Kedves Sanyi és kedves mindenki!

Köszönöm a kérdést!
Jelenleg úgy néz ki, nincs más választásom, mint önmagammá válni akár azon az áron is, hogy pucér megvilágosodott leszek. Olyan kegyelemben van részem, amely mindent lehánt rólam, amit az egom épített fel. Szinte semmim sincs már abból, ami volt három éve. Család, munka, egészség, otthon, volt kapcsolatok. Mintha elvették volna az életem, hogy egy újat építsek. Ahogy kiveszik a májam is remélhetőleg nemsokára, és egy újat kapok helyette. A keleti tanítások szerint a máj a szellem lakhelye, vagyis az életünké. Mindazé, amivé válunk önmagunk által.
Ráadásul ez a változás belül is zajlik. Lassan már én sem ismerek magamra. Volt K.E. nincs K.E. Elveszítettem a motivációimat olyan dolgokban is, amelyet óriási kitartással, szívvel-lélekkel, egész életemben műveltem, gyerekkoromtól kezdve, mint például a zongorázás. Minden iskolát kijártam, sok sikerem volt. A legtöbben csak így ismernek. Olyan volt a hivatásom, mint a bőröm. Ami most eltűnik. Mint a köd. És sokan nem értik. Mert a személyiségemmel azonosítottak. Meg az életemmel. És sokszor én sem értem magam. Mert többségében én is ezt tettem.
Volt egy csodálatos megvilágosító erejű élményem ezzel kapcsolatban a gimnáziumban, ahova jártam. Fiatal iskola révén, most szervez Baráti Kört, aminek elsősorban azt a célját tűzte ki, hogy segítsen motivációt találni a mostani középiskolás korú diákok számára. Fantasztikus élmény volt visszamenni és megtapasztalni azt, ami ott történt. Lerövidítve annyi, hogy rádöbbentem: bár ők is, ott is a szerepeimmel azonosítottak leginkább, de tudat alatt nem. Szerettek és szeretnek most is. Így, teljesen kicserélve, szinte pucéran is. Csodálatos, felszabadító élmény volt.
Azon tűnődtem, milyen kapcsolódást találhatnék az életem, a mai fiatalok élete, és a között, amit attól az iskolától kaptam, és ami egyben motivációt jelentene számukra ebben a világban, ahol minden érték, morál, anyagi lelki és szellemi dolog olyan gyorsan tűnik el és bukkan elő: hát éppen ezt! Azt, amit tanáraim egyéniségnek neveztek, és olyan emberséggel és szeretettel ápoltak bennünk, valójában a szellem, önmagunk megerősítése volt mindig is bennünk: a türelemé, amivel teremthetünk, az állhatatosságé, ami erőt ad, az elhivatottságé, amiből hivatásaink születnek, a valódi közösség teremtőereje, ami egymásra irányuló figyelem és elfogadás, a szereteté, mely kapcsolataink, odaadásunk és szerelmeink valódi alapja. Rájöttem, hogy csodálatos ajándék volt az életemben ez az iskola, mert miközben sok tanulmánnyal, készséggel, értékrenddel, élménnyel és tanulással szórakoztatott, valójában vezetői példájával, szellemiségével felkészített azokra változásokra, amelyeket most élek át. A belső változásokra. Furcsa, de így van.
Nem könnyű megélni a változásokat. Elengedni mindazt, amiről azt vélted, te vagy. Szembenézni az összes ragaszkodásunkkal, és a legnagyobb félelmeinkkel, melyek láthatatlanul, ott morajlanak, kitörésre várva, hogy a világosságon felismerhetővé váljanak. Úgy érzem, mintha kihúzták volna a lábam alól a földet. Félek elengedni a múltat, aztán sietve nekifognék, hogy valamit gyorsan építsek a helyébe, amit megmutathatok a világnak: "látjátok? ez vagyok én!" Mert lassan annyira nonkonformistává tesz az életem, hogy nem leszek beazonosítható. Ha egy ismeretlen megkérdezi, mit csinálok, már nem tudok egyszerű, társadalmilag elfogadható választ adni. Mert nincs. És nem tudom megmagyarázni sem. Hogyan magyarázzam meg, hogy éppen kicserélődik a személyiségem? Hogy nem tudom, ki vagyok, és ez néha halálra rémít (mert az egóm bepánikol), néha pedig ott a tudatosságom, ami által summázom: itt tartok, minden rendben. Hogy ettől olyan szélsőséges a lelkiállapotom, ki érti meg? Senki. Esetleg az, aki felismerte, hogy hasonló cipőben jár, és éppen tud figyelni. Mert éppen nincs pánikrohama.
"Véletlenül" a napokban ismertem fel, hogy a Bak jegyűek sorsának ez a transzformáció törvényszerű állomása, és ezzel párhuzamosan azt is, hogy most ez egyben egy globális folyamat is. Mármint a személyiségünk lehántása, átformálódása. A dimenzióváltás folyamatának része.
Visszatérve a kérdésre: már három éve is sejtettem, mi fog történni, és "szent küldetésem" boldog tudatában vetettem bele magam. Nem is nagyon lett volna más választásom, mert alig volt néhány hónapom hátra, és azon túl, hogy mindig is hittem a "csodákban", a gyógyulásom kulcsa volt ez az út, és abszolút törvényszerű (sorsbéli) az életemben. Ez egyébként a csillag-képletemben is benne van.

