Témák más szemszögből - párkapcsolat
Az egyik újdonsült ismerősömmel beszélgettem a családfelállításról, és látom, hogy ingatja a fejét, forgatja a szemeit, néha meg csak úgy néz ki a fejéből. A monológom végén megkérdeztem, mi a véleménye. Azt mondta, most már magyarázatot talált néhány problémára.
Ezután az eset után gondoltam arra, hogy egy-két témában, különböző könyvből idézek, hátha ez a fajta nézőpont segít másoknak is megvilágosítani egy pár helyzetet.
És ha már Valentin-nap, kezdjük a párkapcsolattal:
Részletek J. Neuhauser: Mitől működik a szerelem? (Bert Hellinger párterápiája) című könyvből.
"Szeretni csak a tökéletlent lehet
A tökéletes nem vonzza az embert. Az önmagában nyugszik, messze a normál élettől. Szeretni csak a tökéletlent lehet. Csak a tökéletlen ösztönöz növekedésre, a tökéletes nem.
A férfiaknak és a nőknek szükségük van egymásra
A férfi választ egy nőt, mert érzi, hogy férfiként hiányzik belőle a nő, és a nő választ egy férfit, mert érzi, hogy nőként hiányzik belőle a férfi. Mindketten érzik a hiányát annak, ami a másikban megvan, és mindketten meg tudják adni azt, amire a másiknak szüksége van. Ahhoz tehát, hogy egy párkapcsolat sikeres legyen, az kell, hogy a férfi férfi legyen és férfi maradjon, a nő pedig nő legyen és nő maradjon."
Következő rész: A kötés és következményei
Hozzászólások
50 hozzászólásA kötés és következményei
Ha tehát a férfi elfogadja a nőt nőként és a nő a férfit férfiként, akkor teljesedik be szerelmük. A szerelem beteljesedésének hatása igen mély a lélekben. Ezáltal a férfi és a nő feloldhatatlanul egymáshoz kötődnek. Ezután már nem szabadok, akkor sem, ha úgy akarják.
Mondok szemléltetésül néhány példát:
Miért olyan fájdalmas, ha egy pár szakít? Miért kerül sor szakításnál heves nézeteltérésekre? És miért érezzük a kudarc és a bűnösség fájdalmas érzéseit, ha szakítunk? Mindez abból fakad, hogy a két ember között kialakul egy kötés.. Amikor egy férfi és egy nő, akik a beteljesült szerelem révén egymáshoz kötődnek, szakítanak, majd keresnek és találnak egy új partnert, akkor hamarosan azt tapasztalják, hogy a második társsal nem ugyanolyan a kötés, mint az elsővel, mert az első kötés továbbra is hat. Ezért a második partnerrel való szakításkor a fájdalom és a bűntudat érzése már kisebb, mint az elsőnél, majd a harmadiknál még kisebb, a negyedik után pedig szinte nem is fáj.
Azt mondta nekem egyszer egy férfi, hogy állandó, tartós párkapcsolatot keres. Megkérdeztem tőle: „Hány komoly kapcsolatod volt már?" Azt felelte: „Hét." .Akkor elfelejtheted, hogy valaha képes legyél tartós kapcsolatra." Megkérdezte: „Van kiút?" „Igen", feleltem, „ha tiszteled azt a hét nőt és szeretettel elfogadod, tiszteletben tartod, amit neked ajándékoztak, és ha mindent, amit tőlük kaptál, magadba gyűjtesz és magaddal viszel a következő párkapcsolatba, akkor lehet esélye."
