Hét évnyi kapcsolat volt... Jóval, rosszal, mint mindenkinek. Szerettem. Féltem is tőle, talán. Erős, határozott férfi volt (akkor azt hittem). Ő is szeretett, a maga módján, hideg, távolságtartó sztereotipat követve. Magas elvárásokkal, tökéletességre törekedve, ugyanezt elvárva velem szemben is.
És harcoltam. Felvettem a harcot mindennel, emberrel, természettel. Igaz, sokat fejlődtem, csak akkor ezt még nem ismertem fel, mert újabb és újabb követeléseknek kellett folyton eleget tegyek.
Aztán voltak olyan érzések, hangok, jelek, stb., hogy más(ok) is lenne a képben, itt-ott.
Persze, hangot adtam, kételkedni kezdtem benne. Olyan alapon, hogy mindenki magából indul ki, nagyon féltékennyé vált (amit persze nem vallott be - még magának sem), minden zavarta, ha beszéltem telefonon valakivel, ha köszöntem valakinek, ha dolgozni mentem. Nem számított, én tovább igyekeztem bizonyítani, mert Ő volt, a férjem.
Hogy elég jó vagyok, elég szép vagyok, elég bátor vagyok, elég hűséges vagyok. Mert az tény, hogy én Soha nem is adtam esélyt senkinek! De nem volt elég.
Közben a gyerekvállalás gondolatával foglalkoztunk, akartuk, nagyon, öt éven keresztül akartuk.
És volt esküvő is, de gyerek még mindig nem érkezett.
Aztán eljött az a pont, amikor szakadtam.
Összegyűlt. A gyerek kudarc, a féltékenység, bizalmatlanság, a sok bizonyítás... elfáradtam. És többet nem. És eldöntöttem, hogy lépni kell. Valamit. Bármit. Ki innen? Azt nem mertem.
Próbáltunk beszélni, az eredmény ugyanaz volt. Hogy én nem vagyok tiszta. Szerinte. Ő így látta. Én meg már nem bírtam bizonyítani többet.
És már nem bírtam. Mondtam elmegyek. A lelkem mélyén vártam, hogy ne engedjen, hogy utánam jöjjön, hogy tegyen valamit, akármit, ne engedjen el. De hangot nem adtam erről.
És nem jött. Nem kért.
Pedig én hányszor szálltam harcba önmagammal, vele, mindenkivel, hogy jó legyen! Most rajta lett volna a sor, de nem tette.
Aztán váltunk. Ennek már három éve.
Persze, szenvedtem, mint a kutya, de valahol úgy is éreztem magam, mint egy kiszabadult oroszlán...
És voltak próbálkozásaim mással. Volt 2-3, nem is tudom.Voltak, félévenként, talán, de mindenkiben óriási hibákat találtam.
Közben sokat tanultam, tapasztaltam, FEJLŐDTEM, lelkileg főként.
Aztán a tavaly jött a szakadás. Ismét, de másképpen. Jött egy ember, aki nem volt sem érdekes, sem kihívó, sem különleges. Nem érdekelt, unalmas volt. De magányomban beengedtem, mert jól hallgatott, mert valaki volt, aki figyel egy kicsit is Rám.
És két hónap múlva kiderül, hogy gyereket várok!
Mekkora is az irónia ebben! Akit szerettem, akivel akartam, terveztem, vártam, imádtam volna, nem sikerült. 1% esélyből lett. Na mekkora az irónia?
Persze nem volt amin gondolkozzak, a gyerek kell, lehet hogy első és utolsó esélyem ebben az életben, ezt nem lehetett eldobni.
Vállaltam. Azt mondtam, ha egyedül is, de fel fogom nevelni.
Persze a gyereknek apa kell alapon, próbáltam elfogadni, de nem ment. Nem Ő volt. A „férjem” (mert lelkem mélyén még annak tartom) Legfőképpen talán ezért nem. És szakítottunk, egy percig sem kételkedtem benne, hogy helyes döntés volt.
Aztán szültem, egyedül, nevelem, egyedül. Egy csoda, egy angyali kisfiú. Megérte. Megérte?
Persze apuka nem hagy nyugodni, de hát az apja, látogatja. Néha. És az épp elég.
Viszont attól a perctől kezdve, hogy a kis lurkó megfogant bennem, a lelkem száz fele tört. Mert itt volt az áhított gyerek, de nem attól az embertől, akit szerettem, mindebből ő semmit sem sejtve.
Próbáltam beszélni vele, hogy találkozzunk, nem volt hajlandó (három éve nem találkoztunk).
És minden percben, amikor mozgott a picim, csak Őt kívántam volna magam mellé, hogy érezze, hogy megosszam örömöm vele. Őt, aki számít. A férjemet.
Időközben megtudta, hogy gyereket várok, látszólag bántotta, de jelt nem adott. Tudom, hogy bántja.
Most már 8 hónapos a kis srác, és minden egyes örömteli percemet csakis vele szeretném megosztani. De nem hagyja.
Nem kommunikálunk. Vagyis nem közvetlen, csak más szavai mögé bújva. És a mondanivalója ugyanaz, hogy nem voltam elég jó, érdekes módon ő érzi azt, hogy mindent megtett.
Persze van neki más azóta.
Nekem meg itt a gyerek, akinek az apát csak Benne látom.
Elindultam az önmegvalósítás útján, segít, bár még hosszú az én utam...
De a vágy, hogy vele legyek, hogy mellette, közösen neveljünk gyereket, nem akar szűnni.
És nagyon tétovázok, elengedjem vagy harcoljak?
Elengedni fáj, nem tudom megtenni, ha ennyi idő után nem tudtam.
Újrakezdeni? Részemről menne, vannak félelmeim, de leküzdendők. Mert sokat fejlődtem, sokat tanultam és most már sok minden másképp lenne.
Ahhoz viszont első sorban tisztázni kellene a múltat, mert sok félreértés volt, van köztünk és ehhez személyesen kellene találkozni.
Hogy én kezdeményezzek, attól még tartok. Félek a visszautasítástól.
Viszont csakis szembesülve a problémával lehet megoldani, válaszokat kapni.

