Utána jártam az elmúlt héten az érzelmeimnek is. Sanyi találkozásunkkor megkérdezte, miért dohányzom, a kérdés egyszerű, világos volt, én meg (hozzám nem igazán illően) gondolkozás nélkül rávágtam: mert a kommunikációm nem őszinte, sokszor mondanám ki a szavakat, ehelyett benyelem őket. Félek másokat megbántani. Azóta járkál a fejemben a kérdés és a válaszom. Gondoltam, itt az idő, járjunk utána. Úgy is mindig a gondolataimmal vagyok megáldva. :)

Meditációmban fel akartam tárni, hogyan élem meg az érzelmeimet. Nos, érdekes dolog történt: olyan volt a lelkem felszíne, mint a nyugalom. Általában ezt is érzem. Jobban ránéztem, megjelent egy kép: kérges föld, kiszáradt, kemény, töredezett. Ez lenne a nyugalom? Nem hiszem. Mi ez? Mentem egyre lejjebb, lejjebb és lejjebb. Olyan volt, mintha valami láva höpölyögne, itt-ott felmerültek szavak: szeretet, fáj, nagyon fáj, halál, félelem, nevetés, egy-két barátom arca, egy-két emlék, amikre sosem gondolok. Érdekes volt, mert az érzelmek forróak voltak, egy-egy pillanatra léptek elő, és máris tovatűntek, nem mentem bele. Abbahagytam. Mi ez?

Teltek a napok. Nem foglalkoztam vele többet, aztán jöttek a reakciók, amiket a "való-világban" tapasztalok.

Időközben új mantrám lett: jogom van megélnem őszintén, tudatosan az érzelmeimet, jogom van kifejezni őszintén, tudatosan az érzelmeimet. Ezzel keltem, feküdtem, jártam-keltem.

Figyeltem mindet. Ahogy a nagy-nagy nyugalom alatt úsznak, fel-felbüffenek, én meg nyomom vissza a mélybe őket. Fő a nyugalom! Szó szerint megtiltom magamnak, hogy dühös, ideges legyek, vagy féljek. Ekkor még több emlék jött. Fogadalmak, amiket gyerekként tettem: soha nem leszek olyan, mint ez meg ez. Hallottam a belém épített programokat: ne sírjál, nem is fáj? Mi van? Ilyen érzékeny vagy? Ilyen gyenge, hisztis, stb vagy? Megint meditáltam, most már ezekre az emlékekre építve. Egyre több és több jött elő. 

Egyre világosabb lett, mit jelentett az a kép a meditációmban. Kérges kiszáradt talaj volt a nyugalom, ha odabent is minden jó lett volna, minimum virágtenger lett volna rajta, hiszen a belsőmből táplákozva minden (lényem) kivirágozna. Szép is lehetet volna a meditáció. De nem lett az.

Rá kellett jönnöm, elfojtom a belső érzelmi világom, és ez nem az igazi. Szintről szintre haladok most. Megvizsgáltam már a sértődést, erről nyitottam is blogot, most a düh volt terítéken. Arra jöttem rá (megint) gyermeki érzelmi világom maradt meg. Nem nőttem fel. A családra jellemző ez, minden érzelem a gyengeség jele, max. manipulálásra használjuk, mikor el akarunk érni valamit. 

A düh vizsgálatakor ezt láttam meg: elfojtott düh- depresszió-apátia. Hogyan lehet visszajönni? Megélni a dühöt, a büszkeséget, csak azért is megcsinálom. Ilyenkor a düh, mint felhajtó erő lehet a megoldás. Elsősorban a testet kell lefárasztanom, megélnem a dühöm minden pillanatát. Mikor egyre jobban beleléptem, jött az agresszió, keménység, az Akarom, erős vagyok stb azonosulásom. Jött még a félelem, mi van ha vesztek, elbukom, meghalok. Ezekbe is belementem. Mi történt? Semmi. Jöttek az emlékek, egyre jobban belementem, aztán egyszerűen ráuntam. Kisült, mikor ráfigyeltem, ahogy jöttek, el is szálltak. A semmiből jöttek, a semmibe mentek. Láttam, nincs minőségük. Nem bántanak engem, nem lesz bajom, nem leszek kevesebb, ha megélem őket. Megláttam a működésüket: mindig valami félelem volt mögöttük, amit még gyerekként vagy kamaszként fájdalommal elszenvedtem. A vége többnyire ez volt: menekülés, a rossz, a fájdalom, a félelem megélése elől. Még meg sem történtek dolgok, de én már el is illantam, nehogy át kelljen élnem a kudarcomat, az elbukást, azt hogy gyenge, porszem vagyok. Mikor megéltem, hogy de biza az vagyok, rájöttem, még mindig ÉLEK. Viszonyítottam előtte. Azért voltam picinke. Most önmagam előtt álltam pucéran. Figyeltem, akkor most mi van, mi történik? Itt állok, meztelen. Fura volt. Meglátnak, mit szólnak, nem védekezem, mégis, SZABAD vagyok, kit érdekel?Láttam azt is, mit tesz velem, ha magamba fojtom. Szorul a torkom, gyomrom, jönnek testileg is a tünetek, majd a betegségek.