Az, hogy vannak korábbi kapcsolatok, nem jelenti azt, hogy a későbbiek nem lesznek sikeresek. De csak azzal a feltétellel sikerülnek, hogy a korábbi párkapcsolatot tisztelik és méltányolják. Amikor olyanokkal dolgozom, akik ilyen helyzetben vannak, akkor például azt mondatom a férfival az első feleségének: „Megmarad irántad a szeretetem." Ez egy szép mondat. Ezzel a nő megkapja a tiszteletet, és általában megbékél. Ha ez egy ilyen mondat elhangzása után sem történik meg,' akkor különös összefonódások alakulhatnak ki, hiszen akkor a korábbi partnert az új kapcsolatban egy gyerek fogja képviselni anélkül, hogy annak a gyerek vagy bárki más tudatában lenne.
Következő rész: Nemzedékeken átívelő összefonódások és oldásuk
elvágtam a kötést.
Akkor már nem hat a következőre...
Felhívnám a figyelmedet arra a mondatra, miszerint :"...... De csak azzal a feltétellel sikerülnek, hogy a korábbi párkapcsolatot tisztelik és méltányolják. "
Ha ez megvalósult, csodálatos!
Nemzedékeken átívelő összefonódások és oldásuk
A családokra jellemző egy mély igazságosság és kiegyenlítődés iránti szükséglet. A család és a nagycsalád úgy viselkedik, mintha közös lenne a lelkűk. Ez a közös lélek ügyel arra, hogy a családban egyensúlyban legyen a nyereség és a veszteség, mégpedig több nemzedéken át. Ha például egy férfi könnyelműen elhagyja az első feleségét, ezzel fájdalmat okozva neki, és a feleség haragszik rá, akkor a férfi talán azt fogja megélni, hogy a második házasságából született lánya neheztel rá, és ugyanazokat az érzéseket mutatja vele szemben, mint az első felesége.
A megoldás az lenne, hogy a férfi azt mondja az első feleségének: „Igazságtalanul bántam veled. Sajnálom. Tisztelem, amit nekem ajándékoztál. Nagy volt a szereteted, az enyém is irántad, és ez megmaradhat közöttünk." Ilyenkor megfigyelhető, hogy az első feleség barátságossá válik, mert megkapja a kellő tiszteletet. Azt is mondhatja neki a férj: „Nézd, ő az új feleségem, ezek a gyerekeink. Kérlek, tekints rájuk barátsággal." Általában az első feleség szívesen beleegyezik ebbe. Ily módon pozitívan oldódik fel az első kötés.
Ha terápiás keretek között dolgoznánk a lánnyal, azt mondhatná az apjának: Ő az édesanyám, és én az ő gyermeke vagyok. Az első feleségedhez nincs közöm. Hozzátok tartozom. Ami köztetek, nagyok között történt, nem tartozik rám. Kérlek, tekints rám mint gyermekedre, és én apámként fogadlak el."
Édesanyjának azt mondhatja a lány: „Te vagy számomra az egyetlen igazi. Apa első feleségéhez nincs közöm. Most melléd állok. Kérlek, tekints rám mint a lányodra, én pedig elfogadlak mint édesanyámat." Ha még azt is hozzáteszi, hogy „Te vagy a nagy, én vagyok a kicsi", akkor elfoglalhatja a helyét gyermekként a családban, és a korábbi párkapcsolat nem fogja kifejteni negatív hatásait a jelenben.
Következő rész: A szexualitás nagysága
A szexualitás nagysága
A szerelem beteljesedésével mély kötés alakul ki a férfi és a nő között. Ez a kötés feloldhatatlan, és ezt nem a házasságkötés, hanem a szerelem beteljesítése adja. Sokszor még vérfertőzésnél vagy megerőszakolásnál is kialakul ez a kötés. Ez so katmondó tény a szexualitás nagyságáról.
Vannak, .akik azt gondolják, a szexualitás valami rossz dolog. Ám ez egy ha talmas mozgatóerő, amelynek nem lehet ellenállni. A szexualitás minden akadály ellenére továbbviszi az életet. Ebben az értelemben hatalmasabb, mint a szeretet.