Mi tévő legyek?

Első sorban ezt ki kellett írnom magamból, őszintén, nyersen, fájdalmasan.

Választ várok, valakitől, embertől, Istentől, magamtól!

Érdemes ennyire ragaszkodni?

Hm.. "miről maradsz le" ?... S ameddig ezt ragozod ? Én inkább azt sorolgatom ami összejött, ami utolért, amit megkaptam, vagy megszereztem, vagy csak hagytam hogy megtörténjen velem... az igenek, nem a hiányjelek... én inkább ebből készítek listát magamnak. :-) A mi lehetett volna ha ?...kérdésekre nem pazarlom a drága szép időt :-)
Szeretet ? Hűség ? Hiszem, ha jól akarok "csinálni" egy kapcsolatot, akkor abba bele kell adni mindent ami vagyok, sőt még azt is, ami lehetek majd, s így nem marad idő másra , másfele kíváncsiskodásra. Szó se rőla, kapcsolatom elején kicsit féltem mindenki mástól, aki nem Ő, mert úgy érzetem, veszélyes minden találkozás, mert mi van ha bevág a nagyobb érzés ?... De most már lehiggadtam, mert tudom a Vele való kapcsolatomért már dolgoztunk mindkettem annyit, hogy ezt nem adnám fel egy lobogásért.... Amire vágyom, azt mindent megkapok Tőle, vagy ha még nem, lehet idővel majd rávezetem :-)
Nagyon jó meleg takaró érzés, hogy társam van, s hogy valakinek társa vagyok... Azon vagyok hogy ezt Ő is így érzezze, ha nem is sokáig már, csak úgy... örökre :-)
(nem, tévedsz, nem vagyok szerelmes!!! :-) )

A rengeteg kérdésre hosszadalmas lenne a válasz, ezért (kerestem-kaptam) a közöset kiemelném

KAPCSOLAT a kulcsszó

Vagyis életünket kapcsolatokon keresztül éljük, ami minimum két embert feltételez.

Vagyis mindent a két ..... ember oldaláról kell nézni, hogy kvázi objektíven válaszolhassunk e kérdésekre.

Ezekről általánosan nem célszerű beszélni, mert ítélkezéshez vezet, és tanácsnak sem jó.

Persze életeteket megosztva segíthetsz másoknak.

Kívánok jó kapcsolatokat, ahol a hangsúlyok helyén vannak, és a benne szereplők közösen munkálkodnak.

Csupán egyetlen embernek KELL úgyhiszem megfelelnie és elszámolnia tetteivel ebben és minden témában is....az pedig SAJÁT LELKE....

Bárki bárhogyan tesz........ha Önnön Lénye által tartott tükrébe bele tud nézni , mert tudja, hogy mit miért tett....és NEKI erre volt szüksége.......akkor az akkor és ott úgy helyes..

Nyilván nem arra gondolok, hogy bántson meg vel emásokat.......de az életutadon járhatsz úgy is....hogy amellett, hogy saját ÉLETED VISZED VÉGHEZ ....másokat nem bántasz meg vele......(mármint úgy általában az ember..)

