Kell-e nevelni a gyermeket, vagy elég számára a szülői szeretet?
Újszerű nevelési elvek szerint elég, ha a szülő tiszta szívéből szereti a gyermekét, mert ez a szeretet mindent megad a gyermek teljes értékű fejlődéséhez. A klasszikus, sokszor csak romboló hatású nevelés elhagyható, hiszen a gyermek úgyis azzá fejlődik, ami a sorsában meg van írva, így azt befolyásolni úgysem lehetséges!
Mit gondolsz erről?
Te hogyan neveled vagy szereted a gyermekeidet?
Két gyermekem van, ma már mindketten felnőttek. Hát, nem voltam az a következetes anya.
Korán jött, alig múltam húsz mikor fiam szültem. Szerelemmel szerettem, még ma is emlékszem csecsemőkori illatára, anyám szagát éreztem rajta. Imádtam, bármit is tett, úgy volt jó ahogy volt, tehetett akármit. De ő jó gyerek volt, na nem volt kedves, nagyon határozott, kicsit erőszakos fiú volt, már csecsemőnek is. Egyszerűen nem tudtam betelni vele, de képtelen voltam, határozottan irányítani. Ma már tudom, miért történt mindez, mert vele nem volt karmikus kapcsolatom, földi létet nem éltem vele.
Pár év múlva megérkezett a kislányom, akit már nem vártam, de mintha érezte volna, nagyon könnyen világra jött. Mikor már megszületett, szinte bűnbocsánatot kértem tőle. Gyönyörű volt, és mintha érezte volna, hogy csak úgy becsúszott, olyan alkalmazkodó baba volt, de kikövetelte magának az időt és az energiát. Egy ideig neve sem volt, férjemmel megbeszéltük, ha lány ő ad nevet, ha fiú akkor én. Mivel imádtam fiam Gergőt, csak azt tudtam elképzelni, most is fiam születik. Úgy terveztem Dánielnek hívjuk, de Ő lány lett, és az apukája, Gabriella Petrának nevezte el. Nagyon nehezen békéltem meg a nevével, mert nekem nem tetszett.
Így sokáig csak Csillagomnak neveztem. Éreztem ez tűrhetetlen, így Gabó lett a beceneve. Ma is inkább így szólítom. Ma már azt is tudom, mind a két név, nagyon nehéz sorsot jelöl. Minden névnek rezgése van, hát szegény megkapta. Hiába ami jár, az jár.
Nagyon szerettem, de ahogy múltak az évek, és romlott a házasságom, tudat alatt, őt tettem felelőssé azért mert sokáig bent ragadtam a házasságomba.
Ma már ezt nagyon sajnálom, de már így történt, nem tudom visszaírni. Sok csatát lejátszottunk és nagyon megfizettem mindazért amit a karma megkövetelt.
Az első hat év igazán örömteli volt közöttünk, majd harcoltunk keményen.
Még ma is vannak csatáink, remélem már levezekeltem minden adósságom.
Nagyon szeretem, értem már miért történt a sok harc közöttünk.
Bizony a szeretettel lehet leginkább nevelni, dicsérettel, feltétel nélküli szeretettel, példamutatással, következességgel.
Szerintem a szeretet valami fantasztikus dolog, a nevelés alapja, de szerintem kevés.
A gyerekeknek kellenek a keretek, az iránymutatások.
Mire unokáim születnek, remélem megtanulom a következetességet, vagy nem.
Mert gyerekkel,kis állattal, férfival, szeretteimmel képtelen vagyok következetes lenni.
Majd a következő életemben kijavítom, ha úgy kell.
szerintem a szeretet az csak alap.az alapbol kene menjen.nevelni arra is nagy szukseg van.olyan nincs nem karmam.ha mar hozzam jott nalam szuletett meg igen is karmam.en mernem annak venni .nem mernem csak ugy szisztema cimszo alatt szepen lesoporni magamrol.a szulo,nevelo ben benne van.csak hat sokan lustasagbol restsegbol agyala sopornek .nem lehet.az elottem iro mar javitott .nem kell a kovetkezo eletet varni.mivel eszreveted a hianyossagodat mar javitottal is.olyan lessz a vilag amilyenne neveljuk gyermekeinket.hat neveljunk is .
Tudom h nem a témához tartozik amit szeretnék töled kérdezni,de sehol se találok semmi segítséget.Szeretném megtudni h a Noémi meg a Boróka név milyen sorsot jelöl,meg h milyen a rezgése ?
Kérlek segíts nekem.
Na meg a sztorim
Hasonló eset volt nálunk a családban is.Anyukám is becsúszott gyerek volt.Viszont nagyanyám meg is mondta neki és valóban nem szerette.Majd született egy öccse akit viszont imádtak.Nagyon nagy különbségtétel volt közöttük.Nagyapám aki anyukámhoz közel állt korán meghalt.Szóval nem volt könnyű élete.Muszáj volt elköltöznie otthonról és hamar férjhez mennie.Szerencsére jó férjet talált,és boldogok apukámmal.
Bár anyukámat annyira nem szerették,mégis felnött és megnevelődött,mert az élet ránevelte.
De nem kívánom senkinek h így járjon mert nagyon rossz lehetett neki.Mondjuk azt a hatást amit kapott nagyanyámtól valamilyen szinten továbbadja,sajnos:(De szerencsére látjuk/látom ezeket a dolgokat és próbálom megakadályozni,h minél kevesebbszer történjenek olyan dolgok amiket ő is átélt.
