Tudatosság- mozgás
Sziasztok!
Nem tudom, hogy ami mostanában foglalkoztat, mennyire lehet érdekes másoknak, de gondoltam, próba cseresznye. :)
Gyerekkoromban nem nagyon sportoltam, 22 voltam, amikor elkezdtem aktívan, rendszeresen sportolni. Addig egyszerűen nem találtam meg azt a mozgásformát, amitől "AHA-élményem" volt, amire azt éreztem, hogy EZ AZ! Ezt kerestem. :)
Szóval 22 évesen megtaláltam. CAPOEIRA. Harcművészet, zene, tánc.
Rengeteg nehézségem volt, nem volt túl jó a mozgáskoordinációm, nehezen tudtam "lemásolni" a bemutatott mozdulatokat, nagyon sokáig tartott eljutni odáig, hogy sikerüljön a párommal egy non-verbális párbeszédet összehozni a tanult mozdulatokból, és ne csak "elbeszéljünk" egymás mellett. Magyarul nehezen ment az, hogy "tudatosan" használjam a testemet.
A másik probléma az volt, hogy "jó" akartam lenni. Görcsösen. Ez persze nagyon visszahúzott.
Rengeteget tanultam, fejlődtem ebben a közegben, aztán 2.5 év után egy folyton kiújuló sérülés miatt abbahagytam.
Utána 2 év kihagyás jött sport szintjén, de a capoeira elkezdése után nem sokkal elindultam a spirituális utamon.
Most egy ideje jógázok, és hihetetlen élmény, hogy ha mutat valamit az oktató, általában elsőre sikerül megcsinálnom- többnyire elég jó. :)
A másik fontos dolog az életemben a tánc. Régebben nem éreztem azt, hogy teljesen rá tudok hangolódni a zenére, kaptam is nem egyszer beszólásokat azért, hogy "nem tudok" táncolni.
Ezek a dolgok elvették a kedvemet az egésztől jó sok időre.
Mostanában egyre inkább sikerült leépítenem az "álarcaimat", egyre inkább önmagam vagyok, egyre szabadabb. Már nem érdekel, hogy ki mit gondol.
nem rég elmentem a barátnőimmel táncolni.
eddigi életem egyik meghatározó "szabadság-élménye" lett az az este.
Valami annyira mélyről tört belőlem a felszínre, olyan volt, mintha a testem magától táncolna, miközben valamiféle meditatív állapotban vagyok.
odajöttek hozzám emberek, hogy megkérdezzék, hol tanultam táncolni, profi táncos vagyok-e stb. :)
Valami olyasmi 'elméletet" állítottam fel, hogy mivel elindultam az Úton, és egyre több blokkomat oldom fel, egyre tudatosabb vagyok, és ez megjelent a mozgás szintjén is.
lehet, hogy ez 'evidens' mások számára, de nekem jó kis felismerés volt ezt így összerakni.
Van valakinek hasonló élménye bármilyen mozgásformával kapcsolatban?
Bochecha
Szia!
Általános iskolás koromban néptáncoltam, de egyszerűen nem tudtam megjegyezni, a lépések sorrendjét. Rettenetesen mély szorongásokat alakítottak ki bennem a sorozatos kudarcok (én voltam a "bénagyerek"), és végül abbahagytam. Furcsa, hogy nem csak a táncnál, de máskor is elég nehezen jutnak eszembe a dolgok. pl. versmondásnál vagy amikor hangszeren játszottam. Rengeteget szorongtam emiatt és egyre inkább azt éreztem, hogy valami nincs rendben a fejemben. Ha erről beszéltem mindenki kiröhögött, mert a tanulmányi eredményeimen ez nem látszott, nem látszik. Engem azonban a számok nem győznek meg. Na mindegy.
Visszatérve a témához, nagyon vágytam arra, hogy összhangba kerüljek a zenével, ezért amikor nem lát senki, gyakran szoktam intuitíven "táncolni". Az sem érdekel, ha bénán mozgok, mert nem az a lényeg, hanem az, hogy összhang van. Ráadásul közben mindenfélét vizualizálok: pl. a kezeimből előtörő lángcsóvákat, vagy van, hogy azt élem át, hogy tengerré, széllé, stb. változom a zene jellegétől függően.
Amúgy nem élek narkotikumokkal, hanem (mostanában egyre inkább azt érzem, hogy) sajnos én alapból ilyen vagyok.
(Van egy sikerélményem is: Egyszer egy műsorban egy zenére rángatózó őrültet kellett eljátszanom, és ebben a szerepben totálisan fel tudtam szabadulni.)
Nekem ugyanez volt az érzésem, hogy én vagyok a "béna", az edző mindenkihez szokott szólni néhány kedves szót, hogy jó volt ez vagy az a mozdulat, nekem 2.5 év alatt egyetlenegyszer mondott ilyet, amúgy mindig "leüvöltött" a többiek előtt, nem egyszer volt olyan, hogy majd' elbőgtem magam.
Nem tudom, honnan szedtem az erőt, a kitartást, de életemben először azt éreztem, hogy nem, most nem fogok elfutni, maradok, tanulok. :) És nem bántam meg.
Én sem tudtam megjegyezni a lépéseket, én voltam az, aki általában ellenkező irányba csinált mindent. De szerencsére ezen már túl vagyok. :)
Nekem borzasztó érzés volt az, hogy folyton "lebénáztak" (jó, kinek nem az :) ), de megvolt az értelme, és tényleg nem bánom, ebből tudtam fejlődni hosszú távon.
Írtad, hogy szoktál úgy táncolni, hogy nem lát senki.
Én az említett buliban pont úgy kezdtem el táncolni, hogy elképzeltem, egyedül vagyok a szobám közepén. És működött. :)
Világ életemben mozogtam, mozgok, sportolok, lételemem.
Gyerekkoromban anyukám a zenét műveltette velem (szerettem ezt is), a vágyott kosárlabdázásra néptáncra nem engedett. Mivel jól csináltam iskolai órákon, ezért beugróként sokszor vittek versenyre (atlétikából ugyancsak) A nőies mozgásokat követelőkben nem voltam jó, tanárom lebénázott, táncban anyukám is. Ezek gátak lettek, amik néha oldódt(n)ak. pl. egy párkapcsolatban, de mással nem voltam-vagyok képes táncolni. Akkor csináltam, amikor nem látott senki, vagyis otthon. Ebből látni, milyen mélyek a gyökerek, és van min dolgoznom.
A mai napig a mozgás hihetetlen örömöt okoz, napi szinten megóv stressztől, levezeti energiámat és karbantart. Most zenére sportolok, és érzem a ritmust, és a mennyországban érzem néha magam. Nekem ez a mozgás! Ha nem mozgok nem vagyok otthon magamban.
Ja, és nincsenek testi bajaim, és állítólag hihetetlenül jól nézek ki, amíg korosztályom tagjainak zöme zombivá kezd válni.
Gyógyszer helyett a dokiknak ezeket kellene előírni, mert hiszem, hogy a keringés helyreállítása az alapja a jó testi-lelki működésnek.
A jóga a csúcs (Ha jó az oktató, mert ebben a test-lélek szellem egyensúlya célzottan vanszemelőtt. Sajnos kevés a jó oktató, mai pénz-orientált világunkban)