Érzelmi függőség
Megfigyeléseim erre mutatnak:
Vannak érzelmi függő emberek: a munkahelyemen gondoltam figyelgetek, vannak a dühösek, vannak a sajnáltattatók, vannak a szerelmesek, stb.
Alapjában véve ezt figyeltem meg: ha valaki düh-függő: akkor bejön a munkahelyre, már az úton kiabál, ki van akadva, aztán ha megkapta az adagját, minden rendben van. Energikus, jókedvű.
Mikor nem tudja kiélni a dühét (viselkednie kell úgy érzi, erősebb személyiségek alá rendeli magát), akkor panaszkodik, szó szerint a "halálán van", fáradt.
Sorolhatnám még az érzelmek más msá említésével, de felesleges, értitek ezt is.
A baj az, hogy ebből veszik fel az energiát. Mit tehetünk? Semmit. Amíg nem ismeri fel, van más út, lehet, hogy nem velünk fog játszmázni, de keres magának másik alanyt, az biztos.
Nem beszélve arról, hogy mennyire megnehezíti a kommunikációt ember és ember közt. Magamon is észrevettem, mikor fáradt (energia-hiányos) vagyok, megsértődöm, haragszom olyan dolgokon, amit csak feltételezek, hogy valójában olyan szándékkal mondta nekem a másik fél. Mikor meg "jól " vagyok, még a legnagyobb "beszólás" is lepereg.
Hozzászólások
25 hozzászólásVan egyáltalán olyan ember, akiben valamilyen szinten nincs meg az érzelmi függőség ? Bizonyára van olyan, aki ezt már nagyon tudatosan képes kezelni, de a többségre nem ez a jellemző. Különböző személyiségjegyekkel jövünk a világra és a környezet hatása is alaposan ránk nyomja a bélyegét. Vannak tök nyugi emberek, akiket szinte semmi nem hoz ki a sodrából. Nem tudatosak ilyenek, egyszerűen így vannak kódolva. Számtalan ilyen ismerősöm van. És vannak, akik tudatosan jutnak el erre a szintre, minden elismerésem az övéké.
Vajon érdekes az olyan személyiség, aki mindenre szinte egyformán reagál ? Milyen lehet mellette az élet ? Én halálra unnám az ilyen kapcsolatot. Persze a szélsőségeket én is nehezen viselem, beleértve sokszor önmagam is, de miért baj az, ha teret engedünk a féktelen jókedvünknek, vagy éppen a dühünknek, csalódottságunknak.
Ezek a kilengések vezethetnek el oda, hogy a végén kiegyensúlyozottabbak legyünk, de ezeket az érzéseket előtte át kell élni, megtapasztalni. Mert ha szívből jönnek, az elfojtással többet ártunk.
Azt viszont nem árt már az elején megtanulni, hogyan vonjuk ki magunkat az ilyen energia elszívások alól, amikor más emberek célzottan bennünket szemelnek ki önmaguk feltöltődésére. Ehhez nekünk kell elég tudatosnak és bevállalósnak lenni. Arra sem árt figyelni, ha mi magunk akarunk energiát elvonni. Észre lehet venni, meddig partner a másik és mikor kezd besokallni. Ez ugyanúgy érvényes, ha panaszkodunk, vagy ha túlzottan örömködünk. Mindkettő átmehet abba a kategóriába, amikor már képtelenek vagyunk hallgatni a másikat, vagy ő képtelen bennünket. A testbeszéd sokat elárul.
Én úgy tapasztaltam, hogy aki dühös, az előbb-utóbb megtalálja a párját, akinek nem esik nehezére végig hallgatni, így egymást pörgetik fel. Mert aki nem szól hozzá, nem vonódik be a játszmába, érdektelen a téma iránt, az csak még inkább kihozza a feszültséget a másikból, muszáj neki olyat keresni, akin van fogás, levezetheti rajta a villámokat. Egyébként amíg az ilyen emberek le nem nyugszanak, nem lehet velük értelmesen kommunikálni, mert nem a témára koncentrálnak, hanem önmaguk sérelmére, meg sem hallják, amit mondasz nekik, mert már magukban a következő mondatot fogalmazzák.