Sok szeretettel KicsiManó
Nevelés - növelés. Már a nevében is benne van, ebből is látni, milyen gazdag a magyar nyelv. Tapasztalataim szerint bizony szüksége van a gyereknek a szeretet mellett a tanításra, nevelésre is. Mondom ezt nagycsaládosként, két felnőtt anyjaként.
A kollektív viselkedési szabályok, a házirend mindenkire vonatkozik, aki valamilyen társadalomban él. A szigorúság is a szeretetből fakad. Inkább a szülei szóljanak rá. oktassák ki, mint később idegenek, a megjegyzés kíséretében - "Hát nem tanított meg rá anyád?"
Ha a gyerek csak azt érzi, hogy szeretik, hogy mindent szabadon megtehet , amit a nagyoknak már nem néznek el, könnyen érzelmi zsarnokká válhat, dacos, hisztis kis akarnokká. Az ember önállóságra neveli a gyerekeit, hogy majdan ők is ezt tegyék. A jó példa kevés.
Mindenki tudja, hogy egy gyerek ösztönösen tudja, ki viselkedik a társaságban a legpimaszabbul, ki beszél legcsúnyábban, és azt fogja utánozni, ha nem állítják le időben.
Nem kell hozzá semmi durva szidás, verés mégúgy sem, elég, ha partnerként elmondjuk, hogy miért nem kéne így viselkedni. Nem hülyék, csak gyerekek. Sokszor okosabbak, mint mi felnőttek.
Ne hagyjuk hát, hogy felnőjenek, mint a gaz!
A szeretet és a türelem együtt a nevelés.
Sziasztok! Már régóta figyelem ezt az oldalt, és nagyon szeretem! A sok minden közt különösen annak örülök, hogy itt mindig misztifikálás-mentes, a földi élet alsóbb régióiban is használható segítségre lelek. Eddig félénk voltam hozzászólni, de most már többedszer, mintegy varázsütésre olyan témára találtam elsőre, amiben éppen nyakig benne vagyok. Szóval, én is tanulom az igazi szeretetet és felismertem, hogy a szüleim nem ilyen szeretettel szerettek. Igyekszem megbocsátani ezt nekik és magamnak is, hogy az én szeretetem sem olyan volt sokszor eddig, amilyen kellene. A kisfiam a legbölcsebb tanítóm. felismerem a tiszta szeretetet abban, ahogy viszonyul és igyekszem méltó lenni hozzá. Nem akarom folytatni azt a szülői mintát, amit a szeretetről kaptam, ami tudatlanságból fakadt ugyan, de rendkívül destruktív és azon kívül, hogy a társadalom elvárásaihoz idomított, és a gondoskodást megadta testi szinten, nem sokat ért.
Két nagy nehézséggel küszködöm mostanában nevelés és szülők témakörben, ha van ötletetek, kérlek, segítsetek! Az egyik, hogy bár felismertem, mi az az út, amit járni szeretnék a szüleimmel ellentétben a nevelésben, és egyre több módon sikerül is, mivel elváltam és anyagi okokból a szüleimhez vissza kellett költöznöm, két tűz közé kerültem. Én tanítom magam, hogy türelmes legyek, hogy példát találjak a kisfiamban és a világban a szeretet-alapú gondoskodásra, kérdezek, ha kell és ez az egész működne is, de ugyanakkor a szüleim ezt egyáltalán nem értik és engem továbbra is ötévesként próbálnak kezelni, természetesen a maguk módján... Beleszólnak a fiam nevelésébe, azt akarják, hogy idomítsam, mint ők engem annak idején, ha kell erőszakkal is, és ezt tőlem is elvárják. Ha teszem a dolgom, és nem foglalkozom is az elvárásaikkal, akkor is botrány van nap, mint nap, mert a fiam szabad, és nem tűri az erőszakoskodást. Megmondja a véleményét, amit a szüleim természetesen tiszteletlenségnek vesznek. Nem veszik észre, hogy csak arról van szó, hogy a tiszteletet nem lehet kierőszakolni. És ha ők nem tisztelik a gyermekeiket, nem várhatják el tőlük, hogy folyton energiával lássák el őket. Ezt a fiam nagyon is érzi és menekül előle. Én pedig vergődöm, mert a saját "sötétségeimmel" is kínlódom, még sokszor reagálok a szüleimtől tanult módon a szüleim megnyilvánulásaira, a tisztulási folyamat nehéz és hosszú. Tudom el kéne költöznöm, de olyan élethelyzetben vagyok, ami a teljes katasztrófa és a szakadék mélye között van valahol félúton... Majdnem három éve kezdtem elölről mindent, az első mesterem szó szerint a halálból hozott vissza, mert egy született gyógyíthatatlannak minősített betegséggel áldott meg a sorsom, így a tanulás és a gyógyulási folyamat megkezdése volt az első lépcső, ami idáig teljességgel lefoglalt. Ezért gyakorlatilag nincs semmim, épp csak kezdem kapizsgálni mi dolgom itt a Földön, de a szüleim már ezt sem bírják elviselni. Azt hiszem annyira nagy már rezgés-különbség. Ugyanakkor még mindig "liftezem" a tudatállapotokban, és néha még nagyon mélyre zuhanok újra, ami testileg is igencsak megvisel. Szóval energia kéne, hogy folytassam a belső változást, ami végül segít megváltoztatni az egész életem, de éppen az az, amiből kevés van... Ha valaki lát valamilyen megoldást erre a helyzetre, kérem, szóljon