Mezítláb a parkban
Egy nagyon fontos tárgyalás előtt nem is olyan régen a bíróság folyosóján tört le a cipőm sarka. Miután kb. 10 centi volt a különbség a két lábam hossza között, levetettem kényszerűségből a másikat is és a kezemben a cipőkkel odaálltam a bíró elé.
Egyszerűen nem volt más választásom és miután ezt leszögeztem magamban, teljes nyugalommal vártam a kérdéseket.
Mindezt azért írom le, mert ha valaki erre kér, minimum hülyének nézem és ezer százalékig biztos lettem volna, én képtelen vagyok ezt megtenni. És a legérdekesebb, hogy utólag belegondolva nagyon is élveztem a szituációt, a meghökkenést a jelenlévőkön, de a legmegdöbbentőbb azt volt, hogy rájöttem, mennyire nem ismerem önmagam. Saját határaimat feszegettem, a berögzült viselkedési szabályokat tapostam két lábbal, kilógtam a sorból, melybe előtte mindig, vagyis inkább legtöbbször tudatosan, vagy ösztönösen, de beálltam.
Téged mennyire kötnek saját magad és mások elvárásai? Mered döngetni olykor a ketreced rácsait? Vagy már hiányzik is néhány belőle? Mi tart vissza? A félelem, a kirekesztettség érzése, a kiszolgáltatottság hamis képzete? Vagy valami más?
Én most igencsak döngetem, szó szerint bevérzett a kezem tőle, de alig érzem, elnyomja a kintről jövő szabadság mámora.
Hozzászólások
24 hozzászólásEz egy nagyon jó, ám igen nehéz munka!:) Tudod az exemmel 12 évet húztam le. Már az eleje sem volt fényes, de mindig azt hittem, majd megváltozik. Hát nem úgy lett. Aztán beköszöntött életembe a Nagy Szerelem, ami teljesen megváltoztatta a látásmódomat. Külső tényezők miatt nem alakult kapcsolattá, de minden nap találkoztunk, beszélgettünk - erőt adott. Aztán eljött 2000...Azon a szilveszteri éjszakán egy nő többször is hívott bennünket, nem szólt a telefonba, csak zokogott. Rögtön tudtam. Másnap kinyomoztam, ki is ő. Az anyám legjobb barátnője volt. Az egész családom tudta, rajtam kívül. Évek óta tartott közöttük a viszony, nekem fel sem tűnt. Vagyis inkább nem akartam meglátni. Azonnal különköltöztem tőle a másik szobába. Onnantól kezdve a Nagy Szerelem sem barátság volt többé...Közben ő is kereste a megoldást, én is - kifelé a régi rosszból. Nagyon boldog voltam. Hozzátartozik, hogy addig bánatevő voltam, 72 kilósra sikerült magam zabálnom. Akkor visszafogytam 52 kilóra. Szépen, fokozatosan. A hajamat levágattam, feketére festettem. Az exem esküdözött, hogy véget vet a viszonynak, csak ne hagyjam el. Már nem kellett, menni akartam! Zsarolt a gyerekkel, de már nem féltem tőle. Nagyanyám egyik mondata után döntöttem le az első nagy korlátot magam körül: "majd véget vetek én ennek a nagy boldogságnak!". Csak ránéztem, bementem a lakásomba, és azt gondoltam: rajta! Mindezt azért, mert "nem"-mel feleltem egy kérdésére, valamit megtagadtam, amit ő akart. Annyira jelentéktelen dolog volt, hogy már nem is emlékszem. Egészen eddig a pontig azt hallgattam mindenkitől, hogy ki mit mond, ki mit gondol rólam. Én pedig mindenkinek meg akartam felelni, nagyon bántott, szégyelltem magam. Mondanom sem kell, hogy az egész családom, az ismerősök, "barátok" engem okoltak, az exem volt a szegény "áldozat". Nagyanyám kijelentése mindent megváltoztatott egy másodperc törtrésze alatt. Onnantól kezdve nem érdekelt tovább, ki mit mond, ki mit gondol. Olyan szabadságot éreztem, mint addig soha! :) Azóta sem érdekel...ez már csak így maradt.:) Annyi erő gyűlt össze bennem, hogy végigcsináltam. Életemben először kiálltam magamért és rengeteg nehézség, cirkusz és akadály között, de végigcsináltam!!!:)
Párommal újraépítettünk mindent, remekül megvagyunk.