Rám egyébként jellemző, hogy amikor nagyon energia hiányos vagyok, jobbnál jobb dolgokat kreálok magamnak gondolatban, amitől aztán jól bepörgetem magam. Gyártom a jövőt negatív irányba, aztán pedig depressziósan gubbasztok, amíg a hajamnál fogva valahogy ki nem rángatom magam. Egyszer majd csak elunom. :)
"...de miért baj az, ha teret engedünk a féktelen jókedvünknek, vagy éppen a dühünknek, csalódottságunknak?"
Nem baj, ameddig neked jó, s ameddig másnak kárára nem megy. Ez azonban elég ritka, mert az ember társas lény... hacsak magában nem szokta rugdosni a biciklit, amikor leesik róla.
Van azonban egy megkerülhetetlen feladat - ha a saját magunk érzelmi liftezését kézbe akarjuk venni, akkor meg kell tanulni kontrollálni az érzelmeket. Amit nem ellenőriznek, nem figyelnek meg - azt irányítani sem lehet.
Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk szenvedélyesek, csak előtte eldöntöm, hogy kivel, mikor, meddig és milyen mértékben engedem meg magamnak. Nem csinálok belőle elfojtást, de vétlenek nyakába sem zúdítom. (Ez most nem arról szól, hogy nem kell megnéznem, mitől vagyok menetrend szerint dühös...)
Aztán a másikkal együtt akár úgy is dönthetünk, hogy nyakig belemegyünk valamibe... De akkor az jön elő, hogy a harmadikra, meg a többiekre is tekintettel kell valamiképpen lenni...:))
Lehet továbbgondolni...
Úgy gondolod Zoli, hogy az érzelmeink teljes felvállalásával, beleélésével elindítunk egy olyan folyamatot, amit állandóan kontroll alatt kellene tartanunk mások miatt ? Azzal egyetértek, miután így is túlteng bennem a tolerancia, hogy másokra messzemenően tekintettel kell lenni, sokszor pontosan ez a bajom, hogy elfojtom az érzéseimet, hogy másokat ne bántsak, sértsek vele.
A biciklim ugyan nem szoktam rugdosni, mert akkor legközelebb megszívom, nem bírok vele közlekedni. De tányért már vágtam a földhöz és kimondottan jól esett.:) Szerintem még mindig jobb módja a túlzott negatív érzelmek levezetésének, mint a másikat "csesztetni".
Miután nem vagyunk egyformák, a lehető legritkább esetben lehet eltalálni, hogy ami nekem jó és még nem túlzott reagálás, az a másiknak esetleg kevés, vagy sok. Egyetértek, hogy meg kell tanulni kontrollálni az érzelmeket és megtalálni azt az egyensúlyt, ami még nem elfojtás. De hogy ezt minden esetben megtegyem ?? Nem leszünk ettől egy kicsit sótlanok, vagy émelyítően édesek ?
Ha jól emlékszem, Sanyinak az egyik CD-jén van egy mondat, miszerint az ember NEM társas lény. Egész jól el van önmagában egy lakatlan szigeten, van akik ezt önként választják, na és Sanyi példája szerint csecsemő korban sem ragaszkodunk túlságosan egy másik csecsemőhöz. Márpedig ahol kivétel van, ott megrendül az általános igazság. :)
Visszatérve a témára, a túlzott érzelem kitörések nagyon is jó alkalmak arra, hogy önvizsgálatot tartsak, mi pörget fel annyira pozitív, vagy negatív irányba, amit képtelen vagyok egyedül kezelni.
Miért gondolod, hogy sótlan lesz valaki?
Én úgy látom, minél kisebbek az érzelmi kilengések, annál nagyobb a harmónia, kiegyensúlyozottság (persze, most nem az elfojtott érzelmekről beszélek).
