Mielőtt vissza kellene adnom
a Földnek emberi testemet,
még emberként akarok szeretni
úgy ahogyan Isten szeret.

...érzem hogy most mit érzek, :) de ha tényleg most megtörténne, vajon akkor is érezném amit most érzek? ... Most azt érzem, hogy hiányozna a kisfiam. De semmi más nincsen amiért maradni akarnék még ezen a helyen ebben a szerepben, és semmi olyan különös dolog nincsen, amiért vissza akarnék még ide jönni. ...legyen úgy minden, ahogyan lennie kell ;)

Jó téma!

Bennem nagyon él ez a film. Van benne egy jelenet, amikor egy öreg néger nő a kórházban felismeri az emberbe bújt halált, és kéri vigye el.
A halál, megkérdezi a hölgytől:
Ha visszanézel az életedre azt látod érdemes volt élned?
Amikor a hölgy bólint, lezárja a szemeit.

Egy másik filmet is ajánlok a halál témával kapcsolatban, hatalmsa élmény. A címe: Bakancslista. Fantasztikus szereplő gárdával.
Arról szól, hogy két rákbeteg ember akiknek pár hónapja van hátra, ír egy listát, hogy az életükben miket szerettek volna megtapasztalni, de nem tették meg. Ezen a listán mennek végig, és sorban megteszik.
A film poénját nem árulom el, de ha valaki a közelébe jut, miindenképpen nézze meg!

A kérdésre válaszolva:
A saját bakancslistámat...
Még sok dolgom van.... sok ölelés, élmény, beszélgetés.

Az időt sajnálnám. Az érzékelés végét.

http://sargacsik.hu

Olykor este mikor lefekszem eljátszok a gondolattal hogy most ugy alszom hogy meg fogok halni.Azzal a tudattal alszom el hogy nem ébredek fel már.Végig gondolom hogy kiket és mit hagyok itt.Mi lesz amikor így rámtalálnak...

Aztán másnap :) olyan jó minden!Ùj energiával vagyok tele,nem érzem az elmult napok belefásultságát,mintha megfiatalodnék egy kicsit....!?

Viszont álmodtam már hogy megtudtam hogy hamarosan meg fogok halni.Tudomásul vettem.Nem akartam tenni ellenne semmit!Azt azért sajnáltam hogy annyi tudás amit még nem hoztam fel,és lehetöség a fejlödéshez amire már nem lesz alkalmam hogy véghezvigyem....

Tudom hogy mindezt elérem egyszer akkor meghalok.Mégis erre törekszem!?

Nem félek a haláltól!Az élet ami félelmetes!Ezért gondolom azt hogy a következö életünket most kell megalapoznunk!

A halál nem félelmetes!

Szerencsére a már meghalt szeretteim életükben könnyedén beszéltek a saját halálukat illetöen.Szerintem azért is csinálták mert tudat alatt arra készültek hogy ne tartsa öket itt senki!Na azzal ártunk a legtöbbet egy elhunytnak!!Most az anyámmal aki él gyakran beszélünk az ö halálával kapcsolatban.Ez természetes dolog.

Szerintem csak annak kell félnie a haláltól aki életében nem élt tisztességes életet spirituális értelemben,és még nem érte el a következmény a jelenlegi életében!

Èn így látom.

Szeretettel:Erika

Mit sajnálnék ? A következő perc illúzióját .
Elképzelni sem tudom azt ami majd visz magával .
Vonyítanék a félelemtől , de legbelül nem sajnálnék semmi ittenit , és a mélyemen pislákolna a kíváncsiság a talán már úgyis tudottról .
Kimaradt dolgok : vagy lényegtelenek , vagy képtelen voltam rájuk .
Egy utolsó lélegzettel : felacso

Nem tehetném,igen nekem részben jo lenne,de odaát nem tudnék megnyugodni.Hogy másra,vagy másokra hagyva azt amit én elrontottam,hogy amit én el rontottam másoknak kelljen helyrehozni.
A másik dolog meg ha van reinkarnácio,és igaz az ,hogy amit nem fejeztünk be ebben az életünkben azt majd a következöben elölröl kéne kezdeni,azt nem szeretném.Inkább egyszer végig csinálom.
Ezen kivül talán nincs is mi itt tartson,igazán nem tul sok szépet találtam ebben az életben.

