Szabad-e a "szabad akarat"?
Útkeresésem tart már egy ideje (3-4 éve) és a napokban azon "agyaltam", hogy valóban szabad-e az oly sokat emlegetett "szabad akarat"? Nyilván tudatosodásom még nem kellő mértéke miatt nekem ellentmondásos ez az egész. Ezt úgy értem, hogy Isten/Univerzum/Felsőbb hatalom elfogadja a saját (egós) döntéseinket mindenben, de ha mégsem a kijelölt, vagy az előre saját magunk által lélekállapotban megjelölt utunkon haladunk, akkor jó esetben még egy ideig élvezzük a magunk által választott utat, de egy idő után mégis elkezdi magát az ember rosszul érezni, mert - gondolom - valahol lelke mélyén tudja, hogy nem jó úton jár?!?
Sőt nem csak hogy rosszul érezzük magunkat, de a külső világunkban is kapjuk (vagy inkább a felsőbb énünk kéri) az egyre erősödő pofonokat. Nekem egyébként ez a legnehezebb, megérezni, hogy mi is az én utam, amely valóban az enyém.
Nektek mi erről a véleményetek?
- jessica73 blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
33 hozzászólásde jó téma! Én is bizonytalan vagyok ebben a kérdésben...
Jó kérdés,én is sokat gondolkodtam ezen.
Szerintem ugyanúgy van is ,ahogy nincs is.
egy ideig működik,választhatsz,de /hacsak nem teljesen megrögzött gátlástalan az illető/
egy idő után az ember valami belső megfontolásból dönt
lelkiismeret,belső hang...
itt is van szabad akaratom,de mégis erre a belső döntésre hallgatok
és ez szerintem egyfajta determináltság,mert teljes a szabadságom ugyan, de e szerint döntök,mert ez a valami erősebb bennem,és tulajdonképpen ez már eldőlt,és én csak engedelmeskedem ...
szóval,hogy meddig szabad az akarat...?
szabad akaratunk igen csak határos:
ezek az én megtapasztalásaim, úgyhogy benne van a tévedés:
én inkább kis "beteg-szabinak hivom. Dönthetek úgy, hogy az adott dolgot elmismásolom. Tudom mi lenne a feladat, de bennem ilyenkor az az erősebb, ami még a ragaszkodásom az adott programomhoz. Feszülök, akarok. Na nem kilépni belőle, megélni, megtapasztalni, hanem még dagonyázni.
Miért? Lustaságból, kényelemből, abból a tévképzetből, hogy ezért vagyok más, különlegesebb több, mint a többiek. Ha ezt elveszitem, ugyan ki vagyok én??
ismeretlen.
Na ez nem tetszik.
Jön a döntésem, szabad akaratomból, NEM. Kimondom, sőt kapálózom. Isten, meg amilyen türelmes, végignézi, miközben óv. Nem erőszakol, csak terelget. Jönnek a gondok, csak kapálózok, mert hát majd én aztán kikövetelem, hogy mutassa meg nekem tényleg szeret, a tenyerén hordoz, vagy sem. Még több gond, még több kapálózás, majd a felemelés az önfeladás után. MINDIG. Nincs mese. Mindig ez van. Jön a tapasztalás, ebből meg a bizonyosság, mikor már Tudom, tényleg jó,tényleg jobb lett nekem, és nem dőlt össze a világ, sőt, nem is lettem kevesebb.
PL.: keresztlányom mikor kicsi volt. Érzelmileg zsarolt mindenkit. Nem tűrte a nemet, a határokat, mindent bevetett. Jól is működött, ráadásul Anyuék meg is magyarázták saját maguknak: -olyan ritkán van nálunk, stb. Mondom Anyunak, már az elején: -durvulni fog, akkor jön a pofon, mert már túlment minden határon, és nem veszed észre, a te nevelésed, a gyerek lesz a hibás, neked meg jön a lelkiismeret-furdalás: rossz Mama vagyok.
Igy lett. A kiscsaj, már megütötte Anyut, egész nap i dühöngése után.
Anyu sirt, megkérdezte, hogy lehet, velem miért nem tette meg: nem hagytam, már az elején. Mikor jött a zsarolás: nem szeretlek, utállak, nem vagy többé a Keresztanyám, én megöleltem magam, szeretem én magam. A kiscsaj ledöbbent. Nem tudott mit kezdeni ezzel. Aztán rosszul érzete magát, mert biztos rosszul viselkedett, félt, hogy elveszitett. Nem aludt egy éjszakán át, azt hitte, nem megyek érte többet. Jött a reggel, én ugyanúgy mentem érte, megöleltem, szeretlek, hogy aludtál?