Természetesen akkor különösen nagy, ha a szerelem beteljesedéseként kerül rá sor. Ha a partnerek közben egymás szemébe néznek, akkor ezzel egymás iránti kölcsönös szerelmük teljesedik be. A szerelem sikerének legfontosabb előfeltétele, hogy elismerjük a beteljesedés nagyságát.
Van egy gonosz mondás: „A férfiak csak azt az egyet akarják, a nők pedig a másikat." Tehát az a partner, aki egyet akar, a megfelelőt akarja. A szerelem be-teljesítése néha hatalmi játékká válik a párok számára. Ha például az egyik fél szeretné és vágyik a másikra, a partner viszont csak hárít, akkor ezzel fölérendelt szerepet vesz fel. A vágyakozó partner pedig alárendelt szerepbe szorul, és ez tönkreteszi a szerelmet.
A szerelem azon alapszik, hogy egyenjogúság van a két fél között a vágyakozásban és a visszautasításban is. A szerelem csak akkor lehet sikeres, ha mindkét fél biztos abban, hogy vágyuk a másik félnél jó kezekben van, ha tudják, hogy mindketten szeretetben vágyakoznak és szeretettel utasítanak el. Magától értetődik, hogy ez csak akkor működik, ha tekintettel vagyunk a másikra.
Következik: Adni és elfogadni
Adni és elfogadni
Az az egyenjogúság a párkapcsolatban, amely alapvetően a szerelem beteljesedésében nyilvánul meg, az élet más területein is megmutatkozik. A párkapcsolat akkor lehet sikeres, ha folyamatosan kiegyenlítődik a két fél között az adás és elfogadás, mégpedig szeretettel.
Egy példa: Egy férfi ajándékot ad a feleségének, mert szereti. Amint átadta az ajándékot, fölérendelt helyzetbe kerül a nővel szemben. Ő ad, a feleség elfogad, de mivel kapott valamit, a férfival szemben most egyfajta kötelezettséget érez. Megpróbálja ezt kiegyenlíteni azzal, hogy ő is ad valamit, és mivel szereti a férjét, a biztonság kedvéért többet ad, mint amit kapott. Ezzel a férj kerül az elkötelezettség nyomása alá. Megpróbálja helyreállítani az egyensúlyt, és mert szereti a feleségét, ő is valamivel többet ad. így ha a kiegyenlítődés iránti szükséglet szeretettel párosul, egyre fokozódó cserefolyamat alakul ki, nagy mennyiségű adás és elfogadás. Ez még szorosabban egymáshoz köti a két embert és így fokozódik bennük a boldogság érzése. A jó párkapcsolat egyik alapja, hogy a jó ily módon folyamatosan áramlik a két ember között.
Sok házasságban megtörténik, hogy az egyik fél okoz valamit a másiknak, amivel megbántja. Ilyenkor is megvan a megbántott félben a kiegyenlítés iránti szükséglet. Bosszúvágy van benne. Tehát ő is okoz valami gonoszát a másiknak, de mivel úgy érzi, neki van igaza, valamivel több rossz van abban az, amit okoz. Ezzel a másiknak megint joga van ártani a másiknak, és mivel úgy érzi, igaza van, ő is valamivel többet ad vissza, és így fokozódik az egymásnak ártás. Kialakul egy intenzív cserefolyamat, de rossz irányú. Ez a csere is egymáshoz köti a feleket, de a boldogtalanságban.
Van azonban egy egyszerű szabály, hogy hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből: ugyanúgy, ahogy a pozitív cserefolyamatnál valamivel több jót adunk a másiknak, hiszen szeretjük őt, a negatív cserefolyamatnál valamivel kevesebb rosszat adjunk vissza! Ezzel újra elkezdődhet a pozitív cserefolyamat. Ez egy egyszerű, ám nagyon hasznos szabály.