Hosszú évekig volt lépcsőiszonyom, álmodtam lépcsőkkel, amelyek felfelé vezetnek, de lefelé sohasem tudtam jönni. Aztán olvastam, hogy a lépcső a másoktól való el/megítélés félelmét jelenti álmunkban. Mondtam a páromnak, vigyen le a folyóhoz. Tudtam, hogy van ott egy meredek hosszú lépcső, ami mellett nincs korlát. Félelem nélkül járkáltam rajta fel-le, le-fel, csak nevettem közben...Elmúlt az iszony.
Azért idáig vezetett egy út: először az önsajnáltatást hajítottam ki. Utána jött az önsajnálat. A következő lépés volt, hogy senki másnak, csak saját magamnak akarok megfelelni.
Az önmagammal szemben felállított elvárások már másak. Ezen még dolgoznom kell. Ott túl magas a mérce. Ha kapok egy munkát, abból a maximálisat kell kihoznom. Ez az estek 90 %-ában így is történik. A maradék 10 viszont nagyon meg tud gyötörni.
Másokkal szemben már nem tart vissza semmi, az tényleg egy óriási szabadság, ahogy írod.
Magammal szemben - félelem, kiszolgáltatottság. Ezek még béklyók, meg kell tőlük szabadulnom!:)
Tudtam én kedves Bodza, hogy nagyon sok közös van bennünk. Még a 72 kilóról az 52-re fogyás is stimmel. Igaz, én vörösre festettem a hajam, de ennyi eltérés belefér. :) A lépcsőkről annyit, én is álmodom velük, nekem folyton hiányosak és nem tudok tovább lépni rajtuk. Félelem.
De már visszafoghatatlanul bennem van a kitörni vágyás, az élni akarás, a magamat adom "kényszere". Béklyó és angyalszárny. Nem kétséges, melyiknek kell győzni.
Ízlelgetem a leveled és formálódik bennem a válasz. Menni fog.............
Először valójában nem is fekete volt a festék. Tizian vöröset választottam!!!:))) Csak hogy teljesen más legyen mint a megszokott volt...:))) Akkor itt is egyezőség. Utána lett fekete, mert a mostani páromnak nem tetszik a vörös.:)))
A lépcsőim nekem is sokszor voltak hiányosak, s ha lenéztem, alatta a nagy mélység. Gyűlöltem ezeket az álmokat, nyomasztó emlékeimmé maradtak mindig másnapra.
Ám eljött az idő, amikorra teljesen elmaradtak!:)))
"De már visszafoghatatlanul bennem van a kitörni vágyás, az élni akarás, a magamat adom "kényszere". Béklyó és angyalszárny. Nem kétséges, melyiknek kell győzni. "
Milyen szép gondolat, és mégis...
Talán csak gondolat marad, és a szabadságvágy örökös menyasszonya maradhatsz Te is, ha belül, magadban nem rendezed le a dolgaidat, nem győzöd le, nem haladod meg a félelmeidet...
Amíg ezt nem teszed meg, nem repülhetsz szabadon, mert törött szárnyakkal nem lehet...
Köszönöm Kedves Szeges !
Folyamatosan dolgozom magamon. Nyilvánvalóan az én feladatom saját magam alakítása, mégis nagyon erősen befolyásolnak még a külső körülmények, a hozzám közel állók viszonyulása. Ember vagyok az összes jó és rossz tulajdonságommal és az is szeretnék maradni minden változásommal együtt.
Valóban nem lehet törött szárnyakkal repülni, de aki egyszer már megízlelte a repülést, mindent megtesz, hogy a szárnyai begyógyuljanak, mert ellenállhatatlanul vonzza a nagy kékség.
Vagyunk itt még páran, akik szárnyalnának, csak még a nehezék lehúzza a tollakat. :) Először ismerd meg a földet, hogy össze tudd hasonlítani az égbolttal.
De szeretnélek szárnyalni látni...
Tegnap én is megismertem a repülést, gondoltam be is írom a különleges képességek rovatba. De talán itt is helyen lesz.