Megtanulta, mivel megbeszéltük: bármit tesz, szeretni fogom, akármit is tesz ellene. Szeretem, igy is, úgy is. De vannak dolgok, amiket jó, ha nem teszünk meg. Kérdeztem tőle, min ment át: elmesélte, mennyire fájt neki. Pedig engem bántott. Mire megértette, pont ezért kellett volna türelmesebbnek lennie. Ha előbb kapcsol, kicsit alkalmazkodik, szép napunk is lehetet volna. Kicsi kompromisszum, ennyi, és nincs rossz érzés. Szabad akarata inkább a lázadást választotta. Ezért haragudjak? Döntött, sérelmezte, kimutatta, csapkodott, majd végül megtapasztalta milyen a másik út is, aztán rájött, mit és hol rontott el.
De vajon megtanulta volna-e a leckét ténylegesen, ha nem kezd el csapkodni? Tudta volna-e, miért is nem jó, ha neki kezd örjöngeni? Vagy csak fejet hajtva, birkamód a félelmben marad: jónak kell lennem, hogy megfeleljek, hogy szeressenek, vajon mit tanult volna ebből?
Magáról, rólam, a szeretetről, arról, mit él át ő, és a másik egy ilyen vita alatt és után, nem tudott volna meg semmit. Hiába mondtam volna előtte, hogy feltétel nélkül szeretem, csak szó maradt volna, igy meg is tapasztalta.
Szóval: semmi baj a letéréssel: csak megadja a bizonyosságot, a dolgok teljes ismeretét.
Akkor félünk a szabad akarattal, mikor félünk a döntéseinktől. Jaj, mi lesz, ha rosszul döntök? Nem akarok rosszat megtapasztalni, sem azt, hogy fájjon valami.
Akkor viszont hol marad a teljesség? Ha csak jót cselekszem, csak a jót ismerem meg. Az élet, a teljesség viszont nem csak ebből áll.
Hibázhatunk. És ez jó. Minden nagyobb fejlődésem bajaimnak köszönhetem. Ha nem lettek volna bajok, még mindig ülök a kakiban, mint egy befüvezett Hippiii, hogy húú, de jó.
Kezdetben ki volt a tö.m a szabad akaratomból, aztán rájöttem, ez a legnagyobb lehetőség, hogy bejárjam, megtapasztaljam, tudjam, éljem a teljességet.
Hibázni sem tudunk igazán. Csak a régi minta fut, (ami még elválaszt) a bajok, meg a jelek, merre kéne menni .
Kedves Budhanita!
Érdekes ez a dolog, amit a keresztlányoddal kapcsolatban írtál. Nekem 2 lányom van, 3 és 5 éves lánykák és a nagyobbik az jó kis harcos teremtés csecsemő kora óta. Igen csak meglepődtem, amikor megszületett egy elsőre sikerült lombikprogram után, hogy a gyerekek, csecsemők mennyire mások lehetnek, mint amit elképzelünk róluk. Amíg nem született gyerekem, nekem a nyálas regényekben, meg a filmekben látott "jó gyerekek" voltak az agyamban, meg valahogy arra készültem, hogy az enyémek is ilyenek lesznek. Igaz, sokat vigyáztam mások gyerekére és nem voltak rossz tapasztalataim, sőt. És persze nekem is megvolt a véleményem azokról a szülőkről, akik nem értenek a gyerek nyelvén. Na aztán jött az arculcsapás, amikor az én pici babám az első 5 hónapot majdhogynem végigsírta. Én, aki addig minden babával és gyerekkel remekül elvolt, 3 hét után majd megőrültem és emlékszem az jutott eszembe, hogy megyek és kidobom a kukába a gyerekem. Igaz, nem volt és ma sincs segítségem igazán a férjemen kívül és iszonyat fáradt voltam.
Máig nem tudom pontosan miért sírt ennyit, sejtéseim vannak, mivel sokat gondolkodtam ezen, hogy mi lehet ennek az oka. Látszólag nem a témához tartozik, amit leírtam, de abban a tekintetben mégis, hogy mostanában arra a következtetésre jutottam, hogy szerintem a gyerekek az érzelmi kitöréseikkel, zsarnokoskodásaikkal nem biztos, hogy csak az egójukat próbálgatják. A gyerekek valahol szerintem nagyon jó tükröt mutatnak nekünk. Ezért úgy gondolom, ő már akkor, abban az első 5 hónapban érezte, hogy nincs rendben az anyukájánál, meg talán a családban minden, érezte azt a bizonytalanságot, a szülés miatti sokkot (majdnem megfulladtam szülés közben és az orvosok alig vették észre), ami belül bennem van és nem is éreztem annyira tragikusnak. Szóval szerintem a látszólag értelmetlen hisztik oka sokszor szerintem csak egy egyszerű mintakövetés, leveszik simán a tudattalan érzelmeinket is és így kissé sajátos módon kimondják helyettünk elfojtott érzelmeinket, figyelmeztetnek, hogy hé, nézz már magadba!