Most azt mondom: valószínűleg minden áldozatot megér megtalálni önmagunk, akár a teljes lepucérodás árán is, mert onnan van esélyünk biztos alapokra építeni. (Sziklára, ahogy Jézus mondta.) Ugyanakkor valószínűnek tartom, hogy a lepucérodás nem törvényszerű, sorsok válogatják. A tudatos teremtés kiváltja. De aki annyi karmát hozott le, hogy az égig ér (mint oly sokan közűlünk), nem tudja gyakorolni a tudatos teremtést addig, míg el nem kezd megtisztulni a karmáktól. Ilyenkor jön az élet, és "lepucérít" (Torony Arkánum), hogy meglássuk, kik nem vagyunk, és mögötte a valóságot.
Az utolsó néhány kérdésedre válaszolva, kedves Sanyi, pedig azt mondom, mindezek ellenére, nem attól vagy önmagad, ha minden vagyonod eladod, és elutazol mondjuk Indiába, gurunézőbe. Az csak az út eleje. Még többet el fognak venni, addig, amíg már semminek a hiánya nem fáj, sem egy testrészé, sem semmilyen érzelemé, vágyé, vagy félelemé, mert önmagunk megtapasztalásának a lényege valami ilyesmi: tudni és átélni, hogy nem a testünk, lelkünk, személyiségünk, de még csak nem is az életünk vagyunk. Minden lecserélhető. És ezért ellenkezőleg is igaz a történet: attól, hogy valakinek minden megvan, még lehet, hogy önmaga, mert már stabil alapokra építette fel. Az is lehet, hogy hazugság az egész, és kompenzáció. A belső viszonyulás határozza meg a különbséget. A látszat csak illúzió, ugyebár. És minden, és az ellenkezője is igaz!!! Szerintem ez a legnagyobb igazság a világon.
A pénzről csak annyit, hogy természetesen ezek közül semmi sem kifejezhető pénzben. Semmi, ami élő, és igaz, nem kifejezhető pénzben. A pénzzel kapcsolatban sok illúzió kering főleg a spirituális tanítók körében. A pénz maga is egy illúzió, szerintem. Valójában nincs szükség rá. Működik nélküle is a világ. Csak mi így választottunk. A pénz az elme találmánya, a kollektív egóé, és a szeretet-energia áldozata nélküli haszon-szerzés kétes gyümölcse szüretelésének céljából teremtették. Lehet, hogy élni lehet vele tisztességesen is, de nem szükségszerű. Olyan, mint a műanyag. Sok van belőle és nehezen emészti meg a világ.
Szóval: mindent áldozni a szeretetért, önmagunk megtapasztalásáért, és megrendíthetetlenné válásunkért, szép de nagyon fájdalmas út. Az aszkéták útja. Mindent adni önkéntes, tudatos áldozatból, örömmel, a szentek útja. De talán lehet máshogy is. Mert amit ennek az útnak a végén megtapasztalunk az csupán annyi, hogy el tudjuk választani az illúziót a valóságtól és rájövünk, hogy valójában minden illúzió a puszta tudatunkon, a szereteten kívül. Ezért illúzió a halál is, és bármi megteremthető és bármi lecserélhető. Még a Dharmánk is. Minden átírható a tiszta-lelkűek számára. Amit szeretettel élünk meg, hálával és odaadással, az örök és megrendíthetetlen részünkké válik. Amit nem, azt előbb utóbb lerombolják a változások.

Mindenkinek sok kitartást, erőt kívánok az utazáshoz!

Örök szeretettel: Edit