Már régóta "küzdök" ezzel a témával. Eleinte jött a nagy ellentmondás bennem, aztán a felismerés. Eleinte jöttek a magyarázkodások: sokféle nő van, miért kellene egy "uniformishoz" igazodnom? Miért? Mert nem magam élem meg.
Először kipróbáltam, jó, jöjjön a NŐ. Lépj ki, játszd a szereped: mi lett? Hatalmas baklövések, amolyan szőke nős dolgok. Aztán hihetetlen düh, harag, és előjött a férfi, mindent elsöprő erővel, tette a dolgát bennem. Valami pedig fájt. Féltem. Ajaj, ez nem a megszokott, mi lesz, ha így marad? Lenézem a kis buta csajokat, és most úgy bénáztam, mint ők. 

Aztán hagytam az egészet a fran..-ba. Mégis, Csaesz épp akkor nyitott egy blogot, a belső férfi/nő tapasztalásaival. Egyre jobban előjöttek a régi minták. A poén az, belül olyan, mintha nem is én, hanem más valaki csinálná. Mégsem tudok közbelépni, hogy állj, ne erre, hanem arra! Valami erősebb munkált bennem.

Aztán jött Zoli: " durva fémkeretben akarod eladni a pasztel képet".

Nagyon jól esett tőle, hogy a lelkem meglátja. Ki van az álarc mögött. Mégsem tudtam, mit tegyek. Jöttek medik, milyen leszek, ha végre Nő leszek. Aztán jöttek a reggelek, felismerések az első gondolatok: becsapom magam, nem ez az út. AKKOR MEG MI?

Aztán jött a "Mester hármas" találkozás, Sanyi, Zoli meg én. Sanyin láttam azt a "csalódást", nem azt kapta, amit várt. Zoli már ismert, a tőle megszokott módon, szeretettel fordult most is felém. Sanyitól mély, feltáró kérdéseket kaptam, meg útmutatást, én nem csalódtam benne, olyan volt, mint itt. Mindketten sokat jártak a fejemben a napokban.

Elengedés gyakorlat: hihetetlen volt eleinte: szívem dobogása felgyorsult, alig kaptam levegőt. Cikáztak a gondolatok. Majd éreztem a Férfi erőt. Körbe vett, átölelt, olyan biztonságot adott nekem, hogy szinte elvesztem. Bevillant: ezért nem kell párkapcsolat, mert olyan ez, mintha jelen lenne az életemben. Ezért nem kell más nekem. Minek, hisz Ő itt van. Még mindig nem tudom, hogy ki, de nem is fontos szerintem, csak elvinne tévesen a személye felé a fejlődésem, meg abba maradna. Hiszen a Nő még bennem, még mindig fél.

Jöttek emlékek: Apu nevelése: kislányom, kur.a ne legyél soha, a feleség a legnagyobb k.. , mert minden hónapban hitelbe..., de ha jön a fizetés!

Aztán testvérem emlékei, gyerekként, ahogy óv-vigyázz rám, miközben szajkózza: NE BÍZZ SENKIBEN! MÉG BENNEM SEM! Sokáig el kellett ismételnem. Jött még számtalan emlék, mind-mind, ahogy újra feltőrt, azonnal arra gondoltam, elengedem, hadd menjen!

Megnéztem a családom női vonalát, még ezzel nem végeztem, csak a Mamámig jutottam el, rákban halt meg. Mindvégig, Anyuban, Mamámban éreztem a férfiakban való mély csalódást, fájdalmat, megvetést. Bennem él, ami ő bennük is él/élt.

Aztán eszembe jutott a kutyám: mellrákja van. Hiába mediztem, kezeltem, csak rosszabb lett az állapota! Sírtam, fájt, nem akarom, hogy szenvedjen, miért nem tudom meggyógyítani mégsem: erre az jött, a kutyám felől: mind Egyek vagyunk. Nem mindegy, ki viszi a terhet?

Ha megoldom magamban a nói oldalam problémáját, nem lesz teher, amit vinnie kellene!

Szexualitás megélése: tapasztalatom az, hogy ha csak úgy együtt voltam egy férfival, érzelem nélkül, olyan szürreális lett az élmény, mintha csak vajas kenyeret kennék. Nem volt ott a lélek, érzelem, nagyon rossz volt. Vártam, hogy a másik, majd megnyílik, a lelkünk egybe-olvad, nem kaptam meg. De vajon én megolvadtam? A lelkem is odaadtam, vagy csak a testem? Nem, persze, hogy nem.

Sok minden ezzel függ össze: dohányzom. Miért? Mert nem tudok befogadni/elfogadni! Eleinte még oké, meghallgatom kinek mi a baja, aztán jön bennem a megoldás, és ha nem tesz a dolgok ellen vajon tiszteletben tudom tartani a szabad akaratát? Hát nem. Jön, megint mondja, minél többször, annál jobban kiakadok! Egyfajta falba ütközöm. Tehetetlenség érzése fog el, amiből aztán jön a düh. De most őszintén, nem mindegy nekem, mit tesz? Mikor saját magammal sem boldogulok? Minek agyalok én rajta? Vajon megoldom én egyáltalán azt, amit már régóta halogatok? NEEM.

Mi kell  ahhoz, hogy végre észhez térjek? Addig bonyolódtam magamba, amíg azt nem  mondtam, oké, feladom, elegem van. Már nem bírom.

Rájöttem, ott rontottam el, hogy a hogyanokkal voltam elfogalva. Hogyan legyek nő? Hogyan? Már az vagyok. El kell engednem mindent, ami fáj, amitől félek, sőt még a vágyaimat is. Mind-mind, hadd menjen! Ezekre már rég rájöttem, de mégsem tettem ellene. Megvolt a felismerés, de elmaradt a cselekvés! Na szép vagyok!

Mi lesz ebből? Remélem hamarosan megírom azt is!

Most ünnepélyesen megfogadom, belevágok!

Saját magamnak, napló célzattal szeretném megnyitni ezt a blogot.

Sok
minden összefügg ebben úgy érzem.

no_noiseg.jpg