Nem tudom, hány milliószoros nap lehetett, de két helyről is reptettek, helyesebben részben én magamat...
Most landoltam jó nagy puffanással, és azt hiszem igazad van, nekem is cefet sok a nehezékem. De majd egyszer, Talán...
Értem..... Szerintem különleges képesség most inkább a talpon maradáshoz kell. Amíg nem állsz stabilan a földön, nincs honnan landolni.
De ez egy jó hely, szeretni fognak és úgy látom, van kifutópálya is. :)
Kösz a biztatást, aranyos vagy. Szerencsére nem kell kifutópályát keresnem, mert nekem megy ez helyből is.
A tegnapiak is ilyenek voltak, spontán röptetések... :(((
Az viszont jó lenne, ha tényleg szeretnének. ;))
Azt imádom...:))
Helyből ? Jó nagy lendületet kaphattál. A spontán dolgok arra jók, hogy ne a megszokás döntsön helyettünk, meg hát arra (is), hogy olykor jó alaposan fejbe kólintson bennünket.
Van aki tovább szédeleg és van aki úgy ugrik talpra tőle, mint akit áramütés ért. Sok szerencsét az utóbbihoz.....:)
Ha szeretnéd, hogy szeressenek, szeresd azokat, akik Téged szeretnek, de leginkább azokat, akikről feltételezed, hogy nem szeretnek.
Mintha egy vulkán tört volna fel alattam, akkora volt a lendület...
A szeretettel nincs gondom, mindenkit szeretek.:))
Talán inkább a tanulságok leszűrésével és a bizalommal.
De hát időm, mint a tenger...;)))
So sorry !
Én nem szeretek mindenkit és vannak még további gyarlóságaim is. :)
Na és a tenger sem végtelen.....
szeretsz remélem...? :)))
Naná ! Egy ilyen ígéretes tehetséget ?! :) Csak szeretni lehet, mi több, imádni. :))
A bizalom hiánya saját félelmünk előre vetítése. "Nem bízom senkiben, talán azért, mert bennem sem lehet megbízni."
inkább túlságosan is megbízom mindenkiben...;)
Ezt Neked kell tudnod, érezni meg másnak.
Talán majd hajnalban "kimedized" a megoldást. :)
Scarlett mondta mindig az Elfújta a szél-ben. Ma nem gondolok a holnapra, ráér az reggel is. Jóccakát Neked a szeretet nevében ! :)
Én is Imádlak...:)))
Szia Bodza :)
"Egészen eddig a pontig azt hallgattam mindenkitől, hogy ki mit mond, ki mit gondol rólam. Én pedig mindenkinek meg akartam felelni, nagyon bántott, szégyelltem magam. Mondanom sem kell, hogy az egész családom, az ismerősök, "barátok" engem okoltak, az exem volt a szegény "áldozat".
Na, én még ennek előtte vagyok, de már hallom a hangokat és miután vagy százszor már ítélkeztek-ítélkeztem fölöttem saját gondolataimban, így nagyjából meg is válaszoltam őket.
Hasonló a történetem, mint a Tiéd, csak még jóval kezdetibb stádiumban. Eddig körbe-körbe futottam a köröket, csak spirálisan nem felfelé, hanem egyre lejjebb jutottam. Sorra gyártottam és még most is gyártom a lelkiismeret furdalás szindrómákat, ugyanakkor minden aggodalom nélkül belemegyek abba, ami számomra a boldogságot, az örömet, a felszabadultságot jelenti, holott jól tudom, ezzel másoknak fájdalmat okozok, de nem megy a NEM, a testem és a lelkem lázadásait már nem tudom és nem is akarom elfojtani. Jó kis ellentmondás.
A megfelelni mindenáron a hozzám közel állóknak és a szabad akarat vívódik bennem. Olyan mint egy hullámvasút, mindig is szédültem rajta. :) A párkapcsolatomban a hazugságaimmal állandóan lebuktam, akkor meg mi a fenének erőltessem meg magam. Itt az őszinteség ideje, kétlem, hogy nehezebb lenne, mint a mellébeszélés. De még csak most kezdem gyakorolni, hátra van az igazi megmérettetés.
Az önsajnálaton talán már túl vagyok, most a "mert megérdemlem" szituációban vagyok és tényleg így is érzek.