hozzá! Tudom, meg kellene tanulnom szeretni szüleimet, elfogadni őket úgy, ahogy vannak, annak ellenére, hogy ők ezt nem teszik, de olyan erőszakosak, annyi indulat, gyűlölet van bennük (amit én mind lehoztam a született betegségemben), hogy nem sikerül megvédenem magam. Viszonyulásukkal újra és újra felkavarnak, féltésükkel megfojtanak, állandóan az alapvető egyéni szabad teremért kell harcolnom és ez végtelenül kifáraszt. Békés módszerek nem működnek. Csak akkor nyugodtak, ha azt látják, megadtam magam és elfogadom a "házirendet". De ha ezt teszem, az csak átmeneti és azért van, hogy erőt gyűjtsek hogy tovább változhassak. Mert az ő értékrendjük, az hogy fogadjam el, hogy beteg vagyok, hogy birtokoljuk egymást, és a gyermekeink is a birtokaink, hogy a szülők kisajátíthatják az életüket cserébe az anyagi javakért, "feltétlen engedelmességgel" tartoznak felnőtt korukban is, hogy a világ alapjában véve rossz és csak még rosszabb lesz, hogy igazságtalan... stb. Nem sorolom. Ez az értékrend számomra a halált jelenti. Nem fogadhatom el. Míg a másik, az, hogy van kiút, a szeretet igenis létezik, a tudatosság segít, az az életet jelenti nekem és egy egészséges, boldog anyát a kisfiamnak. De ezt ők nem értik, pedig látják, hogy napról napra rosszabbodom újra egy ideje, amióta szorosabbra fonták körülöttem az erőszakos aggodalom-hurkot.
A másik kérdés valahol összefügg az előzővel, szintén "nevelés" témakörben. Bár ezt a szót használtam, de éppen azt szeretném leírni, hogy szerintem ez egy téves szó, és fölösleges tartalom. Szerintem a nevelés csak arra vonatkozhat, hogy megtanítjuk a gyermekeinknek, hogy a világ elvárásokkal működik. De miért is akarjuk erre megtanítani a gyermekeinket, amikor mi is éppen ettől szenvedünk? Miért íratjuk őket iskolába, amikor az iskola nem csak hogy az életre, de már a társadalomba sem integrálja őket? És miért is akarnánk egy olyan társadalomba integrálni őket, amelyik gyilkolja az életet? Miért tanítanánk őket élet-ellenességre, csak mert a körülöttünk lévő szűk világ (civilizált világ) ezt várja el tőlünk? Jogászokat, meg közgazdászokat csinálunk belőlük, hogy "érvényesülni" tudjanak, mert féltjük az anyagi biztonságukat, és azt gondoljuk, a többi majd megy magától, de közben totálisan kimossák az agyukat 18-23 év alatt, hogy ők is végül feltegyék a kérdést csalódottságukban egyszer a jövőben: "miért nem működik a világ körülöttem?". Hát mert nem azt tanulta, ami működtetné.
Miért nem hagyjuk egyszerűen nőni őket, játszani, örülni az életnek és megtanulni hogy jó, ha a szívük útját járják? Bármi is lesz belőlük. Ha szeretjük, tiszteljük őket, az érzéseiket, az életüket, az igényeiket, akkor ők is így tanulnak meg viszonyulni, mert ez mindenki alapvető hozzáállása gyerekként az élethez. Ezt tanítja nekünk a spirituális utazásunk, mert mi elfelejtettük. Mikor vállaljuk már fel ezt végre?
Vagy létezik köztes út? lehet úgy alkalmazkodni egy alapjában élet-ellenes világhoz, és ez által elbújni benne, hogy közben, belülről mi nem ezt éljük meg? Ez számomra most kardinális kérdés. Mert egyenlőre azt látom, hogy itt már, ha eddig volt is, nincs kompromisszum. Ez a világ nemsokára kegyetlenül véghezviszi a világméretű ego nagy művét újra: most úgy, hogy besorszámozza az embereket. Birtokolni fogja őket még sokkal jobban, mint eddig valaha. És az összes társadalmi gépezetet és intézményt még jobban ehhez fogja felhasználni. Megzsarolja őket az anyagi létezésükkel, ahogy a szüleim is teszik velem. És az ár: a szabadságunk. Ahogy itthon is, nálunk. "Nem engedlek szabadon, mert én sem lehettem szabad. Lásd úgy a világot, ahogy én, mit képzelsz magadról? Meg akarsz halni? Hogy hiheted el, hogy ezek a sarlatán cigányok (spirituális tanítóim) segítenek meggyógyulni? Hagyatkozz csakis az orvostudományra (nem baj, hogy abba is majdnem belehaltam)! Nézz a földre, ne az égre! Van mit enned? Akkor fogd be a szád, és légy hálás, hogy adok neked meg a fiadnak! És VISELKEDJ RENDESEN! Az én házamban azt csinálod és úgy, amit én mondok! Különben mehetsz megdögleni a többi éhenkórász spirituálissal! Azt akarom, hogy dolgozz, még ha bele is halsz! Mit élősködsz itt rajtam? Miattad vagyok depressziós, a te hálátlanságod miatt! (A hálátlanság az, hogy nem adok elég energiát, mert egyszerűen képtelen vagyok) Te tetted tönkre a házasságunkat apáddal, mert azt gondoltad, jogod van úgy élni, ahogy te szeretnél! Hát nincs jogod! A KENYÉRÉRT CSERÉBE SZOLGÁLJ ENGEM AZ ÉLETEDDEL MERT EZT TETTEM ÉN IS EGÉSZ ÉLETEMBEN A SZÜLEIMMEL ÉS A FÉRJEMMEL. EZ AZ ÉLET."