Ebben az ÁLSZENT világban.........lehet erről a témáról diskurálni....de az egyetlen akivel érdemes...

az ÖNMAGUNK.......

Mindíg azt mondtam nő lévén nőre kivetítve......nem sok féle nő van..mert minden nő kurva...

van a leleményes amelyik pénzért
van a buta amelyik ingyen
van az álszent amelyik másokat megszól de közben ő is teszi suttyomba nem kicsit....
és van a gyáva amelyik álmodozik róla de még megtenni sem meri....pedig vággya...

Te vajon melyikbe tartozol? már ha nő vagy....de ez akár férfira is lebontható...ezt meghagyom másnak:-)

üdvözlettel

Szélcsengő

Velem éppen történik, amiről írtál..és én vagyok a "bűnös".Eléggé összetett a sztori és még én sem igen látom át. Volt egy két éves kapcsolatom, amiben nagyon jól meg voltunk érzelmileg, de szellemileg akkora volt köztünk a "szakadék", hogy megromlott a kapcsolat, és én nem voltam képes szerelmeskedni. Akkor még nem láttam át, de folyamatosan felfáztam,mindig wc-re kellett rohangáljak, és aztán fokoztam a helyzetet más női panaszokkal, minden finomsággal, ami azt akadályozta, ("segítette"), hogy vele kelljen lennem szexuálisan. Nem akartam véget vetni a kapcsolatnak, meg akartam javítani, de nem ment. Egy évig húztuk így, utáltam magam közben. Hiszen ő nagyon szeretett, és úgy gondoltam, biztos, csak velem van baj,és nekem kell segítenem közös nevezőre jutni, nekem kell kezelni a dolgainkat. Akkor tájt kezdtem el igazán érdeklődni a spiritualítás felé. Őt nem érdekelték ezek a dolgok, csak a misztikum erejéig, de az alapjaink egyek voltak, egy igazán tiszta érzésű, jó lélek, így az alap igazságokat a szívében hordta, gondoltam a többit meg majd megosztom mással. Találtam is hozzá egy fiút. Ártatlanul indult, neten keresztül ismertem meg és elkezdtünk msnezgetni, messze lakott Tőlem. Küldött fotót, és teljesen el voltam ájulva. Olyan érzésem volt, mintha ezer éve ismerném.Aztán, órákon, napokon át beszélgettünk.nagyon jó volt vele beszélgetni. Sokkal fejlettebbnek éreztem magamnál, és imádtam, hoyg mindig tudott újat mondani, gondolkoztatni. Azt éreztem szárnyalok, mikor vele vagyok. Szerettem volna találkozni, de a nagy távolság, és az ő passszivítása miatt, ez nem valósult meg, ott akkor, amikor "kellett" volna. Közben, megjött a jelenlegi párom, megismertem őt, először nem volt szimpatikus, de amikor figyelni kezdtem rá, egyszercsak felragyogott bennem;imádtam, ahogy beszélt,olyan választékos volt, okos, művelt, olvasott, jól nevelt, hatalmas szívvel. El kezdtünk ismerkedni. Az előző partnerem nagyon féltékeny típus volt és ragaszkodó. Úgyhogy nem akartam személyesen találkozni kettesben az új ismerőssel, de végül úgy alakult, mondhatni összefutottunk és több órán át beszélgettünk és így tovább, sok sok napon keresztül. Az exfiú mondjuk így, akkor el volt foglalva, épp drámázott konkrétan, azt várta, hogy fussak utánna, elégítsem ki nagy sértődöttségében. Igen, mindig ezt is tettem, de akkor már ott volt valaki, akivel azt éreztem pihekönnyű vagyok és hogy vele gyógyul a lelkem, ha ott van velem. Akkor én már nagyon le voltam amortizálva, a betegségem miatt, amit nem javult, hiába mentem egy évig folyamatosan doktorhoz, akik rajtam próbálgatták az antibiotikumokat. Csak egyre rosszabbul lettem. Azt éreztem, nem is vagyok nő. Nem kívántam, sőt írtoztam a szextől, arra az időre már az érintéstől is. Ezek előtt egy évvel történt, hogy a szüleim sok évnyi házasság után, majdnem szétmentek, mert édesapám megcsalta édesanyámat. Ott is nagy drámák voltak, és nekem végig kellett néznem és szenvednem az egészet. Anyukám úgy viselkedett, mint egy kivert kutya, loholt apum után. Ez visszataszított. Aztán meg zsarolni kezdte érzelmileg, betegséget, ájulást szimulált stb. . Csúnya