Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, Jánoska volt a neve. Szülei régen meghaltak, és nem hagytak rá egyebet, csak egy kicsi viskót, kevéske földet és néhány csirkét. Haragudott is a legény a szüleire emiatt, bezzeg a szomszéd fiúnak mindene megvolt: háza jószágai, hatalmas termőföldje. Hosszú évekig tengődött Jánoska, akármibe fogott, semmi nem sikerült, úgy tűnt, elhagyta a szerencséje.

Egy napon aztán elege lett a nélkülözésből, és nagy elhatározásra jutott: ő bizony elindul világgá, és megkeresi a szerencséjét. Eladta csirkéket, vett egy vekni kenyeret, és útnak indult. Hét nap hét éjjel mendegélt, amikor egy hatalmas óceán partjára nem ért A parton tábla: „Vigyázz, egy hatalmas, pusztító cápa él a vízben.” Jánoska megijedt, de nagyon fáradt és piszkos volt, és most nem tudta mitévő legyen? Egy életem, egy halálom – gondolta, bemegyek én ebbe a vízbe.

Így is tett, és ahogy lépdelt befelé, egyre haragosabbá és tajtékosabbá vált a víz. Már a derekáig ért, amikor megjelent egy szörnyű nagy fehér cápa. A fiú elkezdett reszketni, és szinte földbe gyökerezett a lába rémülettől. Az állat óriási állkapcsai már mozdultak, hogy a fiút csapdába ejtsék, amikor Jánoska nagy erőfeszítéssel az állat szemébe mélyesztette a pillantását. Hogy mi történt, mi nem, nem tudom, a lényeg, hogy a cápa erre elkezdett zsugorodni, egyre kisebb és kisebb lett és amikor akkorává vált, mint egy hering, csapott kettőt az uszonyával és eltűnt az óceán mélyén.

A fiú felfrissülve ült le a partra, és ahogy ott szárítkozik, látja, hogy egy igazgyöngyöt sodor mellé a hullám. Zsebébe tette, és tovább indult. Megint ment hét nap hét éjjel, amikor egy rengeteg redő szélére ért. A szélén egy tábla hirdeti: „Vigyázz, itt a legádázabb emberevő medve lakik.” Megijed a legény, néz jobbra, néz balra, lát mindenfelé utakat. Mit tegyen? Elkerülje vagy bemenjen? Összeszedi a bátorságát és elhatározza magát: - „Ha már eddig eljöttem, bizony bemegyek.” Úgy is tett.

Viszont ahogy haladt befelé, úgy erősödött a szél. Amikor az erdő közepébe ért, már a fákba kellett kapaszkodnia, csak úgy tudott haladni. Hanem akkor megjelent az óriási emberevő medve. Jánoskának az ajka is elfehéredett a rémülettől Az állat már éppen nyújtotta a mancsát, hogy agyon csapja a fiút, amikor az dacolva az erős széllel mélyen a medve szemébe nézett. Az állat egy ideig állta a tekintetet, aztán mi történt, mi nem, nem tudom, elkezdett zsugorodni, egyre kisebb és kisebb lett. Mikor akkorává vált, mint egy macska, megcsóválta a farkát és eltűnt az erdő mélyén. A szél elcsendesedett, és ahogy a fiú lenéz, látja, hogy egy magocska gurul elé. Betette a zsebébe, és tovább indult.

Hét nap és hét éjjel gyalogolt, amikor egy égig érő hegyhez ért. A hegy oldalában egy barlang, előtte tábla: „Ha ide belépsz, meghalsz”. Na, most volt tanácstalan Jánoska: Mi tévő legyen? „Eddig megmenekültem, most már nem fordulok vissza.” – gondolta, és elindult. Ahogy egyre beljebb ment, egyre sötétebb és hidegebb lett. Már kocogtak a fogai a hidegtől, és csak tapogatózva tudott haladni, olyan sötét volt, amikor egy halványan pislákoló fényt pillantott meg. Arra vette az útját, és ahogy odaér, kiket pillant meg? Hát a szüleit. Egy asztalnál ültek és mosolyogtak rá. A fiú boldogan vettette magát a karjaikba. Azon nyomban meleg lett és világos.

Jánoska leült a szülei mellé, ettek ittak, beszélgettek sokáig. Egyszer csak azt mondja az apa: -„Menj fiam a dolgodra, vár a kis föld.” Anya is azt mondja - „Menj fiam, vár a ház.” Szomorú lett Jánoska, hiszen csak most jött, de mit tehetett egyebet, elbúcsúzott szüleitől. Szülei kezébe nyomtak még egy kancsót az élet vizével, és biztatták: - Idd meg!” Jánoska megitta, és csodák csodájára olyan erős és gyors lett, hogy pillanatok alatt hazaért. Otthon elvetette a magot – mindig-termő aranyalmafa nőtt belőle, a gyöngyöt pedig szerelme választottjának adta, akivel boldogan éltek, míg meg nem haltak. A szerencse ezentúl mindig mellette volt és a neve is szerencsés János lett.