Sok idő telt el, mire megszoktam és elfogadtam, hogy anya lettem, anya vagyok. Ahogy nyílik a szemem egyébként a saját dolgaimmal kapcsolatban, ahogy tudatosulok saját magam értékelésében, egyre kevesebb konfliktusom van a gyerekeimmel. Legalább is így érzem, nem biztos, hogy igazam van. Persze egyszerűbb azt mondani, hogy igen, már kevesebb a gond, mert nőttek és okosodtak. Ennek ellenére az a tapasztalatom, hogy ha nem figyelek eléggé magamra, a bennem zajló dolgokra, simán újra visszazuhanunk és kezelhetetlenné válnak a dolgaink.
Kriszti
igen, nekem is sokáig ez a kép élt a fejemben: tündérek.
Óriási tanitóink, én úgy érzem. Nálunk is ez volt a gond: tesómék (Apukája) korán, és csúnyán váltak el, mindennek a tanúja volt a gyerek. Hihetetlen érett gondolatai voltak már akkoriban is. De a hiszti, az hiszti. Egy minta, ahogy irtad. Ha nem mutatsz neki mást, ez lesz a fegyvere, mindegy honnan ered. Bevésődik, sok dolga lesz vele. Tudom magamról. Sok minta él még bennem, amihez elvileg semmi közöm nem lenne, mégis működnek. Főleg mit tehetsz, ha a szülői, családi háttér nem foglalkozik ezekkel a dolgokkal. Nekik az a normális, ha feltételekhez kötik, mikor szeretik a gyereket. Én meg találkozom vele 2-3 havonta, egy hétre. Nem tehetem üvegbúra alá. Meg kell tanulnia ezeket, nem hiába hozzájuk született, nem hozzám. (Bár úgy lett volna) De ami a módomban áll, szeretném neki is átadni. A lényeg megmarad szerintem igy is.
Semmi mást nem adtam neki, csak megmutattam, lehet másképp is, és ő is csak bejárta az utat, az érme több oldalát. Csak közelebb kerültünk általa. Mind ezt tesszük, csak más formában, Istennel. Mi vagyunk a gyerek, aki bepróbálkozik, ő meg a Szülő, aki tanit, és azt várja, lépjünk egyre közelebb hozzá.
Vagy nem igy látod?
Én minden gondomnál kifakadtam, milyen szerencsétlen vagyok. Sajnáltam magam, meg csökönyös voltam, majd megoldom. Közben számtalan megoldás ott volt már előttem, észre sem vettem. Egészen addig, mig bele nem nyugodtam.
Szabad akarat is erről szól. Tudatosodni, tanulni jöttünk. Igazi Hit, csak tapasztalás útján érhető el. De tudnánk-e tapasztalni úgy, ha csak a kijelölt utat követnénk? Szemlesütve csak azon mennénk, ráadásul az élet sokszinű. Egészen addig nem akar változni az ember, amig már azt nem érzi, jaj de rossz ez igy nekem. Stagnál. Jól el van a maga levében. Be kell járni mindenkinek az érme több oldalát.
Szió!
Teljesen egyetértek. Érdekes, hogy szerintem én is úgy nőttem fel, hogy szerintem feltételekhez kötötték a szeretetet. És sajnos akaratomon kívül, ha nem figyelek én is ezt alkalmazom és ezt mutatom, mert nemigen láttam mást. De kezdek leszokni róla. Óriási feladat.
Csak az volt a furcsa, hogy eléggé nyugodt ember voltam a kislányom meg nem születéséig. És amikor folyamatosan sírt, egyszerűen nem tudtam mit tegyek, miért van ez. Hiszen akkor "látszólag" még nem volt honnan levennie a mintát. Legalább is egy darabig és persze leszámítva, hogy persze, hogy idegesek voltunk, hogy mi baja lehet. Ezért jöttem rá utólag, hogy óriási tanítóink ők és hálásnak kell lennünk nekik a sok tanításért, amit persze élesben nem mindig tudok úgy kezelni, ahogy szeretném. Ilyenkor jönnek persze a "rossz anya vagyok" gondolataim, de azért mindkét csibe meggyőz arról is, hogy ez nem így van.
Szerencsére.
Sziasztok!