Maximalista voltam, nekem ezt már sikerült legyőznöm, sőt talán át is estem a túloldalra. :) Ez nem megbízhatatlanságot, hanyagságot jelent önmagammal szemben, csak azt, hogy nem vagyok pótolhatatlan és tökéletes sem. Odaengedem a munkához a tökéleteseket, hadd mutassák meg, mit kellett volna tennem. Én majd bólogatok hozzá.:)
Szia Kavics, én épp másképp működök. Világéletemben kilógtam a sorból. Vagy szándékosan, vagy úgy alakult. Aztán teljesült az álmom, bekerültem a Képzőművészeti Egyetemre, ahol a sok különc között is valahogy különc lettem. Egyszerűen nem csinálom azt amit ők. Először nem tudtam eldönteni, hogy jó-e ez nekem vagy sem. Pedig jó. Az ember igenis válogassa meg a társaságát. Aztán végignéztem a közösségi életemet, ekkor döbbentem rá, hogy mindigis ez volt, és nem is változtatnék ezen felnőtt fejjel sem. Mert sose éreztem egyedül magam. Voltak mindenhol mély barátaim. Értékes kapcsolataim. Fura, a büfések, portások mindig szerettek :D
Szerintem ebben a kérdésben a valahova tartozást kell megvizsgálni. Hogy mennyire fontos neked a közösség, hogy tartozz valakiKhez, valakihez. Nekem mindig előrébb volt egy-egy (több) komoly, mély barátság mint egy banda, a mai napig nemigen ismerik egymást a barátnőim, hacsaknem összefutunk az utcán. Volt idő, hogy vágytam egy közösség után, aztán letettem róla, és ma ott tartok, hogy ittvagytok :) és szeretlek titeket. A klubokon, tanfolyamokon hirtelen belecsöppentem ebbe az érzésbe...
A másik dolog, a mások véleménye... mennyire adunk rá? (az se jó ha egyáltalán nem, mert minden visszajelzés tükör is) Erre jó az önértékelés.
Korlátdöntögetés... mindenkinek máshol van.
Önfelvállalásnak is vannak határai. Nekem a negatív érzések felvállalásával van bajom... még mindig :)
Az igazi megfelelési kényszerem befelé van. Magammal nagyon türelmetlen tudok lenni. Ez néha kivetül az felettesek felé is, de egyre ritkább. Meditáció, transzlégzés nagyon hatásos! Meg hogy sokszor képzeled magad egyesegyedül, hogy akkor milyen lennél? Milyen vagy mikor egyedül vagy? (én aszteroidának szoktam :) uszodában rendszeresen játszom ilyet -pörgök- és nemérdekel ha egyesek hülyének néznek)
Mikor olvastam hogy mezítláb álltál ott, annyira megörültem, hogy legszívesebben megölelgetnélek! :)
(viszont nem értem hogy miért ...parkban a címe a blognak... ? :))
Érnek bennem a válaszok, köszönöm Nektek. Hogy miért ez a blog címe ? Te tényleg nem ismered ezt a filmet Kirsikka ?! Pont Neked (is) való, olyan igazi különcöknek, akik mernek azok lenni. :)
Szia Kirsikka !
Ha Te világéletedben kilógtál a sorból, akkor én úgy fogalmazok, én még csak a lábujjam sem mertem kidugni belőle. Olyannyira nem, hogy jó pár évet lehúztam hivatásosként fegyveres testületnél, ott legalább megmondták, mit, merre, meddig, hogyan. Nem kellett önálló vélemény, gondolkodtak helyettem mások.
Mindig is kerülni akartam a konfliktusokat, mégis folyton bevonzottam őket a munkahelyemen. Hogy miért ? Mert már akkor is utáltam, amit csinálok, belül lázadtam a szabályok, az értelmetlen döntések ellen. Mennyire szerettem volna különc lenni, csakhogy úgy, közben benne maradjak a sorban is.
A sok elfojtásnak zuhanás, komoly betegség lett a vége, de még ekkor sem eszméltem fel. Csak mostanában nyitogatom a szemem, rám zúdult az élet minden terhével és csodájával, mintha kivetkőztem volna önmagamból, csak szívom magamba a rengeteg élményt és mint egy fogságból kiengedett madár, nem győzöm próbálgatni a szárnyaimat. Jé, tudok repülni, eddig azt sem tudtam, hogy szárnyam is van.