Ez nem azt jelenti, hogy a dühét, örömét nem éli meg valaki. Csak nem az ösztönök útján tőrnek ki belőle. Hanem ahogy jön, megéli, csak nem ül fel a hátára, és nem rodeózik az érzelmi hullámkitöréseken, hanem elengedi. Kicsit olyan lehet ez, mintha egy csatorna lennél. Ahogy jön, úgy áramlik tova. Szüntelen. Nem az érzelmek rabja az ember, szeretném ezt megvalósítani, én úgy érzem.
Erre az utolsó mondatodra vonatkozott a zárójel az írásomban: "...a túlzott érzelem kitörések nagyon is jó alkalmak arra, hogy önvizsgálatot tartsak, mi pörget fel annyira pozitív, vagy negatív irányba, amit képtelen vagyok egyedül kezelni."
Igen, arra jók, és amikor rájössz, hogy hol a nyomógombjuk, onnan kezdve lehet megpróbálni kontrollálni. Mert azért mégis jobb, ha én uralom az érzelmeimet, mint fordítva... Bár ismerek olyanokat, akik az előbbit szeretik :)
Rászokik az érzelemtest az intenzív rezgésekre, és annál alább már nem "elégül" ki... Ismétlést és fokozást kér... elégedetlen, ha nem jut hozzá. Tehát, ha megvan az ok, akkortól kezdve érdemes figyelni és nem megengedni, amit nem szeretnél - a hozzá tartozó gondolatokkal együtt. Lehetőleg a személyiségen kívülről kell figyelni, a Felsőbb Én-ből.
Ülj fel a szekrény tetejére, és onnan nézd magadat, hogyan reagálsz, különösen, ha veszekszel valakivel. Ha ezt nem tudjuk megtenni, már benne is vagyunk a sodrásban. Szerintem valami hasonló arra is jó, amikor érzed, hogy közeleg a káosz benned. Mindig kevesebb energiaveszteséggel jár figyelni és megelőzni, mint utólag helyrehozni magunkat.
Ja, és elsősorban magunkért, nem másokért, de ha ezt meg tudjuk csinálni, akkor automatikusan másokért is tesszük. A tudatosodás, a tudat tágulása azt jelenti, hogy egyre több minden és mindenki belefér a világképembe, egyre több mindennel és mindenkivel együtt tudok érezni, gondolni és cselekedni. Együtt Élni.
"Bár ismerek olyanokat, akik az előbbit szeretik :) " :D
De idővel kinőnek belőle, főleg ha alkalmuk lesz a szekrény tetejére ültetni felettes Énjüket. :)
A leírásod alapján valószínűleg rá van szokva az érzelem testem az intenzív rengésekre és időnként előtör belőlem az ösztönlény. Mint ahogy valaki említette, a "szenzidilis" énem. :)
Köszönöm, nagyon jó útmutatást adtál !
Kedves Anita ! Miből gondolom, hogy sótlan lesz valaki ? Csak úgy tapasztalatból, volt már ilyenhez szerencsém.:)
Magamról tudom, hogy az érzelmi kilengések nagyon megviselnek, ki ne vágyna harmóniára, kiegyensúlyozottságra. Mégis bujkál bennem a kisördög, hogy olykor jó egy kicsit megbolondulni, feszegetni saját határaimat. Csak tudni kell időben megállni, feleszmélni, lenyugodni és akkor már képes vagyok kívülről visszanézni önmagamra és levonni a tapasztalatot, megérte-e ?! Szóval azért van benne némi tudatosság, csak még jócskán fejlesztésre szorul.
Hideg angolka helyett, olasz machora vágysz ;)
Én túl vagyok mindkettőn. Egyik sem jobb/rosszabb a másikánál, csak más.... mindkettőre majdnem rámentem.
Az egyik kikészített a kitöréseivel, a másik meg a meneküléseivel. Tudod, a struccpolitika.
Mi kellene? Ma már úgy látom, magamat kell rendbehoznom, ez az elsődleges. Majd, ha ezután jön egy Tudatos Férfi, az se rossz. :). Az biztos, nem lesz sótlan, mert ha úgy éli meg az érzelmeit, ahogy kell, az lesz az igazi tüzijáték. ;)
Úgy érzem, most az ösztönök kapnak nálad teret, jó dolog az is. Én valahogy ezt szeretném már túllépni.