A következő rész: A partnerrel együtt a családjával is házasságot kötünk
A negatív tartománnyal egyetértek. Sőt: erős idegzetűeknek lehet egy lépésben is tiszta lapot adni a másiknak azzal, hogy ráébrednek saját felelősségükre, hogy ők mit rontottak el. Ilyenkor a másik fél hibás cselekedetei egyáltalán nem is számítanak, hisz azok is csak belőlünk fakadnak. De a pozitívnál: hol a határa a nagy-nagy boldogságnak? Ha egy húszéves házasságban a felek folyamatosan ügyelnek arra, hogy mindig többet adjanak a másiknál: nem telítődnek el? Értem én, hogy a Hellinger ezt írta, de józan ésszel belegondolva szerinted? Van-e a Földre született lelkecskék elfogadni tudásának határa? És mi történik akkor, ha a másik fél eléri ezt a határt?
Ez nagyon fontos kérdés, sajnos nem volt alkalmam kipróbálni, meddig mehet el a jó adása, illetve az elfogadása. Úgyhogy fogalmam sincs. Ha sikerül, mindenkit értesítek a tapasztalataimról. :-))
A másik számomra nagy kérdés ebben a témában, hogy ki mit érez bántásnak? Valamint hogyan dönti el az ember, hogy milyen erősségű a másik fájdalma? Mennyivel kell kevesebbet adnom, hogy egyensúlyba kerüljünk? Van akinek már az is gond, ha kicsit csúnyán néznek rá, más a szitkozódásra sem reagál.
Ezek nagy átgondolást igényelnek, és ha az ember jobban belemélyed, akkor rájön, hogy egyszerűnek látszik, de mégsem az. De azt hiszem, főleg gyakorlatban derül ki, hogy mi és mennyire hasznosítható. Két ember, aki elhatározza, hogy most így fognak élni, ahogy le van írva...És megnézik, mi történik...Nagy tudatosságot és őszinteséget feltételez, de talán nem lehetetlen. :-)
Izgalmas kérdések!
Újabb bizonyíték számomra, hogy minden kérdésre megjön a válasz :-))
Az adás és elfogadás határai
Csak annyit szabad adni, amennyit a másik egyenrangúként viszonozni kész, és csak akkor, ha erre képes is.
Ha többet ad az egyik fél, mint amennyit a másik viszonozni kész, azt a partner nyomasztónak érzi és még kevesebbet ad. Ezzel az egyensúly egyre jobban felbomlik.
Egy kapcsolatban az egyik legfájdalmasabb tapasztalat, amikor észrevesszük, hogy a másik csak egy részét tudja visszaadni annak, amit mi adunk, vagy a sajátunkhoz képest keveset. Vagy valami mást ad vissza, mint amire tulajdonképpen szükségünk lenne, és amire vágyunk, nem pedig azt, ami a kapcsolatot tovább viszi. Ilyenkor el kell dönteni, hogy nem adunk többet, mint amennyit a másik viszonozni kész.
Előfordulhat, hogy a másik ilyen tiszteletének köszönhetően lassanként magától elkezd többet adni. De az is lehetséges, hogy túl kevés marad, amit a másik ad. Ilyenkor a kapcsolat véget ér. A párkapcsolatnak szüksége van egy bizonyos mértékű adásra és elfogadásra. Ilyen mérték hiányában tönkremegy.
..............................
..............A legtöbb, amit a partneremnek megadhatok, hogy méltányolom és tisztelem.
Ez a legfontosabb. Mégpedig „úgy, ahogy van".
........Ha nem erőltetjük a jobbá válást, akkor mindkét fél kibontakozhat. Ha azonban az egyik fél azt követeli a másiktól, hogy változzék meg, akkor az tartozik annyival önmaga méltóságának, hogy olyan marad, amilyen.
A partnerrel együtt a családjával is házasságot kötünk
Ha egymásra talál egy pár, vannak bizonyos kezdeti nehézségek a felek között. Ez sokszor abból fakad, hogy különböző családból származnak. Több évtizedes, egyénekkel és párokkal végzett terápiás munkám során megfigyeltem, hogyan hat a lelkiismeret: nem a jóról és rosszról szól! Különben nem tudnának olyan sokan jó lelkiismerettel olyan sok rosszat elkövetni.
