olykor nincs is jobb annál, amikor agyatlanul, csak visítasz, tombolsz, dühödet kizúdítod... néha olyan jól tud esni, mint nyári melegben egy pohár hideg ital. :)

Persze, utána már egyből beindul az analizátor... :) vagy nem...

"Valami dühit, már-már kifakadok, de mégsem teszem, mert hát ez hogy néz ki?"

És mit számít, hogy néz ki, ha neked pont akkor pont az esik jól?

Szerintem, ha nem engeded el néha, nem is ismered meg igazán.

Lefojtani? Minek? Akkor már inkább százszor elfogadni, mert az szeretet, a lefojtás pedig kényszer.

És az mindig feszültséget okoz, visszaüt...

Pszichodrámán tanultam, rendkívül hasznosnak bizonyult:

A düh életenergia. Ugyanúgy, mint a mosoly. A harag életenergia, ugyanúgy, mint a segítő cselekvés.

A különbség a kettő közt csupán az, hogy az egyik irányított (tudatos), a másik még nem uralt. Valamilyen információ hiányzik, valamit nem tudunk, vagy nem értünk még magunkkal kapcsolatban és egy helyzetben tehetetlenné válunk.

Az elfojtott életenergia megbetegít. A kifejezésre jutó életenergia tudatosít.

Végül tudatosan használjuk az életenergiát: düh helyett konstruktív megoldásokat találunk, irigység helyett megadjuk magunknak ami hiányzik, (furcsa módon többé nem leszünk irigyek) harag helyett felismerjük, hogy mi az, ami megváltoztatható egy helyzetben és mi az ami nem a mi dolgunk, és teljesen feleslegesen haragszunk.

A csecsemő nem gondolkodik, hanem sír ha valami hiányzik neki. Kifejezi az életenergiát, a tehetetlenségét, az akaratát.

A természetes ez lenne a felnőttek számára is. De mivel a felnőttek nagy része is csecsemőlélekkel járkál a világban, szégyelli hogy konstruktivitás helyett dühös, és szabadságának ismerete, megélése és felelőssége helyett irigy és zárkózott.

Pedig az életenergia elfojtása végzetes hosszútávon: halált okoz. De előtte temérdek szenvedést, sokkal többet, mintha kimondtuk volna amit gondolunk, és tanultunk volna belőle. Megtettük volna amit érzünk, és megfigyeltük volna, milyen hatással van ránk és másokra.

A lélekkel választott úthoz szükséges az efféle megélés, a tanulás. Egyébként csak aggyal választunk az ítéleteink alapján. (Mi az ami "jó" és mi az ami "rossz". És jönnek a temérdek érv-milliók.) Aztán csodálkozunk, hogy nem tudunk élni.

Miért is fojtja el az ember Magát? Mert fél hogy mások (sőt önmaga is) megítélik érte. Hogy "rosszat" tesz.

Pedig nem tud jót tenni, amíg meg nem tapasztalat magát, a benne rejlő lehetőségeit ki nem bontotta a maga egyéni módján.

Nekem az áttörést az hozta, hogy valahányszor dühös lettem, haragudtam, és egy csomó ilyen rossz érzésnél eszembe jutott ez a felismerés, és elkezdtem mosolyogni. Konkrétan örültem hogy haragszom.

"Élek" - ezt gondoltam magamban. Lehet hogy még nagyon csiszolatlan az a gyémánt, de élek. És többé nem fojtom el.

És többé nem fojtom el.

Az elfojtás a nem-élet. Azért senki nem kap semmit. Ezért nem érdemes túl sokat gondolkodni. (Tízig számolni elég.)

A megélés élet, de tanulásos. Jó és rossz.

A tudatosság az uralt élet-energia, amikor tudom mit miért akarok, átlátom a helyzetem mert magam és a környezetem is megismertem benne. És használom az életenergiát, mely így nem fordul ellenem. Értem van és általam.

Amíg ellenem fordul, addig csak figyelmeztet: "itt vagyok! Tanulj meg használni! Mert addig furkállak, amíg meg nem tanulod!" :)

Szerintem fontos az is hogy így lássuk azt amikor rosszul vagyunk, ahány esetben csak lehet..

Nincs baj. Csak sok az élet-energiánk (önmagunk), és kevés még az ismeretünk önmagunkról. Hogyan is használjuk jól. (tudatosan)

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a szellemi tanítók ezért mondják, hogy légy önmagad, ne ítélkezz, és hogy a szeretetben minden egy, csak a polaritásban válik ellentétes megéléssé -és hogy az is alapjában véve ugyanaz. Ezért lehet szeretni az ellenséged, meg megbocsátani, meg ilyenek. De ezt nem folytatom, mert a végén még kikapok, hogy "ezózok"... Pedig csak a szellemi tanítások önismereti analógiáit keresem. Remélem, érthető voltam :)

Namaszte