Tudatos én sem vagyok, majd csak az leszek valamikor, időm, mint a tenger....
ölellek, szeretettel: Anita
Egy nap a machom megkérte a kezem, olyan szenvedéllyel szeretkeztünk, mint még sosem. Aztán két nap múlva egy 20 cm-is konyhakéssel kergetett meg egy sörözőben, mert azt hitte megcsalom, és inkább haljak meg, mintsem mássé legyek!
Hát mit mondjak, kibírtam a helyzetet nevetés nélkül, inkább pánik volt rajtam!
Az az igazság, hogy most sem macsóra, sem hidegvérű angolra nem vágyom, sőt még a köztes kínálatra sem.:) Túlságosan megégettem magam, még most is sistereg a helye. Jól ellennék, ha békén hagyna az olykor kitörő szenvedélyességem, amelyik hol pozitív, hol negatív irányba rángat el a középpontból. Viszont most még ő ural engem, hiányzik, ha teljesen hanyagolom, sivárnak tűnik minden. Bezzeg ha engedek a csábításnak és belevetem magam az élet sűrűjébe, úgy leszívja az energiámat, hogy nem győzök levegő után kapkodni.
Nyugalom és harmónia önmagammal, ez az, ami a célom. Innen indul és ide érkezik meg minden.
Szeretettel: Ibolya
... gyógypuszit küldök a lelkedsebére!
Éld ami jön, hagyd, hogy fájjon, hagyd, hogy jobb legyen! Táncold ki könnyedén könnyezve lelkeden ütött sebedet!
Köszi Anita ! :)
... ütök, rugok, harapok, ha szeretnéd :)
Elöször is.
Ha zavaróan hat rám a másik ember viselkedése,akkor a magamat kell megvizsgálnom.(tükör)
Második lépés amikor felismerem magamban az adott tulajdonságot,és a helyére teszem.
Gyakran a felismerés,beismerés is elég ahhoz hogy a helyére kerüljön.
Aztán már hiába jön az ,,érzelmi függö" a szokásos kis játszmáját játszani velem,már nem zavar.
Àltalában nem hogy nem érezzük a szokásos kiakadást,hanem jót szórakozunk.
Az illetö pedig nem nyer tölünk energiát,így más játszópartnert kénytelen keresni.
Aztán mikor az energiavámpír talált új partnert a színjátékhoz,akkor mi már kívülröl figyelhetünk egy ilyen tanulságos folyamatot. ;)
Erika Szeretettel!
Kedves Erika!
"Aztán már hiába jön az ,,érzelmi függö" a szokásos kis játszmáját játszani velem,már nem zavar." -----> elmélet 5, gyakorlat ?
Van olyan, amikor "elfogadom", hogy okés játszmázik, hát hülye hát hülye... hahahaha, szegényke! DE ezzel, lényegében, meglátásom szerint jól kiherélhetjük a "tanítást" és a saját "tükrünk" áldozatává válunk... mondjuk egy lépés hátra, talán jó volna... vagy pihentetni a tükör témát egy pár napig... a kiragyoghatjuk belőle a foszfort és akkor csak üveglap marad, ami elzár! Egy újabb fal!
Szóval, ezzel a "mh, szegényke, most jól le akar szívni, de szar neki...mhh játszmázik, hahaha, de rossz neki! nem baj, mosolygok rajta, hisz még ott tart" mentalitással csak fél munkát végzünk véleményem szerint... hogy miért? mivel megjelent ott nekünk a csodálatos tanulási lehetőség, ezért NEM CSAK a másikban kell elfogadni, hogy ",,érzelmi függö" a szokásos kis játszmáját" játszik velem tudatlanul, hisz elképzelhető, hogy nincs vele tisztában, és ettől ő még nem hülye és szánalomra méltó lény vagy kinevetni való valaki, mivel lehet, hogy másban előrébb jár... bármikor ébredezhet egy ilyen személy és kellő tudatossággal simán olyan magaslatokba jut el, hogy igencsak pisloghatunk...