Benne van a nevében:azt akarhatsz amit szabad.Téves az a felfogás,mely arról szól,hogy bármit megtehetsz (szerencsére).Az élet egy sakkjátszma,melyben a szellemi létünk "igazodik" a lépéseinkhez,de sosem engedi meg,hogy lelépjünk a tábláról.Megvannak a szabályok mely szerint léphetünk,mint a sakkban is,az egyik lépésben 2 helyre,a másikban 5 helyre léphetsz.Ha hibázol sakkot kapsz ami kényszer,mert kikell lépned a királlyal belöle és nem válogathatsz a többi figura adta lehetőségek között.Talán így a legegyszerübb megérteni.
Ehhez hozzájön a lelked,szellemed emelkedettségi szintje.Miután minden az egyfelé halad,minél közelebb kerül Istenhez,annál nagyobb feladatot vállal be,ami egy vezettetést jelent számunkra,
mely erősen bekorlátozza a szabadakaratot,persze jó értelemben,de ez felfogás kérdése.
A legtöbb lélek élni és tapasztalni inkarnálódik,nekik nagyobb a mozgásterük.Azok akik kikerülnek
ebből a körből és szellemi szinten előre lépnek,segíteni jönnek vissza.Ezeknek az embereknek ez az életfeladatuk.Tehát két oldalra sorolnám be az embereket feladataik alapján:az emberiség nagy része
"élni és tapasztalni" jön,egy kis része pedig,hogy segítse őket ebben.
Zoeya
Szia Zoeya!
Köszönöm, ez nagyon hasznos hozzászólás volt. Így most már sokkal érthetőbb ez a dolog számomra.
Legnagyobb bajom ezzel az egésszel, hogy sajnos nem tudom hogyan jöjjek rá, hogy mit is szabadna akarnom. A pofonok csak jönnek, de mostanában egyszerűen nem kapcsolok. Igyekszem ezt elfogadni, hogy most "vak vagyok és süket", rábízni magam Istenre, vigyen, amerre kell, aztán majd csak tisztulnak a vevőkéim. Csak az a baj, hogy közben meg amikor jönnek a pofonok, akkor meg pánikolok rendesen.
Üdv. Kriszti
Szia!
Biztos vagyok benne,hogy kapod a jeleket,álmokat amik segítségedre lehetnének.Tapasztalataim szerint
az emberek tudják mi az ami nem megy és erőltetik,csak nehéz szembesülni vele.Talán nálad is itt lenne a megoldás.Esetleg kérj segítséget valakitől,aki más szempontból láthatja az életed.
Zoeya
Én figyeltem a pofonokat Jessica,hogy mire jönnek?
Főleg az ismétlődőket,mert akkor nem akarok valamit észrevenni,ellen állok,letérek a sokkal előbb elhatározott ,,utamról'',és ez a figyelmeztetés.
Azért írtam fentebb,hogy nem egészen szabad az a szabad akarat,mert,ha nem afelé megyek,ahogy kéne/nekem személy szerint/,akkor bizony jönnek a pofonok.
Vagyis van egy bizonyos determináció is/ az embere kódolva /,ami szerint cselekednem kéne,hogy a helyemen legyek.
Ha figyeled a pofonokat,rájössz,miért kapod.
Ha rájössz,és nem dolgozol tovább valami ellen,nincs több pofon azon a területen.
És időben kell rájönni,mert a pofon egyre erősebb,és erősebb,ha az ember értetlen.
Olvasom, amit írtál Évi, s most azon gondolkodom, vajon a pofonok osztói is feladatot látnak-e el.
Van az életemben egy ember, akinek úgy érzem, most le kellene nyomnom egy hatalmasat.
A saját érdekében, hogy észhez térjen. De nem tudom megtenni, mert most mindennél és mindenkinél közelebb áll hozzám. Mentenem kéne. Tőlem...
Ott a dilemma, hogy ha megteszem, örökre tönkretehetem, de ha nem teszem meg, talán akkor is.
És valahogy úgy érzem, bárhogy is teszek, az lesz az egyik legnagyobb pofon, amit az élettől visszakapok.
Hát ennyit a szabad akaratról...
...én is pont erről beszéltem,
nagyon rég óta nem tudok másként ,,működni'',mint ahogy ez a belső dolog irányít.
überel mindent,hiába,gondolkodás,okoskodás ,logika,agyalás.
Viszont mióta nem lázadok,beadtam a derekam,azóta nincs pofozkodás.
Sokszor eszembe jut,hogy hogyan lehettem annyira más fiatal koromban,hogy semmit nem vettem észre ezekből a dolgokból.
Rendes voltam én akkor is,nem ártottam senkinek,de olyan dolgokat nem vettem észre,amit ma nem értek,hogyan volt az akkor lehetséges.
