hiába mondta 100 ember, milyen jól járt vele, el volt keseredve, mennyi pénzt adott érte. 

Meglepetés szülinapi partyt rendeztem neki, nos, kellett neki majdnem két egész nap, mire feldolgozta, hogy a család mind érte jött össze, mert szeretjük, és megérdemli, de ő még mindig azon volt kiakadva, mennyibe került ez mindenkinek. Akkor állt le ezzel, mikor megfenyegettem, ha nem hagyja abba, felhívom az összes rokont, mindenkinek elmondom, köszöni Anyu szépen a meglepetést, de máskor elég, ha csak gondolatban költitek Anyura azt a pénzt, amit erre szántatok. Eleinte Anyu azt hitte csak gúnyolom, szégyelősen kuncogot, ne már, én meg folytattam, arcomon elszántan, Anyu, azonnal kezdjél neki örülni, máskülönben megyek és tárcsázok! Na erre kitőrt belőle a nevetés. Kinevette saját magát is, de a helyzet azóta sem változott sokat, a mai napig elégedetlenkedik valamin :D. 

De hát minden nap fenyegessem meg?

a rettegő énem, az aggodalmas, a mérgelődös agresszív kismalac, a koldus, a céda, a szerető szerelmes, az Anya, a szűz, mind mind egy- egy szerepem, személyiségjegyem.

Ki hol ismer magára? Ki mire mondja, na hát ez nem én vagyok?