Na, szóval, vezérfonal! A lényegi munka azon van, hogy magunkban mennyire fogadjuk el azt, hogy MI IS JÁTSZMÁZUNK másokkal! Mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy mi milyen játszmákat űzünk és MIÉRT! Talán, ha így is pislantunk egy-kettőt arra szitura, akkor talán már lényegében kerek lehet a történet és nem kell a tükröt pajzsként használni...
Paravati
A tükör egy módszer.Nem lehet pajzsként használni,és nem lehet belöle falakat építeni.
A másik.Nem a másik embert nevetem ki,hanem meglátom a szituávióban a poént,és azon nevetek.
Pl.A fönökömmel a multkor mérges volt rám,és bezárt a pincébe.
Amikor másnak ezt elmeséltem,az illetö írtó mérges lett hogy hogy lehet ilyen szemét,én pedig jót mulattam rajta.
Mondjuk hamar kiszabadultam,mert volt nálam telefon...
A rossz szándék csak akkor talál el,ha van rajtunk kapszkodó.
Illetve ezeket az ismereteket bármikor megosztom mindenkivel,örülök annak ha más is fejlödik,söt!
A spirituális élet nem egy versenyfutás.
Az embernek szabad akarata van,és ezt én tiszteletben tartom!Ha valaki nem akar fejlödni ez is az ö döntése.
Kedves Paravati!Úgy tünik hogy negatív indulatokat váltott ki az írásom Benned.
Èppen ez a tükör módszer! ;)
Próbáld megfogalmazni pontosan hogy mit is érzel.
Ìgy kell dolgozni a tükörrel.
S ha sikerült az érzelmet a helyére tenned,akkor többé már nem akadsz ki az ilyen megnyilvánulásoktól,mint például az én bejegyzésem.
Erika Szeretettel!
Az általam leírtak mind a saját tapasztalataim,én így élek.
Sziasztok!
Szerintem az érzelmek irányítják az embereket és amíg ez így lesz addíg mindenki ugyanazt a "mókuskereket"tapossa és az "elégíti ki"ami megfelel az általános "uralkodó érzelmeinek".........na ez lehet egy kicsit zavaros volt:)
A lényeg h az érzelmeinknél van a "távirányító"és mi vagyunk a "tv"és ennek fordítva kellene lenni és akkor semmi gond nem lenne!!!! Nem?
Szóval a Titok is ugye azt mondja h ha boldognak érzed magad akkor csupa boldogságos dolgokat vonzzol.........
De hogy csináljuk azt h már azt érezzük amit szeretnénk elérni???????mert mi azt érezzük ahogy a körülmények hatnak ránk nem?
Úgyhogy szerintem ez nem függőség hanem ahogy érezzük magunkat olyan dolgok történnek velünk amik összhangban vannak az érzéseinkkel........
Ha megtanuljuk az irányítást az érzelmeink felett,akkor nem a körülményeink teremtményei leszünk hanem mi alakíthatjuk a körülményeinket tudatosan............
Húú egy kicsit fáradt vok de remélem értitek:))?
Üdvözlettel: Jánoska
Érzelmi függősség: mikor valaki az adott érzelem (düh, sértődés) által töltekezik. Egyszerűen le van merülve, eljátsza, megkapja az "adagot" és minden rendben, él tovább feldobodtan.
Nem pedig az, amikor az érzelmek váltakoznak az események kapcsán, pl.: gyász, valaki halála miatt. Talán így érthetőbb.
"nála van a távirányító": szerintem meg nem, különben nem lennénk képesek önuralomra.
Kavics 22 nagyon szépen leírta, miért érezzük szükségét, hogy legyenek érzelmi hullámok a létünkben: azért, hogy ÉREZZE, ÉL!!
Nos, amíg az Egónál van a táviraányító (nem az érzelemnél kizárólagosan, hiszen még ott vannak a gondolataink is), addig úgy érzékeljük a világot, hogy mi egy külön álló pont vagyunk, és saját magunk létezését a külvilágba kihelyezett viszonyítási pontokhoz mérjük.