Akkora rúgásokat kaptam,hogy észhez térjek:először az öcsém halt meg aztán az anyám...
Szóval,minden jó tulajdonságom ellenére,nem voltam könnyű eset./mármint a,, pofonosztók'' szemszögéből/
Nem az életemről akartam beszélni,csak arról,hogy az ember mennyire nem lát az orránál tovább,és csodálkozik a sorscsapásokon,és fogalma sincs ,hogy Ő az oka,mindennek,amit elszenved.
Pofon osztás alatt nem konkrétan emberi kiosztásról beszéltem,hanem olyan sors események sorozatától,amikor a sors osztja a pofonokat./persze ott vannak a felelősök is ,igen terelgetnek,lökdösnek,aztán már rugdosnak,ha az embber olyan beton,hogy nem esik le a tantusz.
Igen,ennyit a szabad akaratról...
Ami konkrétan téged illet.hát én arany középút párti vagyok,nekem ez jött be mindig a legjobb megoldásként.
Próbáld meg terelgetni,ha a lelkiismereted azt mondja,és óvd meg magadtól,ha kell,és magadat is magadtól /ez most csak egy érzés bennem ezzel kapcsolatban/,és nem hiszem hogy van olyan eset,hogy bárhogy teszel sehogy se jó.
Nehéz eset van,megoldhatatlan szerintem nincs,csak még nem tudod a megoldását.
Lehet segítséget,tanácsot adni,hátha megvilágosodik olyan lehetőség,amire nem is gondoltál.
Persze megoldani neked kell.
Én minden problémámat a másik javára oldottam meg.
Én húztam a rövidebbet,de tiszta volt a lelkiismeretem,és hamar kihúztam magam abból a hátrányból amibe így kerültem./nekem ez volt mindig a legjobb megoldás/
A másiknak kell segítenem,magammal meg majd elrendezem a dolgot./mert magammal el tudom rendezni,de lehet hogy a másikkal egy elrontott dolgot,már soha a büdös életben nem./
Mivel nem tudom a konkrét problémát,azt írtam most ,ami ,,jött''.
Azt azért gyorsan hozzá kell tennem,hogy amit írtam ,hogy hogyan oldom meg a problémáimat,az természe-
tesen számomra a jó megoldás.
Lehet,hogy másnak éppen hogy ki kell állnia magáért,tehát ezt embere és életfeladata válogatja.
Na ezért nem lehet így okosnak lenni,csak a konkrét probléma és ember ismeretében.
Hatalmas segítséget adtál, és a megoldás reményét is, hiszen valóban: folyamatosan változunk, változhatunk.
Egy rögzült helyzetről gondolkodtam, és közben figyelmen kívül hagytam, hogy ma már magam is más vagyok, mint néhány évvel, hónappal ezelőtt.
Köszi a "terelést", azt hiszem, jó nagy pofont segítettél elhárítani a fejemről...
Not at all...
Neked mindent !
Olyan jó zenéket linkelsz be,
az adósod vagyok.
/ha elakadsz...privi../
Hát ezzel én is küzdöttem. Főleg azt nem értettem, ha ad az élet egy lehetőséget, azzal kell-e élnünk, melyik a jó út... aztán rájöttem, hogy amibe nekem eddig beletört a bicskám, az mindig valami rossz célért indult. Sokáig azt gondoltam, hogy életem első harminc éve felesleges volt, és néhány rossz döntés eredménye volt. Aztán rájöttem, hogy annak is megvolt az értelme, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem. Például, ha kb. öt évvel korábban kezdek érdeklődni ezoterikus dolgok iránt, talán nem születik meg a két fiam, és nem tanulom meg a türelmet és a feltétel nélküli szeretet. Az én nagy fiam is nagy harcos!!! Nem lehet irányítani erőszakkal, csak szeretettel, puszikkal, simogatással, beszélgetéssel. Nekem meg pont arra volt szükségem, hogy valaki így lelassítson. Sokáig olyan voltam, mint egy skizofrén, sőt a lelkem elnyomtam. Mióta tanuljuk az együttműködést (test és lélek), azóta egyre jobban háttérbe szorul a szabad akarat, mert nem kell akarnom valamit, inkább elengedni, megbocsátani, elfogadni dolgokat, főleg magamat.
Sziasztok!
Köszi a témát Jessica!
Egy kicsit másként tenném fel a kérdést, de a témánál maradva: Ki az, aki szabad akarattal bír?
Buddhanita, nem igazán értek egyet azzal, hogy a keresztlányod szabad akaratából választotta az "őrjöngést". Éppen vele folytatott szeretetteli beszélgetésed ébreszthette rá arra, hogy választhatott volna mást is ehelyett. Ráébredt, hogy az érzelmei ragadták magukkal, és hogy ez nem feltétlenül kell, hogy így legyen. Ezért (is) szégyenkezett.