Megdöbbentő? Azt még le sem írtam, hogy mindketten a halálomat kívánják tudat alatt, amit egy alkalommal mérhetetlen dühükben ki is mondtak. Szóval tudom, hogy ez csak az egójuk. Ismerem már nagyjából a tudatalatti téves programjaikat, ami miatt így működnek. Volt időm kitapasztalni. A kérdés az, most mihez kezdjek? Ha maradok, könnyen lehet, hogy egyszerűen elfogy az energiám, már nem vagyok messze tőle megint. De ha most elkeseredett lépést teszek, azzal lehet, hogy elveszítem a fiamat, annyira rossz anyagi és fizikai állapotban vagyok.
És a világgal, a "neveléssel" mi a helyzet? Mert amit leírtam, egyben a világ egója is, és csak idő kérdése, mikor "keményítenek" be annyira, hogy angyal legyen a szárnyán, aki szeretni tud annyira, hogy ne féljen az élete és a szabadsága közvetlen fenyegetettségétől, és tiszta tudattal tudjon dönteni és áldozatot hozni.. magáért és a gyermekeiért... még ha nem is lesz mit enni...
??
Előre is köszönöm nektek!
Szeretettel!
Szeretnék tudni érdemben hozzászólni a problémádhoz, tanácsot adni, de nagyon nehéz. Mindenesetre annyit, hogy ne add fel, és keresd az útját, hogyan tudsz elszakadni a szüleidtől! Aki keres, az mind talál. Tegnap belebotlottam egy bibliai levezetésbe a neten, el is mentettem, pont most passzol ide:
"Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Melyik atya pedig az közületek, a kitől a fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki? vagy ha halat, vajjon a hal helyett kígyót ád-é néki? Avagy ha tojást kér, vajjon skorpiót ád-é néki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, a kik tőle kérik."
Ami még biztos, hogy igen, van köztes út, azon vagyok. Lehet élni, alkalmazkodni ehhez a rendszerhez úgy, hogy nem veszek benne részt. Semmi sem kötelező, csak a nemtudással bírókat lehet rabigába hajtani. Lépésről lépésre meg kell teremteni magunknak a saját kis buborékainkat, függetlenné válni a rendszertől. Orwell utópiája már a nyakunkon van, minden egyes pontja beérik. Rabszolgasorsban él az emberiség már most, innen csak a tudatosság a kiút. A tudatosság fényét rávilágítani minden egyes életterületünkre, abból nem lehet baj :). Én pl azon melózok éppen most, hogy a szüleim saját félelmeit, paráit, amit idomításom során (nagyon találó szó, örülök hogy másban is felmerült) belém plántáltak, szépen felfedezzem és kigyomláljam magamból.
Szóval remény az mindig van, az ősszel elkészült pl a Zeitgeist című non-profit movie 2. része az Addendum. Ahogy nézem a honlapjukat, komolyan gondolják ezt a mozgalom dolgot is, úgyhogy hajrá! Ajánlom minden útkeresőnek szeretettel, a legvégén gyakorlati tanácsokat is ad! "Első lépés, kapcsold ki a tévéd!" ;)
http://www.zeitgeistmovie.com/
(subtitles here -> hungarian -> és már nézhető is mindkét teljes film)
Köszönöm az idézetet, elsírtam magam, olyan jól esett. Jézus szavai mindig is a szívemhez szóltak, habár sohasem voltam vallásos. (Úgy emlékszem, ezt ő mondta, de ha nem, akkor is így van.)
Köszönöm, hogy hozzászóltál, ilyenkor MINDEN szó jólesik, még ha nincs is recept, vagy valami, ami annak tűnik. Én is nagyon sokat tanultam az elmúlt években a világról, magamról, arról, hogy a kettő egy, sok technikát elsajátítottam, vannak, amiket rendszeresen alkalmazok is. Megváltozott a világ-szemléletem, és az a tapasztalatom, hogy a tudás önmagában, bármilyen világ-méretű is, bármennyire is mindenre megoldást kínál, semmit sem ér megélés nélkül. Szellemi képességeim teljes birtokában és ugyanakkor fizikailag, lelkileg és életutamban is korlátozva a helyzetem által, kinyíltam és megláttam az ember kegyetlen természetét. Azt, hogy a saját szenvedéseit átélve is hajlamos elfeledkezni a másikéról, amikor már túl van rajta. Saját magamban is látom ezt, az egót, amely minden áron a test túlélésért küzd, lelki és szellemi mivoltunkat fölfalva. Amikor már mindent kipróbáltam és az összes energiámat feléltem, ami még nem okozza a halálom újra, minden eszközt igénybe vettem, amit csak tanultam és egész lényemmel azon voltam, hogy bízva a tanultakban rátalálok a megoldásra, és mégis arcul csapnak újra, pedig csak élni szeretnék és jobban, mint eddig, lerogyok a Mindenség hatalma előtt, és valóban nem tudok mást tenni, csak kérni.