Ha már végre rádöbbenünk, hogy akkor is élünk (ráadásul nem is sótlanul) mikor éppen nem történik semmi, és semmi sem szükséges a külvilágból a létünk igazolásához, mert egyszerűen máris Vagyunk, akkor vége ennek a színi tanodának.
Hogyan érezzek úgy, ahogy majdan a jövőben szeretnék érezni? Gondolataink irányításával fel is dobhatjuk magunkat. Mikor az ember letőrt, képes magát belelovalni, milyen rossz is a helyzet. Számtalan hasonló élmény jutt az eszünkbe, tovább pörgünk, míg meg nem őrülünk, és akkor jön a feladás, hogy nem bírom tovább, és mégis csak alakulnak a dolgok (többnyire a feladás, agyalás elhagyás után jobb, mint ami valaha eszünkbe is jutott volna).
Mit tegyünk ilyenkor? Jusson eszünkbe ez az egész mókuskerék, és tőrjünk ki belőle: gondolj szebb dolgokra. És ha már feljebb vagy érzelmi szinten, akkor eszedbe is jutt, mi is az út. Ha magadba gabalyodsz, csak levisz az örvény. Minden problémát úgy kell kezelni, hogy két lépés hátra, nézd meg más szemmel.
Mindenek előtt: a mi felelősségünk, milyen az életünk. A "varázsló" bennünk él. Nem a körülmények áldozatai vagyunk, hanem teremtői.
Bár lehet félreértettelek,
Üdv, Anita
Sziasztok!
Bocs, hogy beleszólok (egyébként nem vagyok ilyen kotnyeles), de ahogy olvasom a hozzászólásokat (amúgy a többi blogban is) olyan, számomra eddig ismeretlen fogalommal is találkozom, mint pl. a játszmázás. Nincs vele bajom, csak nem értem mi szükség van rá. Lehet, csak azért, mert nem értem a célját, Kérlek, világosítsatok fel/meg...
Miért nem jobb az őszinteség? Helyettesítheti egyáltalán? Vagy csak arról szól, hogy a tudatosulás n-edik lépcsőfokán álló ember játszadozik az "alatta" lévővel, mint egy kiskutyával és ha az orra bukik akkor kineveti? Aztán elégedetten dől hátra, lám mennyivel több vagyok nála? Vagy még rosszabb esetben kioktatja a másikat, fensőbbségének tudatában. Jó ez?
Ez lenne az út...?
Csak hogy ne legyen félreértés nem a Buddhanita vitaindítójában említett "tudattalan" játszmára gondolok.
Az eredeti felvetéshez kapcsolódóan:
"Nem beszélve arról, hogy mennyire megnehezíti a kommunikációt ember és ember közt. Magamon is észrevettem, mikor fáradt (energia-hiányos) vagyok, megsértődöm, haragszom olyan dolgokon, amit csak feltételezek, hogy valójában olyan szándékkal mondta nekem a másik fél. Mikor meg "jól " vagyok, még a legnagyobb "beszólás" is lepereg. "
Ez egy természetes állapot, legalábbis itt lent "az én szintemen". Mégis csillapítható a mértéke némi kis önuralommal. Mondom, még az én szintemen is, hát akkor hogyne lehetne csitítani a tudatosodás magasabb fokain, amelyek állítólag a megértésről, megismerésről, elfogadásról, szeretetről kéne hogy szóljanak.
Lehet, hogy nekem ez könnyebben megy, talán mert alapból vagyok nyugisabb, mint a nagy átlag, de szerintem, ha kellő odafigyeléssel és toleranciával fordulunk a másikhoz, akkor ő is megszelídül.
Ha pedig mégsem, akkor ott van az, hogy bocs, de mennem kell. Szerintem ilyen egyszerű a történet...
Egyébként Tolle nagyon egyszerűen és érthetően írja le az ego különféle próbálkozásait életben maradása érdekében...
"Mindenek előtt: a mi felelősségünk, milyen az életünk. A "varázsló" bennünk él. Nem a körülmények áldozatai vagyunk, hanem teremtői."