A felnőttek mindezt bonyolultabban csinálják. Kifinomult hiszti és zsarolás: ha leviszed a szemetet, és dolgozol rendesen, kapsz meleg vacsit és nem lesz izomlázad a csuklódban, vs: ha gondoskodsz rólam, lesz pénzed műkörmöshöz menni, és sok ilyesféle játék.
Éva. Szerintem, amíg az utunkon járunk, addig determináltak vagyunk (a magunk által magunkra vállalt út által determináltak) egy (több) feladatra. Így van: Ha a megoldás irányába lépkedünk, nincs pofon, ha lelépünk az útról, jön egy halk figyelmeztetés, aztán cirógatás, egy kis tasli, pofon, orrbavágás. És ha még ez sem lenne elég, vannak hathatósabb eszközök is. :)
Szóval, szerintem nem csak a visszaterelgető pofonok miatt nincs (még) szabad akaratunk, hanem az utunk miatt sincs.
Felfogásom bizonyos szempontból közelebb áll Zoeya felfogásához. Úgy éljük meg, mintha szabadon választanánk ezt-azt.
Utólag ébredünk rá, hogy hisztis kisgyerekként reagáltunk, feldühödtünk, vagy éppen a szomorúság temetett minket maga alá. Adott eszköztárunknak, jellemünknek, tudásunknak, hangulatunknak megfelelően reagáltunk. Amíg az ember REAKTÍV, nem él szabad akaratával, csak annak lehetősége van meg számunkra. Ha minden helyzetben PROAKTÍV az ember és képes nyugodt, toleráns és szeretetteli maradni, akkor szabaddá válhat.
A csillagok hatással vannak ránk - egy darabig. Azt mondják, túl lehet lépni ezen a meghatározottságon is. (Szerszámkészlettel érkezünk a Földre, melyek bizonyos dolgokra hajlamosítanak, másokra nem.) A tipizálás, kategóriákba sorolás (csillagjegyek) nagyon jól alkalmazhatók amíg reaktív az ember. Egy másik szinten viszont túlhalad az ember ezeken a fajta meghatározottságokon. De ez már a megvilágosodás témakörébe torkollik, úgy vélem.
1. Amíg zaklatottá válunk ("külső","belső") események (pofonok) hatására, nem uraljuk az életünket. Nem szabad akaratunkból cselekszünk.
2. Ha észrevesszük, hogy a pofonok csak "jót akarnak", esetleg visszatalálunk az ösvényünkre, azaz, uralni kezdjük az életünket. Csakhogy azt az életet kezdjük uralni, amit feladatul magunkra róttunk. Tehát, egy meghatározott feladat végrehajtásáról van szó. Ezért lehet úgy, hogy még az sem tekinthető a szabad akarat alkalmazásának, ha a "helyes" úton járva hozok döntéseket. (Bizonyos meghatározottságokon túlléptem, de mások kerültek a helyükre.)
3. A szabad akarat - érzésem szerint - ott kezdődhet, amikor az ember felismeri (mélyen megrázza), hogy nem szükségszerű ez az út sem. Kiléphet ebből a játékból, mert rájött valami fontosra.
Úgy értem, ha pl. valakit egyik életében mondjuk a férje megfojtott, mert hűtlen volt hozzá, és a jelenlegi életében (bár nem tudom ez mit is jelent pontosan) azt kellene megtanulnia, hogy (szerepcserét követően) meg tudjon bocsátani párjának hűtlensége miatt (és ne fojtsa meg cserében), és észrevegye, hogy ez miért történt - szóval, ha eszerint is él, attól még nem vált megvilágosodott lénnyé.
Az valami sokkal hatalmasabb és mélyebbre hatoló felismerés lehet.
Amikor az ember felismeri, hogy szabadon választhat és szabadon is választ magának utat, akkor él szabad akaratával. Ez a Bódhiszattva fogadalom (remélem nem írtam sok hülyeséget, mert nem vagyok buddhista). Kivívta a jogot, hogy kilépjen a létforgatagból, mégis azt VÁLASZTJA (semmilyen kényszer nincs karmikusan, se +, se -) hogy nem hagyja el embertársait, segíti őket a megvilágosodás elérésében.
Szerintem.
Ölelésem :)
J
Amik korábbi éveim alatt kérdésként felmerültek a témában:
Nincsenek véletlenek vs. szabad akarat?
Megérzések vs. szabad akarat?
- A tudást meg lehet tanulni, vagy fel lehet ismerni! -
(Az egyelőre nem egyenlő egyenlőre)
Szia!