A lelkiismeret legfontosabb funkciója, hogy a gyereket a családjához kösse. A lelkiismeret egészen finoman reagál arra, amit a gyerek tesz vagy amit el kell viselnie, hogy a családhoz tartozzék. Ezért a gyereknek tiszta a lelkiismerete, ha úgy viselkedik, hogy ezzel a családhoz tartozhat. Ezzel szemben rossz a lelkiis merete, ha olyasmit tesz, amivel veszélyezteti a családhoz tartozásának jogát. Amit azonban az egyik családban úgy tekintenek, mint az odatartozás feltételét, az egy másik családban talán megfosztaná az illetőt az odatartozás jogától.
Bizonyos családokban például régen feltétel volt, hogy mindenki katolikus legyen. Aki elhagyta ezt a hitet, azt kitaszították a családból. Egy protestáns családban talán az volt az odatartozás feltétele, hogy protestáns legyen az illető. Ha egy párkapcsolatban az egyik fél katolikus, a másik pedig protestáns családból származott, akkor sokszor mindkettőjüknek rossz volt a lelkiismerete a kapcsolat miatt. Attól féltek, hogy ezzel elveszítik a családjukhoz tartozás jogát. Ilyen esetekben a két fél között sokszor elkezdődött egy látens harc, amely arról szólt, hogy melyik vallás kerül ki belőle győztesen.
Ahhoz, hogy a párkapcsolat sikeres lehessen, mindkét partnernek el kell hagynia a saját családját. Nemcsak külsődleges értelemben, hanem mindenkinek el kell engednie néhány olyan elvet, amelyek a családjában hatnak, és ki kell alakítania új elveket a partnerével, amelyek úgymond mindkét családnak megfelelnek. Ezen az új szinten élhet bensőséges kapcsolatban a pár.
Vannak, akik azt mondják: „Az én családom rendben van, de a partneremé borzasztó." Ez megmérgezi a párkapcsolatot. Aki házasságot köt valakivel, az a másik családjával is frigyre lép. Ez azt jelenti, hogy tisztelnie és szeretnie kell a partnere családját, mintha az maga a partner lenne. Csak akkor lehet sikeres a szerelmük.
Következő: Sorscsapások a párkapcsolatban
Sorscsapások a párkapcsolatban
Bizonyos pároknak különös a sorsa. Például, ha az egyik félnek nem lehet gyereke, ám a másik szeretne családot. Annak, akinek nem lehet gyereke, ez a személyes sorsa. Nem várhatja el, hogy a másik osztozzék vele ebben a sorsban. Ezért akinek ez a sorsa, belsőleg el kell hogy engedje partnerét. Ha mégis vele marad a társa, az különleges ajándék és ilyen ajándékként is kell értékelni. Ezt nem lehet kikövetelni. Egyfajta ellensúlyozás lehet a szerelemben, ha például a férj azt mondja a feleségének: „Különleges ajándék, hogy velem maradsz akkor is, hanem lehet gyerekem. Ez mély tiszteletet ébreszt bennem. Rám bízhatod magadat egészen különleges módon." Ilyen esetben együtt maradhatnak.
Következő: A párkapcsolat elsőbbséget élvez a szülői szereppel szemben
ez olyan helybenhagyóan , megengedően hangzik . első olvasatban úgy értettem , hogy valamilyen fennsőséges erkölcsiség nevében írtad , de aztán rájöttem , hogy ők engedik meg ez esetben az együttmaradást egymásnak , maguknak : a kapcsolatuk más minőségű továbbéléseként .