Igen Anita, azt hiszem ez a lényeg. Minden más mellékes...
Üdv: J
Nyílt blogok ezek, nyugodtan beleszólhatsz!
Játszmákról van itt egy blog, azt hiszem ez a címe: Játszmák, vagy Játszmázás nem emlékszem most pontosan, de ott mindent megtalálsz!
Jó böngészést továbbra is :)
Szia Szeges !
A játszmázás célja, hogy a külvilág által erősítsd meg önmagad, kintről várod az elismerést, az energiát, a szeretet, a boldogságot és szerintem beletartoznak ide a negatív érzelmek is, mert ahogy Anita írta, a dühös, csalódott embernek valahol le kell vezetnie önmagát, hát játszmázik és bevonja a másikat, hogy ő teljesnek érezze magát.
Megjegyzem, ez csak az én véleményem, korántsem biztos, hogy így van, én is csak próbálgatom önmagam. Szerintem nincs olyan ember, aki nem játszmázott életében, maximum nem ismerte fel, hogy azt teszi. Mert ha felismeri, az már egy bizonyos tudatossági szint, ha pedig időnként kezelni is tudja, akkor már rálépett a fejlődés újabb fokára.
A legtöbb játszmázás a szeretetért folyik, azért, hogy észrevegyenek, odafigyeljenek rád, hogy számíts valakinek. Ha ezeket meg tudod adni önmagadnak, eszedbe sem jut játszmázni, de ahogy én látom, ezen igencsak sokat és sokáig kell dolgozni, mert az ego nem adja könnyen önmagát. :)
Persze, hogy jobb az őszinteség, de azért gondold végig az életed, Te mindig mindenkivel nyílt és őszinte tudtál lenni ? És ebbe beletartozik az elhallgatás is. Olykor nagyon nehéz felvállalni az őszinteséget, főleg ha már visszaéltek páran vele veled szemben. Az őszinteség önmagunk teljes felvállalása és nem csak annak az embernek, akihez közel állunk és meg merünk neki nyílni, hanem a külvilág felé is. Nézz magadba, fel tudod ezt mindig és mindenkivel szemben vállalni ? Én nem, de törekszem, hogy minél kevesebbet játszmázzak.
Mint ahogy Neked, nekem is természetes állapot az én szintemen a sértődés, a harag, az érzelmi libikóka, ez hozzátartozik az életemhez. De ahogy Hermess is írta, fejlődésünk útján a cél a minél nagyobb belső harmónia és kiegyensúlyozottság elérése, amit nem másoktól akarunk majd beszerezni, hanem önmagunk leszünk rá képesek. Önkontroll, amit tudatosan fejleszteni kell.
Ami kérdés számomra, mivel különféle egyéniségek vagyunk különböző habitussal, érzelmi töltöttséggel, kinél mi lehet a belső harmóniának, egyensúlynak az a foka, ahol még felvállalhatóak az érzelmi ingadozások, ahol még lehet érezni, hogy ÉLEK, felvállalva a lét hullámzását, ugyanakkor elérni a belső nyugalmat is. Ezt az egyensúlyt lenne jó megtalálni és én úgy gondolom, ez minden embernél máshol van.
Köszönöm Kavics!
Tehát nagyjából arról szól a dolog, amit eredetileg is feltételeztem, az ego önfényezésének, kielégülésének játékáról, amely megengedi magának a hízelgő hazugságot ugyanúgy, mint a dühös, olykor kegyetlen durvaságot, ahogy az érdekei diktálják. És éppen ez az, ami nem tetszik benne.
Persze hogy hazudok én is néha, mint a legtöbb ember, sőt, az általad említett elhallgatásban lehet, nagymester vagyok, bár ez utóbbi szerintem egy más kategória, függően attól, hogy minek az érdekében teszed.
Régebben igazi robbanós vízöntő ösztönember voltam, aztán szép lassan a magamnak sem tetsző viselkedésforma toleranciává alakult.
Most már jó ideje igyekszem őszintén élni, s csak az életemben néha-néha megjelenő szerelmi fellángolások billentenek ki nagy ritkán az egyensúlyomból.