Az utat nem az ember hanem a lélek-szellem választja meg,ennél fogva emberként nem léphetsz ki belöle.A kilépést fizikai szinten a félrevonulással,remeteséggel élheted meg.Viszont ezzel megfosztod a
lelked a tapasztalástól amiért leszületett.Adott esetben kezdheted újra.
A Te példádat tekintve (férj-feleség) kiléphetsz a játszmából,de csak akkor ha megtörtént a kiegyenlítődés,mert minden efelé halad.Az egy dolog,hogy az ember hajlamos rátenni egy lapáttal,így
a következő életben folytatódik tovább,vagy mondhatjuk úgy is,hogy nem tudott időben kilépni belöle.
Ha egy labirintusnak tekinted az életet,akkor mindig vannak pontok amiket érintened kell,ezek kötelezően
megtörténnek,míg más helyzetek kikerülhetőek,feloldhatóak.A szabadakarat tulajdonképpen arról szól,hogy tanuljunk meg jól dönteni,ha ez sikerül már nem is lesz rá igényünk. :-)
Szia Zoeya!
Jól értelek?: Szerinted azáltal éri el az emberi lény a megvilágosodást, hogy betölti életfeladatát (azaz, végigjárja az utat)? (Már ha a kilépést (vagy kitekintést) a mátrixból megvilágosodásként értelmezzük.) Vagy mi az, amit szerinted elér ezáltal? Elér-e egyáltalán valamit?
Szerintem, a remeteség nem kilépés, csak egy másik játszma. Másrészt, nagy valószínűséggel pontosan az a játszma (életfeladat) amit a remeteséget vállaló személy "lelke-szelleme" választott megtapasztalásként. Pontosan ezért született le. A remeteség is lehet egy tapasztalat. Vagy te másként gondolod? Ha igen, akkor kérlek világítsd meg, hogy miért nem lehet tapasztalat a remete-lét egy inkarnálódott lélek számára.
A férj-feleség példát nem a kilépésre hoztam fel, hanem az úton haladásra.
A kilépés az én értelmezésem szerint, a lélek-szellem által kiválasztott út elhagyása. Mert már nincs rá szükség. A felismerés (megvilágosodás) következtében szükségtelenné vált.
Vagyis, az a kilépés, amiről írtam, más síkon helyezkedik el, mint az a kilépés, amelyről te írsz. Én így látom.
Arra próbáltam rávilágítani, hogy amit döntésnek hiszünk, az sok esetben nem az (csak zsigeri reakció), így a szabad akarathoz sem sok köze van. Azzal áltatjuk magunkat (az egonk?), hogy döntöttünk, de ha jobban megkapirgáljuk a felszínt, rá fogunk jönni, hogy csak reagáltunk a körülményekre. Szerintem, ez nem a (szabad akarat értelmében vett) döntés.
Ölelésem :)
Szia!
A férj-feleséggel kezdem mert az könnyebb.A kilépést ebben az esetben az adott szituáció befejezésére értettem.Folyamatosan tesszük ugyanazokat a köröket,keresve a szellemi létünk által jónak itélt megoldást,közben gyüjtve a tapasztalásokat,melyet felhasználhatunk más körök befejezésére is.
Képzelj el egy gömböt,melynek a közepén a lelked "ül".Mi mint emberek ennek a gömbnek a felületén mozgunk,de mindig csakazt a pontját látjuk ahol éppen tartozkodunk.A gömb felülete tartalmazza az összes életedet is,ezért fordulhat elő,hogyha ugyanazt a pontot érintjük deja vu érzésünk van.
Úgy tudom szemléltetni,hogy ülsz a szoba közepén és látod,hogy elindul egy hangya az egyik sarokból a másik felé.A Te jelened,hogy mindent látsz,az összes akadályt.illetve létre is hozhatsz bármit.
A hangya(ember) jelene viszont mindig csak az elötte lévő akadály,eldöntheti,hogy kikerüli, elhordja,
megmássza stb.Nem tudja mi lesz a következménye a megoldásnak és nem látja mi van mögötte.
Mondhatod,hogy reagált a körülményekre,de attól,hogy nem vagy kevésbé tudatos a döntés még lesznek következményei.
A gömbről nem lehet lelépni.A fizikai létünk egy lánc része,mely több szemből áll.Minden igyeszik viszza Istenbe,akihez a lánc első szeme van a legközelebb,viszont ha egyetlen szem nem igazodik a többihez a többi is állni kényszerül,másfelöl viszont egyben huzzák is magukkal,nem szakadhat le.