Belátom, hogy a tudásom, a meditálások, a zene, a nyelvek, a Tarot, a beavatások, a spirituális élmények, az auralátás, az összes adottságom mind-mind kevés. Ilyenkor látom, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy felmérhessem az Isteni belsőm akaratát velem, és gőgös voltam, amikor azt gondoltam, majd én megteremtem magamnak a szenvedés nélküli, szabad világot, és majd ha hallgatni tudok a szellemem szavára, megszűnik a szörnyű szenvedés, meggyógyulok, mint Lázár és minden rendbe jön. Mi van, ha a szellemem éppen ezt akarja megéletni velem, mert ezzel lesz dolgom? Mi van, ha szembe kell néznem a halálfélelmemmel, és ezt meg is kell élnem? Hogy adna máshogy Szent Lelket (tiszta lelket) a bennünk lakozó Isteni energia egy olyan világban, ahol a szánkba dugják a fegyvert? Ott nem lesz idő meditációra és nem csak a szomszéd fűnyírójának hangja fog zavarni minket hogy "elmélyedhessünk". Ezek technikák, játékok. De mi van a mindennapi megéléssel? Ki uralja közülünk annyira önmagát, hogy ne az egója zizegjen, amikor az életét fenyegetik? Hanem észrevegye például a másik embert, akivel ez történik és segítségre szorul? Ki tudja közülünk szeretni az ellenségét, azt, aki tudatlansága miatt az életére tör? És közben tudatos annyira, hogy észreveszi mi a teendő anélkül, hogy ártana neki?
A mesterem azt tanította, hogy a tanulás két vonalon folyik: az egyik a tudatosság útja, a másik a szereteté. Azt hiszem, most az életem arra tanít, éljem meg, amit tanultam. És legyek alázatos az életemmel szemben. És bármennyire is tudatossá lettem már, az egóm fél. Iszonyúan, leírhatatlanul fél. és küzd, és bizonygatja, hogy a testi túlélésért bármilyen ár sem túl sok. És arra ösztönöz, hogy lázadjak a rosszak ellen, pedig ők is csak tudatlanok, de megölnek tudatlanságukban. De a lázadás is öl, mert a testem a küzdelmet sem bírja már, még ha az tiszta is, és tudatos. Ez az a pont, ahol bezárul a kör. A tudatosság, az, hogy tudom, mit miért csinálok, hogy az életemért, a fiam életéért, a szabadságunkért, az egészségért teszem egy olyan tudás birtokában, amelyet a másik nem birtokol, nem elég.
És akkor imádkozom. És kérek. Kérek tiszta lelket, tiszta tudatot, tiszta szívet, új életet. Rábízom a Mindenség Bölcsességére magam, az életem, legyen a szeretet eszközévé. Tanítson meg szeretni annyira, amennyire ezt meg kell tanulnom. Tanítson meg szeretni a szüleimet úgy, hogy már ismerem az egójukat (a tudatlanságukat) és tanítson meg szeretni őket azzal a tudattal együtt is, hogy a pusztulásba döntenek tudatlanságukban, hogy kiszolgáltatottságomban arra kényszerítenek félelmükben, hogy az ő életüket éljem. Mindent megteszek, amit csak lehet az életem védelmében, de mi van, ha már az akarat, a kitartás, a küzdelem, a nemes harc, a tudatosság sem elég? csak a szeretet marad. Az elfogadás. De hogy fogadjam el, azt, hogy nem élhetem az életem, és hogy ez a halálomat okozza? Az ego ezt képtelen elfogadni.
Talán csak a szeretet mindenhatóságában, örökkévalóságában, a halált is legyőző és átívelő erejében való bizalommal tehetem. A szívem tisztaságával. Az életemben való bizalommal, bármilyennek is ismertem meg azt és magam és bármilyenné is formálódnak most át. Mert a tudatom vagyok én, és ez a tudat független attól, milyen voltam, milyenné válok, és milyen az életem most, vagy ezután. Ez a tudat nem hal meg és nem fél a haláltól. Az ego fél a haláltól, mert ő megszűnik, amikor felismerjük a valóságot, a világot olyannak, amilyen.
Az ego nem tud önzetlen lenni. Az ego nem tud szeretni. Mert az ego kétféle motivációból cselekszik: félelemből és vágyból. És az ego fél a haláltól. És egy olyan világban, ahol az élet-ellenesség és a halál mindennapos látogató, ahol a megfélemlítés és a fizikai létezéssel való zsarolás az úr, ki tud majd szeretni?
Gyermekeink egy olyan világban válnak majd felnőtté, ahol, csak a tiszta szeretet képes életben tartani őket, és valódi életet élni. Lehet hogy ezt kell megtanítanunk nekik? Ezért kell nekünk megtisztulni és tudatossá válni? Lehet, hogy a mi generációnknak ez a nagy feladata az evolúció színpadán? Talán ez a tudat emel minket a Mennyei Próféciák által emlegetett ötödik dimenzióba?
Lehetségesnek tartom. Mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy ezt tanulom. A félelem-mentességet, a teljes elfogadást, a teljes önátadást. És úgy tűnik lassan a világ és gyermekeink számára sem jelent majd megváltást más, csak a tiszta szeretet megélése.
Ezért köszönöm az imát. Nagyon köszönöm neked. Látod, mennyit segített? :)
Szeretettel!