Az önfelvállalás határait kell nekem is megtalálnom, hogy pont a megfelelő méret legyen, se túl bő, se túl szűk. Most úgy látom, az optimális méret eltalálásához mindkettőt fel kell próbálnom. :)
Amúgy imádok egyedül lenni, ilyenkor vagyok igazán önmagam.
Kedves Kavics!
"Amúgy imádok egyedül lenni, ilyenkor vagyok igazán önmagam."
Úr Isten, épp így vagyok én is. Pont pár napja gondolkodtam, hogy fogalmam sincs, ki vagyok. Vagyok egy anyám elvárás, egy apám elvárás (pedig már elhunyt), egy gyerekeim elvárás, egy férjem elvárás, tesóim elvárás, társadalom elvárás, stb-stb. Nálam ez, hogy egyedül vagyok önmagam, ez úgy nyilvánul meg, hogy rájöttem, hogy csak akkor csinálom azokat a dolgokat, amiket szeretek, amikor egyedül vagyok és emiatt szeretek is egyedül lenni. Ez mindig is így volt. Első ránézésre ez így elég szomorú, mert néha érzem, hogy elő kéne bújnom és akkor is felvállalni magam és csinálni azokat a dolgokat, amiket szeretek, ha vannak körülöttem. És ráadásul az a hülyeség az egészben, hogy valószínű, hogy ezeket a dolgokat ők várják el tőlem, hanem valamiért én nem merek előbújni az önmagam köré épített fal mögül.
Sokat meditálok és bontogatom lefelé a felszíneket, mint a hagymahéjakat. :-)
Üdv: Kriszti
Kedves Kriszti !
Az, hogy valójában ki vagyok, nekem is sokszor okoz fejtörést. Vagyis inkább olykor megbotránkozom magamon, mert olyanokat teszek, amiket eddig nem mertem felvállalni. El is gondolkodtam, ez vagyok én, vagy csak most vagyok lázadó korban. :) Kissé-nagyon elkéstem, de van ez így.
Én akkor tudom a leginkább önmagam adni, ha egyedül vagyok, ezt már elfogadtam. Lehet, hogy nem így kellene lennie, hanem felvállalni mindent, ami csak belülről jön. Csakhogy én ennek nem érzem hiányát, sőt valamiféle örömmel és boldogsággal tölt el, hogy az egyedüllétet nem magányként élem meg, hanem kiteljesedésként, önmagam próbájaként, amikor mindent lehet. Izgalmas játék önmagammal saját szórakoztatásomra és még nem igen kellett csalódnom. :)
Van egy kissé túlzásként szólva titkos énem, melyet csak én ismerek és egy percig sem érzem szükségét, hogy másokkal megosszam. Mindez azt hozza magával, hogy bennem az él, másoknak is van egy ilyen énjük, melyet én tiszteletben tartok.
Hiszen az életben annyiféleképpen kell viszonyulnunk dolgokhoz, emberekhez, kell egy titkos szoba, ahol rámosolyoghatok önmagamra. Lehet, önáltatás az egész, de én megbarátkoztam vele.
Aztán lehet, hogy egyszer csak eljön az idő, amikor valakivel ezt szeretném megosztani, mert csak ő tudja nyitni a titkom zárját. Minden lehetséges. :)
Kedves Kavics!
Teljesen igazad van abban, hogy az a jó, ha megbarátkozol ezzel és Te magad biztosan érzed, hogy ez hogy jó neked. Én azt hiszem csak azért szeretnék már kijönni a falaim mögül, mert szerintem ez az elbújás akadályoz a kiteljesedésben is. Ez elég jól megmutatkozik most a körülményeimben, elég nagy a káosz most körülöttem. Azt hiszem eljutottam a jó kis közhelyes "középúthoz", úgy érzem valahogy azt kellene megélnem, megtapasztalnom ebben is, hogy kellenek a jó kis megszokott magányos órák, de talán jobban kéne kifelé nyitnom. Persze én sem szeretek, illetve nehezen jövök ki a komfortzónából. :-))