Emberként tagja vagyok a láncnak,minden szemnek célja,hogy segítsen nekem,mert emelkedni akar.
Ehhez én a tapasztalataimmal és a döntéseimmel tudok hozzájárulni.
Az életre szóló elvonulással a problémám,hogy miután életeink során egy csomó adósságot képeztünk,ezt kikell egyenlíteni,amit mások segítésével tudunk elérni,amit hát egyedül nehezen tudunk megvalósítani.De ez persze csak az én véleményem,nem kell elfogadni.
A megvilágosodásról nehéz beszélni,mert mindenkinek mást takar.Nem tudom neked mit.
Azt látom,hogy aki a tudatának egy kicsit nagyobb részét használja már megvilágosodottnak tekinti magát.Az általam ismert kritériumok szerint jó ha 50-60 ember elérte ezt az elmult 2000 évben.
Az,hogy átléped a tudatodnak az emberi-földi határait és bepillantást nyersz a szellemi létbe nem egyenlő a megvilágosodással,ennél jóval több kell.
Zoeya
Az életfeladatot valamiképpen tervezik ott fent, a leszületés előtt, azonban az út mindig másképpen alakul, mint a betervezett. Pontosan a "szabad akarat" miatt, hogy emberként elhagyjuk azt.
Azon kívül, hogy mindannyiunk számára Egy út van - az anyagot átszellemesíteni, fejlődni és újra hazatérni az Egységbe (erről nem lehet letérni) - ebben mindig egyéni utak alakulnak ki és folyamatosan változnak. Felfedezhetők bizonyos jellemző minták, amelyen sokan járnak (hit, gnózis, jótevékenység útja), de ezek is a "szabad akarat" nyomán alakulnak hajlamokká és ösvényekké.
Nem az út a megszabott, hanem a szellemi törvények, nevezetesen a Karma és a Dharma törvénye. (A bolygókat sem a Szellem tartja a pályájukon, hanem a gravitáció és más megkerülhetetlen törvények.) Amikor "szabad" akaratunkból karmát teremtünk, a karmikus visszahatások kötelező megtapasztalása állítja elő a következő leszületés életfeladatát. Amihez hozzátársul a még meg nem tapasztalt minőségek megélésének feladata is. A keverék mindig egyedi.
A sakktábla hasonlatod viszont tetszett.
Köszi, itt a pont, én tévedtem. :)
Na ez tetszett,köszi.
Főleg a végső konklúzió.
Nem olvastam a hozzászólásokat, csak mára megért bennem egy válasz:
A szabad akarat azt jelenti, hogy választhatsz, akarod-e azt ami Neked a legjobb ... persze hosszú távon:) ehhez kell jó nagy adag alázat, hit, meg nemistudom, bátorság... talán. Tehát, egyetértésben maradsz-e a felsőbb, bölcsebb döntéssel, vagy lótifutit játszol az utadon? :)
Meg itt egy graffiti is:
"szabad országban szabad ember szabad akaratából azt csinál amit szabad" :D
hihetetlen bölcsességek vannak beléjük sűrítve!
tényleg: hisz szabad ember, akit nem a félelmei rángatnak, azaz bátor! :-) de jó! tényleg sokszor ahhoz kell a nagyobb bátorság, hogy azt csináljuk, amit a legjobban szabadna...:D
Hy
sok-sok érdekes komment, van ami igaz van ami nem. Mindenki érzi mi ez- és az.
Szabad akarat van és lesz is, csak azt "fönt" már tudják, meg van írva. Te választhatsz bármit azt a születésednél már tudták.
Szabad akarat? Most nincs. Se nekem, se nektek-legalábbis a többségnek. Átverés, önámítás, pl. hogy ne legyen lelkiismereti problémánk a betegekkel kapcsolatban, akik bénák, mozgáskorlátozottak, fogyisok. Hisz ők választották a sorsukat, nem kell törni magunkat értük, nekik erre az iszonyatos tapasztalatra van szükségük éppen. Röhejes Szepes Mária-féle (egyéb "bölcsek") röpködés, dagály a csodálatos felismeréseinkről.
És ezt a levelet mi diktálta?
Ha már úgysincs szabad akarat? :)
Figyelj, igen van benne igazság, de nem kellene mást sajnálni mert az nem jó se neked se neki. Segíthetsz nekik, de nem lelkiismeretből, hanem szeretetből, ami szívből jön.
Szabad akarat igenis van, de már meg van írva hogy te szabad akaratodból mit választasz.
Ha nem lenne szabad akarat, akkor minden kötelező kényzer lenne. Néha van hogy nemigazán van választásunk, de akkoris van csak valamelyik helyesebb szebb...
Szabad akaratod van írni, senkisem kényszerítette.