Azért céloztalak meg Téged a hozzászólásaimmal, mert talán Benned találhatók meg leginkább az esendő ember őszinte megnyilvánulásai. Bár épp az imént olvastam Buddhanita új blogjában egy hosszú hozzászólását, ami szintén nagyon őszintének tűnik számomra.
Mindezekkel csak azt szeretném kifejezni, hogy ha már úgy is álarcot visel az ember, miért ne lehetne legalább a saját gondolatokat őszintén, tisztán és kendőzetlenül megosztani.
Ilyen nagy úr lenne az ego?
Üdv: J
Szia Szeges !
Nem kell az egot elítélni, ha nem lenne és olykor nem fektetne kétvállra, hogyan is tudnánk, hogy létezik, mihez képes fejlődnénk ?! Kellenek a kiütések, tapasztalások, csalódások, fájdalmak, engem ezek visznek igazán előre, még ha olykor a poklot járom is meg miattuk.
Hogy van-e kegyes hazugság és kegyes elhallgatás ? Erről aztán lehetne beszélgetni ! Egy bizonyos tudatossági szint fölött már nincs rá szükség, az ember teljesen felvállalja önmagát, nincs mit veszítenie, belülről töltekezik. Megszűnik a játszmázás, minek, ha képes vagyok önmagamnak mindent megadni, amire szükségem van.
Leírásod alapján önmagad elfogadásában már sokkal előrébb jársz, mint én. Engem még igencsak dobálnak az érzelmek, az ösztönök, szenvedek is tőlük rendesen. Viszont minden erőmmel azon vagyok, hogy őszinte legyek. Amit itt leírok az oldalon, őszintén is gondolom, inkább azzal van gondom, hogy elhallgatok sok mindent, mert kerülöm a konfliktusokat.
Valóban esendőnek érzem magam, olykor belekapaszkodok mindenbe és mindenkibe, csak éppen önmagamba nem. Majd csak kikecmergek ebből a mély érzelmi válságból, amibe a saját hülyeségem juttatott. A szerelem érzésében nem hiszek, jó időre kiirtották belőlem a vágyat és a bátorságot, hogy felvállaljam. Ettől függetlenül olyan csodának tartom, amit az embernek újra és újra át kell élnie, még ha illúzióban ringatja is magát.
Szeretem az írásaidat, tényleg van bennük valamiféle nyugodtság, józanság, higgadt megfontolás, felvállalás és nagyon sok jóindulat. Az őszinteséget Te tudod megítélni bennük.
Üdv.: Ibolya
Sziasztok!
Nem értettél félre................
De én azokról az emberekről(kb.99%) írtam h a "távirányító"a körülményeknél,hatásoknál,más embereknél van nem pedig nálunk,vagyis mi reagálunk az észlelt hatásokra és ha az "rossz" akkor nem érezzük magunkat jóóóól!!!!!!!!!!!!
Vagyis egy kicsit olyan mintha televíziók lennénk és vlki más(ember,időjárás,rossz hír........stb.)kezében van...........
Természetesen vannak akik már tudatosan élnek és tudják h a körülményeinket mi teremtjük meg......
Ezt magamon és mindenkin tapasztalom...........
Arról pedig ne is b eszéljünk h az érzelmeink irányítanak holott az természetéből adódóan VÁLTOZÓ!!!!!!!
Ahogy a dühünk elmúlik,a rosszkedvünk is egyszer..........és ezek szerint a SZERELEM IS?????:((((((
BOCSÁNAT EZ MÁR LEHET H MÁS TÉMA DE ENGEM MOSTANSÁG EZ A KÉRDÉS FOGLALKOZTAT...................
ÖRÖMMEL OLVASNÁM A VÉLEMÉNYETEKET ERRŐL A KÉRDÉSRŐL!!!!!!!!!!!!
Üdvözlettel: Jánoska
Egyrészt igen, másrészt nem.
Ha Egóból szeretünk, az általában feltételekhez kötött. Ezért bármikor jöhet a kiábrándulás.
Ha viszont ezt túllépve, na az lehet az igazi.