Hogy mi hiányozna? Minden amit láttam, minden amit még nem láttam, Mindenki akit szeretek, Mindenki aki szeret. Legjobban az fájna, hogy még nem jöttek el (pedig mindennél jobban várom azt a 2 embert...és olyan régóta). Hiányozna a Kőröspart (az éjszakázás, tűzőrzés, napfelkelte) a barátaimmal. Bánnám, hogy nem lettem olyan akire lehet számítani, nem lettem megbízható. De ami a legjobban fájna az mégis az, hogy semmit nem tudtam adni a világnak... A nagynéném agykontrollt oktat gyerekeknek (és én is szoktam agykontrollozni, nekem segít), ő azt mondta(vagy idézte? nem tudom...), hogy akkor éltem jól, ha halálomkor mindenki sír, és én tudok mosolyogni... De kizárt hogy mosolyogjak, amikor mindenki akit szeretek miattam sír...

Bocsánat ha ez egy kissé lehangoló...
ui.:nekem is hiányozna Földanyánk :)

Az én véleményem, hogy a másvilágon sokkal jobb, mint ebben a materialista világban, ott mások az "értékrendek", én is hiszek a lélek halhatatlanságában. Viszont ezeket mind vallva, és tudva, mégis ha feljön ez a téma, a halálon kezdek el gondolkodni, erős halálfélelmem támad.

Mostanában imádok élni...

Ha most kéne meghalnom, abba azt hiszem, Belehalnék... ;))

„Mit sajnálnál, ha most halnál meg?” – Semmit!

hogy mit sajnálnék?
a tesómért aggódnék, meg azt sajnálnám, hogy nem éltem meg a szerelmet, a boldogságot, szabadságot amit akartam.

Azt mondanám végre! Végre vége a megpróbáltatásaimnak.
Tudatos fejjel gondolkodva, egy csomó dolgot nem tudtam megvalósítani és pont ebbe fáradtam bele, mert ezek a dolgok teszi az életet életté és ez nekem nem megy. Nem nekem való az élet.

Bármennyire is úgy tűnik, most sok mindent, tudom, hogy végül semmit. :)

Két fázisa volt az elmenetelnek. Az első az altatásban, öntudatlan állapotból lassan ébredve egy érzésekkel és tapasztalatokkal teli, nem testi élménysorozat. Mint egy álom.

Ami arról szólt, hogy kijövök a szenvedésből az életre, a tudatlanságból a tudatomra ébredésbe, a rabságból a szabadságba. Testi szinten közben az történt, hogy lassan felébredtem a hetekig tartó altatásból. De közben azt "álmodtam", hogy minden erőmet összeszedve, a hitembe és az akaraterőmbe kapaszkodva ott akartam hagyni a másik világot. És abban a pillanatban, amikor az álmomban kinyitottam a szemem, a fizikai valóságban is.

Egyszer sírtam "álmomban", amikor a szeretettel találkoztam, aki azt mondta, szeressek.

Nem léptem a fénybe, vissza kellett jönnöm. De nem megbánás miatt és nem hiányérzet miatt. Csak. Mert tudtam, hogy élnem kell még.

Utólag azt mondom, tudtam, hogy eddig nem éltem és minden akaraterőm arras itrányult, hogy élni tudjak, ha már megszülettem és ha már kapok egy új lehetőséget.

A második fázis ébren volt. Minden tökéletes volt. semmit sem bántam és semmitől sem féltem. Olyan hatalmas és állandó szeretetérzés töltött el, amit előtte s és utána sem soha nem éreztem, akkor hónapokig. És minden úgy volt jó ahogy és folytonos boldogságban úsztam. Nem volt mit bánni, nem volt mit sajnálni, nem volt mit elengedni és nem volt értelme birtokolni se semmit. Mert minden úgy volt tökéletes, ahogy volt é egy szikrányit sem érintette a boldogságom, a legtökéletesebb boldogságot, amit valaha átéltem,

Szerintem a halálban a megbánás fázis csak egy kis fázis, és még nem haltunk meg igazán, amikor még bánunk vagy bármit is sajnálunk.

A saját élményemből szűröm ezeket le, nem biztos, hogy igazam van, de én úgy érzem, a halál után már csak a tiszta valóság van, az ami most is csak nem érzékeljük elég: a tökéletes szeretet.

Ezért tusom, hogy az élet elengedésének fázisaiban, minden percet bánni fogok, amiben nem tudtam szeretni, és semmit sem fogok sajnálni, ami volt van vagy lesz, egyedül csak azt, amikor nem tudtam szeretni.

Namaszte