Ez nem vigasz, de... NEM VAGY EGYEDÜL. Bár nem oldja meg az anyagi kiszolgáltatottság gondjaidat az én szerető együttérzésem és tiszta jókívánságaim, és valószínű hogy a rossz mintát produkáló szüleid sem cserélődnek le, mert én írok Neked, de kedves Edit, hidd el, nem vagy egyedül. Sosem írok és válaszolok senkinek sem inkább a háttérből morfondírozom, de annyira megindítóan szépen és értelmesen fogalmaztad meg a mondandódat, hogy muszáj reflektálnom.
Én most vagyok 38 éves, két kislány anyja. Nem megyek bele a családi hátterem elemzésébe, a szitu dettó ugyanilyen. Én így fogalmaztam meg magamnak: azért ide születtem, ennyi családi hatalmi harc és ellentétes szemlélet közé, mert ez a dolgom, hogy valahogy megoldjam...... BÁR MÉG ÉN SEM TUDTAM MEGOLDANI. Én nem váltam el, de mindíg is a szüleim házának felújított "alsó szintjén" éltem. Nem sikerült innen elmennem, és olyan férfiba szerettem bele sok kapcsolat után, aki "egy szál gatyában" jött hozzám, IDE AZ OROSZLÁNBARLANGBA. Mi ugyan együtt vagyunk és együtt próbálunk küzdeni az árral, de ez teljesen felőrli az idegeinket és az egyébként a mi kis belső családunkban uralkodó harmónia is emiatt sérül. A szülők.......NEM TUDOM ŐKET SZERETNI, de elfogadtam, hogy valami általam választott ok miatt velük van dolgom. Minden napom egy küzdelem és az energia szintem bizony nekem sem túl magas, de annyira egyértelmű hogy valami nyomós oka van annak, hogy ittragadtam, és ide alapult az én családom is. Már nem érzek lelki ismeret furdalást amiatt, hogy nem ragaszkodom a szüleimhez, hiszen a gyerekeimet olyan szeretetben és odafigyeléssel nevelem, hogy tudom, nagyon helyén van a szívem.
Én CSAK arra lennék kíváncsi, hogy mi az az általam választott életfeladat, ami ilyen érzelem hideg és ellenséges környezetben kell, hogy kibontakozzon. Még nem tettem lépéseket a családi karmám kutatására, hiszen ez nem két fillér és puszta EMBERBARÁTI szeretetből és segíteni akarásból ingyen nincs az a tanító aki segítene......DE elfogadom, hogy ezzel kell szembenéznem és próbálok nyitott maradni a válaszokra. NA MEG BÁTORÍTANI PRÓBÁLLAK, HOGY SOSE ADD FEL AZ ELVEIDET MÉG A KEDVES SZÜLŐK ÖNZŐ KÍVÁNSÁGAI MIATT SEM!!! Lehet, a mi fajtánknak ezt a problémát kell megoldanunk ebben az életben....
Szeretettel, Kriszta
Kedves Edit!
Nagyon megindító volt az írásod! Annyira jó, hogy van már spirituális előéleted, tudod már a segítő technikákat, amiket majd a kellő pillanatban fel tudsz használni! Semmi nem volt haszontalan amit eddig magadévá tettél, már csak egy kicsi hiányzik ahhoz, hogy még jobban megértsed a helyzetedet! Nagyon jó, hogy eldöntötted, hogy másképp szeretnéd élni az életedet, mint a szüleid, ha ehhez kéred a segítséget, meg fogod kapni, csak ne félj elfogadni, belevágni. Nemrég tudatosították bennem, hogy ha külső szellemi segítséget nem kapunk, akkor bizony lemásoljuk a szüleink (vagy még régebben élt felmenőink) megoldási mintáit, vagy nagyon keserves lesz az ellenállás miatt az életünk és a velük való kapcsolatunk. Ha muszáj velük laknod, akkor már nem tudsz kitérni a megoldás elől, próbáld meg a Hellinger terápiát ( családfelállítás, Hellinger szavakon rá tudsz keresni a neten, remek könyvek is vannak ebben a témában), érdemes, mert sok új információt és tényleges megoldást kaphatsz a szüleiddel való kapcsolatodra, sőt a saját feladatodra tudsz utána figyelni. Ez talán megfizethető számodra, 1-2 alkalom is nagyon hatásos, elég gyorsan jönnek az eredmények ha nyitott vagy a változásra, s ezt érzem az írásodból, hogy már igen, ez a fájdalom már a megoldás előtti utolsó kín. Egyik nagyon kedves barátnőm fogalmazta meg találóan: a mi generációnk ( 30-40-eseké) feladata elkezdeni annak a sok szarnak a kilapátolását az életünkből, amit szüleink, felmenőink ránkhagytak, akarva-akaratlanul, mert nekik nem volt ennyi segítségük, sőt rá se látnak a problémáikra, ahogy Te is leírtad a szüleidről, csak a régi ( rosszul működő) mintát követnék. Első lépésben felismerjük, hogy ez így nem jó, másképp kell csinálnunk, ami nem olyan egyszerű, de megkapjuk a segítséget, csak nyitottnak kell lenni. Én is járok hasonló cipőben, mindenkinek vannak komoly gondjai, de nekünk van segítség, van kivel beszélni róla: az ilyen emberek társaságát keresd, akik hasonlóan gondolkodnak, de tudnak segíteni, meg fogod találni, én is megtaláltam, bár egy éve magam sem hittem, milyen kellemes, felemelő tapasztalataim lesznek majd.
