Szellem kert

Nem az a lényeg hogyan, miképp jutottunk ide, hanem, hogy honnan jöttünk, s mikor érkeztünk meg”

Téli pillanatkép- a kert

Állok a csókoktól megfosztott kerti úton, miközben arcom egyes részein érzem a szélkavart jégszilánkok okozta sebek izzó, égető viszketését. Már látom a kert közepén álló faházat, de tudom, addig eljutni nagyon nehéz és veszélyes lesz. Félek… miért pont ezen a téli éjszakán jutott eszembe ez az elhagyatott hely? A meztelenség erdeje – kopaszon, fedetlen fővel bólogató ágak meg-megreccsennek – a kietlenség kertje, vagy ahogy az indián vadász mondaná – vad nélkül halott, temetetlen múlt. – csak ne csapkodná a vihar azt a rozzant faajtót! Ide hallani az ijesztő dörrenéseket. Itt a kapu, kertem kapuja, nem tudom, mit tegyek. Visszafordulni kés, messze az otthon, a folyón túlról jöttem, míg ideértem az evezők is megadták magukat a fagynak és összeroppantak a parton hagyott kenu testével. Érdekes – gondolom magamban – az ember, evezés közben nem fázik ennyire. Dermedt ujjaim ráerősödnek a kilincsre, és egy mozdulattal berántják a kertkaput a némaságba. Beléptem a rettegés téli kertjébe. Hirtelen kapok a szememhez, mikor egy holló -lakmározásra készülve nekem repül roppant gyorsasággal. Hangosan felzokogó röhögés roham feszít belül egy ideig, aztán kitör belőlem. Hogy a holló vájja ki…! Igen, majdnem sikerült neki. Átkozott! Amikor gondolataimból ébredek, már a kerti lakból nézem a telihold árnyait, melyek ma hatalmasabbak, mint általában máskor, máshol. Hangokat hallok. Nem a megszokott farkasüvöltés, nem is a szellemek suttogása. Hanyagul fordulok a kandalló felé, még látom az elé terített medvebőrt, rajta kitátott szájú fejét hatalmas fogaival, első vadászatom áldozata. Egy pillanatra észlelem a meleget, az égő fadarabok fanyar illatát. Tudom, hogy valami történni fog. Mielőtt ájultan esnék össze, megdermeszti egyébként is jéggé fagyott testemet egy kérdés:

-Ki gyújtott tüzet a kandallóban?

Tavaszi kép

Nem kellene kinyitnom a szemem, maradnom kéne a padon fekve… illatos kert, tavaszi megújulás, a reggel első sugarai szinte áthatolnak bőrömön és fogócskát játszanak ereimben. A Nap jótékonysága, a növényzet áttetsző illata, szélhordta szemét elviselhetetlen szaga. Nem érzem, hanem bennem él a természet, nem látom, csupán érzékelem a fényt. Mozdulatlanság, felhőtlen égbolt, lustán virágba boruló gesztenyefák, apró tavaszi esőcseppek, mocsarak bűzös fortyogása és a folyó halszaga. Szép a tavasz, csak ne lenne ez a végtagokat bénító fáradtság. Meggondolom magam, mozdulnék, de mielőtt meghalni kezd elmémben a józanság, ájulás előtt felvillan a gondolat a gyenge szellő suhanásában:

-Valaki a padhoz láncolt!…

Nyáron

Nem bírom ezt a hőséget. Árnyékban is legalább negyven fokban izzad a füves-kert. Centiméterekkel a talaj felett olvadozik és lebeg minden. Látom, kertem közepén még áll a kis fatákolmány, apró lak, benne emlékek glédái csendesen, mélán. Még a gondolataim is megolvadva folynak ki levegőért kapkodó, tátogó ajkamon. Felforrt a tüdőm, az oxigén hiányától próbálok szabadulni egy-egy ásítással. Lassan ballagok, de a folyó nagyon messze van még, így hát meggondolom magam, visszafordulok a kertcsap felé. Ólomsúly nehezedik végtagjaimra, vízért reszket minden porcikám, de amikor odaérek feljajdul belőlem a rémület, eszméletvesztés előtt:

-Hová tűnt a frissességet adó, mindeddig helyén álló kerti csap?…

Őszi haldoklás

Semmi… léptek nyomai csupán a lehullott avarban, túl sok a barna és a sárga. – hé, odafenn! Nem jól keveritek a színeket!- görbül ajkam kiszáradt sarka fájdalmasan az égre. Kővé meredek a gondolattól, hogy kívánom a Napot, sugarai, mint puha, forró ujjak érintsék testemet, túrjanak hajamba, borzolják idegszálaimat. Erotikus ponyvaregény a nyárról ősszel. Nah, szép! Kábulat a fejemben jajongó, sivító, nyarat ordítani akaró masszában. Hát persze… milyen színű is lehetne ebben az évszakban? Barna, sárga, szürke hát még szép, hogy szürke. Mormogva mászkálok ebben a régi romokban heverő, haldokló kertben, itt és most mindenhol érzem a rothadó elmúlás bűzét. Megállok a kiskapu előtt, s még mielőtt holtan rogynék össze, halálos félelemmel tölti be idegeimet a kérdés:

- Ki tüntette el a kertet?…