volt. Apa velünk maradt, de valami megtört, bennem egy illuzió, a biztonságé, és akkor láttam be, hogy az én szüleim sem istenek. Büszke voltam rá, hogy nekünk milyne szép, és jó, és működő a családunk, és hirtelen összetört ez a kép.Sosem gondoltam volna, hogy ilyen történhet velünk. A megcsalás téma így egyébként is kényesen érintett. Nem csaltam meg az exet, de az újonnan megismert fiú segített benne, hogy szakítsak. Nem sok idő telt el és elkezdtem járni a másikkal. Kellett sok idő, de aztán nagyon jó votl minden és harmóniában éreztem magam. Aztán távol kerültünk, és csak kevés időt tudtunk együtt tölteni. Vele is elkezdődtek a viták. Nem tudtam és máig nem tudom kezelni ezeket a vitákat. Hatalmi harcok konkrétan. A fiú nagyon okos, intelligens és racionális beállítottságú. Én kevésbé, két levegős jeggyel nehezen maradok a földön, és ő ezt kihasználva mindig ebben is erősít, talán nem is tudatosan, hogy maradjak már a földön és ne foglalkozzak annyit spiritualítással, kicsit legyek jelen ebben a duális világban is. Igaza is van,persze.. tényleg, nem vagyok egy biztos ember, de azt érzem, ő nem az épülésem segíti, hanem abban, h még bizonytalanabb legyek. Sokszor érzem, h hülyét csinál belőlem. Pont emiatt a bizonytalanság miatt érzem, hogy egyedül nem is menne. Nyár végén, végre el tudtam mondani neki a problémáimat. Azt mondta, változtat. Így is lett. Minden nagyon jól működött. Ebben a megerősödésben döntöttem úgy, elmegyek a netes fiúhoz, lehetőségem nyílt rá és éltem vele, azt éreztem ezt meg kell tapasztaljam. Itt hazudtam először. nem mondtam el a páromnak, hogy találkozom a másik fiúval. Úgy éreztem, nem szabad elmondjam, mert nem értené meg. No, meg tudtam, h igazából arra vagyok kíváncsi, hogy van e olyan, aki jobban passzol hozzám.Úgy voltam, ha igen, akkor megtudom és legalább biztossá válok a szakításban, ha nem, akkor meg megerősödöm és nem gondolok kifelé belőle, mert az csak megöl mindent. Igen a jelenlegi kapcsolatomból is folyton kiábrándoztam a netes fiú fele, aki pont a spirituális érdeklődésemmel volt kompatibilis.:) A párom különben nagyon bölcs, teljesen képben van mindennel, csak nem spirit könyvekből szerezte a tudását, hanem más könyvekből, de hát mindenki egyről beszél, ugyabár. Egy sokkal földibb tudás az övé, egy sokkal evilágibb, működőbb. Szóval tisztelem, és felnézek rá. Nagyszerű fiú, egy ilyennel sem találkoztam még. Ő a legjobb, akit ismerek.
A netes fiúval eltöltöttem egy napot, baráti hangulatban, csak mikor felszálltamam vonatra éreztem, hogy valami nagyon fontosat hagyok ott, és fájt a szívem. Azt éreztem, ő igazán lát engem és megért. Erre vágytam, hogy valaki rajongjon azért,ami én vagyok, amit tudok, amit hozok. Időt kértem a páromtól. Két hét telt el. Mikor legközelebb találkoztunk, rideg volt és hihetetlenül meg votl sértve. Közben én szerelmesnek éreztem magam a másikba;-meg azt is tudtam legbelül, hogy nekem a párom kell és senki más. Megcsaltam és hazudtam neki innentől folyamatosan. Aztán, megismertem egy újabb fiút, bizony 3 fiú egyszerre...eszméletlen. No, ő volt mindennek a betetőzése. Ott volt a közelemben, és teljesen új volt. Sok ismeretet hozott és izgalmat. Nevetést és szexuális vonzalmat. Olyat, amit még nem tapasztaltam addig. Az első perctől beütött, mint a villámcsapás olyan volt. Szerelmes rajongással vágytam rá, a jelenlétére. Mikor hazamentem viszont, múlt ez a hatás, mintha csak átmentem volna egy időkapun, ott voltam a "múltamban" és próbáltam elfelejteni az "újfiút" és erősíteni, hogy túl szép és értékes, a kapcsolatom ahhoz, hogy ne tartsak ki mellette és ne próbáljam meg megjavítani. Közben folyvást hazudtam, én aki sosem hazudtam addig. Mert, igen, minden fejben dől el, és igaz, mindenhez és mindenkihez lehet idomulni évekig is akár, egy életen át, mindent le lehet nyelni. De jön aza sok kérdés, miért is ? lehet valaki nagyszerű ember, de mégsem melléd való még akkorsem, ha tudod, hogy vele le tudnál élni egy életet, mert rendes. Tudod, mire számíts. De lehet erre alapozni?