Szóval ne add fel, higgy abban, hogy megváltoznak a dolgok, mert én is olyan tapasztalatokat szereztem, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ha én jobban leszek, akkor körülöttem is minden sokkal jobbá válik, de így van. Egy kis bátorság, most egy kis lépés, aztán meg lesz közvetlenül melletted több segítő személy is, nem vagy egyedül, többen drukkolunk neked ezen az oldalon is.
Ja és egyre több energia szabadul fel benned, ahogy oldódnak az energiarabló kötések a családtagokhoz a családfelállítás során, így egyre töb energiád marad magadra!Legalábbis nálam ez nagyon így van!
Szeretettel: Tima
Kedves Tima, és Kriszta!
Nagyon köszönöm a kedves soraitokat, nagyon sokat jelent nekem! Jó tudni, hogy ezekkel a dolgokkal sem vagyok egyedül és hogy vannak, akik előrébb járnak.
Én egy olyan "iskolában" kaptam meg a beavatásaimat, amelyik, most kezdek rájönni, úgy működik, hogy először megad MINDEN tudást, aztán otthagy a mester és neked ott a hatalmas kupac, amit "el kell lapátolni". Ez az élmény elég megrázó, mert a mester mellett látod a Mennyet, megértesz sok mindent hogy működik a világ, különleges, felemelő tapasztalatokat gyűjtesz, valóban olyan érzés, mintha a Föld felett lebegnél, nem érintenének a karmák, kívülről látnád az egészet, és ez olyan csodás... De közben azt a kupacot is felfedezed, ami mögül eddig nem láttál ki... És a végén letesznek elé: tessék: ez az életed, a felmenőid, az előző életeid szennye: rakj rendet! Most már mindent tudsz hozzá: itt a lapát, ott a kupac. Hát, nekem elég tetemes jutott. Ezzel a született betegséggel együtt olykor soknak érzem... De tudom, hogy mindenki csak annyit kap, amennyit el is bír..
Úgyhogy ilyenkor nagyon sokat segítenek a biztató szavak, mert segítenek meglátni, hogy a félelem és a tehetetlenség érzés, a kétségbeesés csak illúziók. Köszönöm Nektek! Érdekes ez a helyzet, hogy az ember már tudja, hogyan működik a világ, sőt másokat olykor minden nyomorom ellenére képes vagyok felemelni szavaimmal, énekemmel, tetteimmel, de a saját életemben a karmák el-eltűntetik szemem elől a valóságot újra meg újra. Félelmetes, hogy mire képes az ego. Valóban úgy van, hogy az emberben egyszerre van jelen a fény, a Menny, Valódi Önmaga, Isten, vagy bárhogy is nevezzük és a sötétségei. És saját sötétségünket mintha mások fényei oldanák jobban. :) Most ti is ezt tettétek velem :) ! És a tudás csak az első lépcső, a megélés valójában az út a teljesség felé. Ilyenkor folyamatosan ezt a kettősséget éljük: másokban annyira jól tudjuk látni, amit magunkban nem. Ezért igaz, hogy amit tanítunk, magunk is azt tanuljuk, csak más szinten. És ezért van spirituális ego.
Azt hiszem, most valami nagyon fontosat is sikerült megértenem általatok, amit nem értettem magammal és a mesteremmel és más spirituális mesterekkel kapcsolatban: nevezetesen, hogy bármilyen nagy a tudásuk és bármennyire is tapasztaltabbak nálunk, ők is ezt teszik, és törvényszerűen ők sem tudják a saját sötétségeiket, csak mások által oldani. :) Nem is hinnétek, milyen fontos ez nekem, mert ahogy Sanyi is mondta: könnyebb megbocsátani, ha látjuk az okokat. Ezt is köszönöm Nektek!
Én is liftezek a tudatállapotok között, és amikor zenélek, kártyázok, vagy csak gyógyítom magam, vagy a kisfiamban gyönyörködöm, a Mennyet élem meg, aztán szembe jön velem egy sötétségem, egy félelmem valaki, vagy valakinek a viszonyulása képében, ami mostanában főleg a családtagokat jelenti, és hirtelen mindent elborít a sötétség. Azt hiszem csak arról van szó, ha írhatok a ti nevetekben is, hogy nehezen éli meg a lelkünk a "lapátolást", legalábbis az enyém folyton oda vágyik vissza, a fénybe, az örömbe, a szabadságba, mert végső soron az vagyok én. Valószínűleg ez is a folyamat része, és most úgy érzem, ahogy írtad is kedves Tima, hogy nemsokára el kell hogy érkezzek az oldódás, a megoldás állapotába, ami szerintem éppen az elfogadás, a szeretet képességének megélése. Mert az elemzésekbe már annyira belefáradtam...
Minden erőmmel azon vagyok, hogy tisztábbá és tudatosabbá legyek, és ezt a példát adjam gyermekeinknek örökül. Remélem, sikerül, és nektek is ugyanezt kívánom!
Köszönöm a társaságotokat, a szavaitokat, a szeretetet!
Namaszte!
Edit
Sziasztok!