Aztán rámentem a szeretet megélésére. Szeretet személyekre gondoltam, figyeltem a szívem, ahogy jöttek, tettek, beszéltek, mit élek meg. Nem meditációban, hanem simán hétköznap. Jókor jött, mivel Anyu és Apu is eljött hozzám, itt voltak három napig. Pont végeztem a negatív hatásokkal, mire megjöttek. Előző nap, jött a félelem, Anyu megint manipulál, megint erőszakol, zsarol, irányít stb. Pont az elvárásaim szerint viselkedett. ( ;), na vajon miért? ) Először jött, hogy jaj, én nem megyek bele, inkább kimentem Apuhoz, a szakadó esőben füvet vágott (ő is inkább), én meg ott voltam, mint kisgyerek a sarkában. (még jó, hogy 32 éves vagyok, meg tudatos, nem félek semmitől, míg Anyám meg nem látom, hahaha)

Aztán bementem kérdezgettem, mi baja: több kört lefutottam így vele. Csak annyi történt, nem vettem fel a szokásos viselkedésemet, reagálásomat, csak nyíltan néztem rá, figyeltem. Most ő lett kisgyerek. Még a szemembe sem nézett. Mondom neki: tudom mi a bajod. Szeretsz te engem, amíg azt teszem, amit akarsz, és ideges leszek, ha nemet mondok. Erre nevetet, bólogatott, így van. átöleltem. Jó volt utána, szerettük egymást. Nincs mit tenni. Elengedtem az elvárásom: hogy úgy szeressen, ahogy vagyok. Elfogadtam, ilyennek. Fura volt, olyan volt, mintha most nőttem volna fel. Látom, mint embert, látom, mit, miért cselekszik. Fájdalom, vád, félelem, sajnálat nincs bennem. Csak látom őt. Anyu megnyílt. Előhozta  a családi történeteket, ki milyen ember volt. Jó volt hallgatni. Jó volt, csak velük lenni. Csendemben megjelent a kép: csimpaszkodom Anyuba, szemem kérlelő, Anya, Anya, figyelj rám, Anya, szeress, kérlek... De Anyu nem figyelt, ellökött, ideges volt, nincs pénz. Remeg, arca megfeszül, szeme fókuszál a földfelé meregve. Szorong, oszt, szoroz.

Nem tehetek semmit. Be kell látnom, nem tudom kirángatni, megmenteni. Bevillant a kép, amit a reinkarnációs terápián az exem miatt láttam. Akkor ő volt az Apám, a tekintet, a testtartás ugyanaz. Ugyanúgy bele van temetve önmagam bajába, fájdalmába. Érdekes volt meglátnom, miért az Anyai minta dominál a kapcsolataimban. Anyut elengedtem.  Rájöttem, nem az én dolgom. Elmúlt a kisebbségi komplexusom, jaj, mi van, ha nem fogad el. Mikor próbálkozott zsarolni, nem jön el hozzám többet, ha ez meg ez lesz, ránéztem, Anya, ha ahhoz van kedve, rendben. Erre megint csak mosolygott. Tudtam, úgyis eljön. Úgyis szeret. Ezek csak szavak. Semmi több. Rendeződött bennem  a lelkiismeret furdalásom is: nem felelek meg az énképemnek, ez mozgatja. Sem nem jó, sem nem rossz úton nem tart. Csak van.

Megláttam azt is, mi mindennel összefügg: a pénz, mivel Anyu jobban szerette (ezt a tévképzetett éltem), a gyár, mert az a "biztos", a kapcsolataim, miért ilyen pasikat vonzottam be. Összeírtam mind a hármat, jellemvonásokat, veszekedések kirobbanását, minden mintát. Nos, elmondhatom, csak a nevük volt más.

Láttam azt is, milyen voltam még a programok előtt: nyílt gyerek. Mindenkivel barátkoztam, a családra hoztam a frászt, hogy egyszer simán elmegyek valakivel, aki ki tudja mit tehet velem, hisze meg sem tudom magam védeni. Tesóm az ellentétem volt, ő addig sírt, míg az idegen el nem ment tőlünk. Én meg: ki vagy Te? Honnan jösz? Mit csinálsz? Gyere játszani, maradj még..

Most egy dolgom maradt. Tovább vinni, megélni az új felismeréseimet. Most jön még csak a neheze? Hálás vagyok mindenért, ami megtörtént. MOST MÁR TUDOM, ANYU SZERET, és szeretett, és fog is. Nem is tehet mást.

Megértettem, meg kell tartanom az egyensúlyt. Ki lehet mondani, amit érzek, ha a  másikat tisztelem. Meg is élhetem mindet. Új mélységeket megélve. De nincs jogom valakire csak úgy a mérgemet rázúdítani, nem a világ a felelős. Mindig ezt véltem elvemnek, csak nem láttam meg ennyire. Mindenki tele van félelmekkel, fájdalmakkal, van aki dolgozik rajta, van aki még nem. Ennyi csak a különbség.