Szőrnyen éreztem magam. Csak az "újfiúval" volt jó. Kikapcsoltam minden vészjelzőt és átadtam magam a vágyaimnak. Addig a pontig mindig tartottam magam. Aztán jött a belső kérdés, mi van ha egyszer nem, és mindig kicsit engedtem..kicsit kicsit..aztán megtettem, félreléptem. Sőt, 3 hétig vele voltam, mire kiböktem, hogy nem zártam le az előző kapcsolatom. A vicces az, hogy a fiúnak én voltam a 3. ilyen lány, aki nem lépett ki a kapcsolatából, de vele is volt, és mindháromszor hoppon maradt, mert a lányok végül visszamentek az exekhez és közben sokat hazudtak neki. Az "Újfiú" is egy roppant érzékeny fiú. Róla is csak jót tudnék mondani. Őbenne magamat láttam teljesen. Ezért éreztem olyan különlegesnek. Kár, hogy ez fordítva nem így volt. Mikor elmondtam neki, hogy még nem zártam le a kapcsolatomat és azt is, hogy szeretem őt, de azt érzem meg kell mentsem az előző kapcsolatom. Viszont, kétfele csaltam és úgy hiszem,nem vagyok méltó egyikőjükre sem, ő azt mondta: elfogadja, hogy most ilyen korszakomat élem, de őt hagyjam ki belőle. Aztán eltűnt, és azt kérte ne keressem többet. Megkerestem, szerelmet vallottam és mégegyszer megkért, hogy ha lehet hagyjam békén, ő lezárta ezt magában, neki ez a megoldás.Eljátszotta előttem kétszer a megértőt, már nem megy harmadjára. Megértem. S most itt vagyok, mindig gyűjtöm az erőt, hogy valljak a páromnak, de képtelen vagyok és nem is akarok vallani, úgy döntöttem próbálom feledni, ami történt és rendbe hozni, ami van...mindent beleadni. Azt érzem, csak bántanám, ha elmondanám mi történt, engem felismerésekhez segített, lerendezem magamban (iszonyat bűntudatom van és legszívesebben visszaforgatnám az időt, de nem lehet),-és mindent beleadok, hogy működjön köztünk...de a párom most még bizonytalanabb, és még szúrkálóbb..úgy hogy kétszeresen nehéz..Közben meg folyton a másikra emlékezem és nagyon bánt, ami történt. Úgy érzem, hogy a legszentebb embereknek ártottam, akárhogyis sodródtam közben, mégis tudatosan...megbocsájthatatlannak érzem...és hoyg nem tiszta így a párommal lennem, de mikor ott vagyok előtte és a szemébe nézek képtelen vagyok kimondani a szavakat...talán, mert magam előtt sem merem vállalni..megvetem magam érte...nem érdemes megcsalni a másikat szerintem. Mielőtt megtennél bármit, mondd el neki, mire gondolsz és mire vágysz, nem kell durr bele, hanem szépen, mint egy barát,oszd meg vele..ez a megoldás talán, ha tényleg olyan erős az a kapcsolat, akkor itt kezdődik az őszínteség. ne hidd azt, h nem kell tudnia, neked milyen vágyaid vannak erre-arra, mert csak bántanád vele. Nem, nem azt mondom, hogy lépten nyomon, ha meglátsz valamit valakit, aki érdekel, azt megoszd vele. Azt, ha valaki jön és érzed, h jelentősebb...azért, azt érzed...sokat, rengeteget tanultam ebből a történésből, de azt érzem, nem érte meg, annál sokkal jobban fáj és a legrosszabb, hogy másoknak is..

Szia!

Szerintem, igen is fontos és kell, hogy hűséges légy, önmagad miatt is, és a tisztelet miatt amit a társunk iránt érzünk, aki már 10-15 20- 25 éve él velünk és neveli a gyermekeinket,persze az az ideális, ha együtt neveljük. Beszéljük meg bártran az igényeinket a társunkkal, legyünk őszinték minden téren, s megfogjuk látni igen is le lehet élni egy életet egy emberrel boldogságban, örömökben szeretetben, csak merjünk őszinték lenni a vágyainkban kivánságainkban is, s ő is őszinte lesz és csodás lesz a kapcsolatotok :))