Nekem van egy 2 éves hapsikám, és örülök annak, hogy némi felismerésre jutottam az élet nagy dolgaival kapcsolatba még akkor, mikor ilyen picúrka még. Addig csavargattam, boncolgattam ezt a kérdéskört, míg arra a következtetésre jutottam, hogy hagyom, hogy tapasztaljon. Hagyom, hogy adja neki az élet a pofonokat. (Tudom, külső szemek nem értik, csak én érzem mélyen bent, mi az, ami azóta változott és csak pozitívan). Itt nem arra kell gondolni, hogy életveszélyes helyzetben nem kapom el, vagy a szemem sarkából nem figyelem a lépéseit, hanem arra, hogy "kisfiam el fogsz zakózni a bicajoddal, ha ilyen vadul tépsz!"...és olyan vadul tép, és elzakózik.... többé nem tép vele. :-) .......pedig "jó" anya módjára akár el is vehetném a biciglit, hogy megvédjem a sebektől.....
Pont a minap beszélgettünk a párommal, mi lesz, ha suliba kerül és persze "meg kell majd felelni" a társainak, a tanárainak, meg tudja a fene még kinek. Azt hiszem megtanítjuk bólogatni.:-DDDD Abba a 80-akárhány évbe, amit leél, belefér 14 évnyi néha bólogatás.:-DDDD Ha nekik ez kell, hát csinálj úgy, mintha, pedig áááá, dehogyis.:-DD
A legjobb az, amit (mi) tehetünk, hogy egy olyan úton terelgetjük, amit jó szélesre hagyunk.:-) "Válassz kisfiam! Jobbra is mehetsz, meg balra is, meg középen is, ha jól esik, csak tudd, hogy merre akarsz menni!:-DDD
Nevelési elvem, hogy nem nevelek, NÖVELEK, hagyom növekedni, amiben segítem!
Szeretni gyermeked az alapja, méghozzá feltétel nélkül! (ne saját gyönyörűségedre- azt kapod- és ne sajáj célod szerint - megnyomorítod kincsed-)
NÖVELNI a gyermeket, és mindenkit, aki körülvesz isteni feladat. Négy gyermekem növelem így, hagyom-segítem növeKedni-, és hihetetlen csodákat élünk meg.
Ja, és rengeteg módszerrel tisztában vagyok, de egyik sem fedi le a lényeget, kiragad dolgokat, recepteket ad stb. Nálunk nem jöttek be. Nagy ráfordítás, nullla eredmény, mert e Lelkek kimaradnak belőle!
Vagy - e olyan tökéletes , hogy tudod nem nevelni ?
Vagy - e olyan biztos önmagadban , hogy mered hagyni tapasztalni ?
Játszol - e eleget vele ?
Ismer -e , ismered -e ?
Milyen mélységig vagytok részei egymás életének ?
Mennyire kötöd és mennyire engeded ?
A tudom és az érzem mennyire fejeződik ki a vele kapcsolatos cselekedeteidben ?
Egy rousseau-i apa- nagyapa kérdései ezek .
A gyermekeimet eleinte az anyjuk függelékeinek , szerelmünk kedves következményeinek tekintettem , és az édesanyjuk iránt érzett lángolásom melege sugárzott feléjük .
Előre megírt sors ? Most épp úgy gondolom , hogy a sors könyvét "valósággá " mi írjuk , csak a szabályok szerint az előző betűk befolyásolják az utánuk következők lehetségességét , vagyis bármi után bármi nem következhet , noha -úgy gondolom , hogy -, a szabályokat és a betűket is megváltoztathatjuk bizonyos szint fölött .
Fiatalok ! Vigyázat ! Egy - két évtized , és már ti lesztek a " klasszikus , sokszor romboló hatású nevelés " - re való hivatkozás példái , a tiáltalatok megszenvedett gyakorlat elkerülésére való igyekezetetekkel együtt . A jobban fogom csinálni erős hite nélkül nem is érdemes elindulni , de nem árt tudatosítani , hogy az általatok megszülető a ti szeretetetekre ,-
és egy másik szinten pedig a ti hibáitok által történő -, tapasztalásra vágyik , vagyis az ő lehetséges legjobb szülei ti vagytok . Üdvözlettel : felacso
Ez nagyon szép volt, köszönöm :) Én még annyit hozzátennék: "Figyelsz -e rá amikor beszél hozzád, vagy még akkor is a saját gondolataidat rendezgeted?" Nagyon sok szülő ugyanis egyáltalán nem Figyel a gyermekére, szinte alig akad olyan pillanat, amikor minden szándék és gondolat nélkül csak vele van, és teljes figyelmet szentel a gyermeknek. Sokat tanulhatunk tőlük, ha figyelünk rájuk, és nem a fölérendelt szülő szerepét játsszuk. Nagyon Jelen kell lenni ahhoz is, hogy ne a kondicionált cselekvés jöjjön elő belőlünk amikor a gyerek valami "rosszat" tesz.
Van egy nagyon szép kis történetem :) Nemrég egyik nap készülődtünk a déli alváshoz (Dávid 2 éves múlt). Az ágyon fekve játszottunk és nevettünk, aztán mondtam neki, hogy most már aludni kell egy kicsit, és átöleltem. Gondolatok nélkül csak annak a pillanatnak szenteltem minden figyelmet, és csak Szerettem. S akkor rám nézett, mosolygott és azt mondta :"Ilyenkor én vagyok, te vagyok" ...nem jutottam szóhoz :)
Jó olvasni Téged, kedves felacso! :)