Bennem is sokáig az a tévképzet élt, hogy a Mester mindig áhitatos, szelíd mint a bárány. Míg saját magamon nem tapasztaltam, sok minden ez is benne van, de mikor már nem értek a szép szóból, na tud ám agresszív is lenni.

Eset, ami velem megesett: 

önsajnálatban dagonyáztam, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Jöttek a tanok, mások is szenvednek, én meg, jó, jó, de hát az én bajom, mekkora!

Mit sem sejtve baráti találkozóra mentem, barátnőm akkor mutatott be az új barátjának. Ki a Mester? Ő rávilágított egy-két pontomra, nem volt elég, nem hagyott menekülnöm, sírtam, elég, haza akarok menni. Mikor toporzékoltam, akkor vettem észre: igenis, fáj a lelkem, igenis,  jaj, de nagyon. Meglátatta velem a hibáimat , én sem vagyok ártatlan. Szembesített érzelmeimmel, ma is hálás vagyok neki érte. Szembesített, agresszíven, mit is kell tennem. Hiába mentem el előle, jött utánam. UTÁLTAM. Meg akartam ütni, mert bánt engem. Éljem meg, álljak fel, mind, mind magammal teszem. Ki bánt meg? Én magamat. Álljak már fel. Mit gondolok? Ki vagyok? Mit érzek? Tárjam már fel. Tényleg bánt engem a világ? Ki bánt engem igazán? Magyarán, úgy fenéken billentett, simán, semmi simogatás (de mit tehetett volna, okos voltam, mindent tudtam, megmagyaráztam, csak tenni nem tettem).

Buddha szavait akkor értettem meg: hozz egy mustármagot olyan házból, ahol nincs szenvedés.

Agresszió: tényleg olyan rossz lenne? Én hálás vagyok érte.

Segítség: sokszor kaptam volna meg, ha nem lettek volna elvárásaim, milyen formában jöjjenek. Röhej, megszabtam ezt is :), de hát ki nem? 

Ezt is tanulnom kell, kinek, mikor adjak és mit.