"a párkapcsolat elsőbbséget élvez a szülői szereppel szemben " ez így kimondva nagyon tetszik , mert ezt megéltem én is , amikor elméleti szinten a feleségemmel való kapcsolatomat lényegibbnek tekintettem , mint a gyerekeimmel valót . A kapcsolatunk fáján a gyümölcsök az Ő képviselte ágon teremtek , és az én ágam csak támogatólag alácsavarodott .
a sors látszólagos fintora , hogy jóval hosszabb lehetőséget nyújt a másodlagosnak tekintett kapcsolatok kibontakoztatásához , mint amit fontosabbnak tartottam .
annak ellenére , hogy én ezt az oldalt gyakoroltam az életemben , nem tudom egy rossz szóval sem illetni azt aki a saját indíttatásai alapján a szülői szerepét tekinti a párkapcsolatához képest elsődlegesnek .
ugyanúgy féloldalas és torz lesz az élete ,de számára valószínűleg ez a megvalósítható teljesség kerete .
a megfelelő helyen és , - mértékben alkalmazott szerepek adják egy élet derűjét , összhangját. csak hajlamosak vagyunk a begyakorolt rutinjainkat erőszakolni kényelmességből , félelemből . üdvözlettel : felacsó
Hát nekem nem volt ilyen szerencsém, amikor először olvastam ezt, nem is értettem, később felháborodtam, (egy anyának első a gyerek) most már bízom abban, hogy helyén van a dolog. :-)
A párkapcsolat elsőbbséget élvez a szülői szereppel szemben
A párkapcsolatról fontos tudni, hogy elsőbbséget élvez a szülői szereppel szemben, mert az, hogy a partnerek szülők lettek, a párkapcsolat folytatása. Ha például nehézségei vannak egy párnak és tanácsot kérnek tőlem, akkor sokszor azt kérdezem: „Mi élvez elsőbbséget, a szülői szerep vagy a párkapcsolat?" -mert, ha vannak gyerekei a párnak, akkor a szülői szerep sokszor minden energiájukat igénybe veszi és csak kevés jut a kapcsolatra. De a szülők gyerekek iránti szeretete a párkapcsolatból táplálkozik, annak a folytatása. Ha újra a párkapcsolat foglalhatja el az első helyet, akkor a szülői szerepben is jobban helyt tudnak állni. És mindenekelőtt: azok a gyerekek érzik magukat nagyon boldognak, akiknek a szüleik szeretik egymást párként.
Következő: Félelem attól, hogy elhagynak
Félelem attól, hogy elhagynak
Amikor az egyik fél el akarja hagyni a másikat, a partner sokszor olyan különös módon reagál, amelyet nem igazán lehet megmagyarázni. Halálfélelem ébred abban, akit elhagynak. Olyan érzése van, mintha a partnerrel együtt az életét is elveszítené. Ez pontosan az a helyzet, amelyet egy kisgyerek érez, amikor hirtelen elhagyja az édesanyja. Óriási félelmet és pánikot érez. Ha megfigyeljük az elhagyott felnőttek arckifejezését, azt lehet róla leolvasni, hogy ezek az emberek most gyermeki érzéseket éreznek, és láthatjuk, hogy lelkileg most hány évesek. Talán kettő, esetleg négy?
Ha azonban valakinek az érzései egy felnőtt érzései, akkor soha sincs teljesen kiszolgáltatva. Tudja, hogy az élete nem attól függ, hogy a partner marad vagy megy. Ha az egyik fél nagyon erősen vagy gyakran érez gyermeki érzéseket, az veszélyezteti a kapcsolatot. Az is előfordul, hogy az egyik fél azt mondja a másiknak: Ha elhagysz, megölöm magam, mert nincs értelme tovább az életemnek! Ezzel a másik fél anyaszerepbe kényszerül, akinek gondoskodnia kell a gyerek túléléséről. Így azonban nem partner a továbbiakban, és számára nem marad más megoldás,mint kilépni a kapcsolatból.
Az egyik fél ereje, amellyel a másikért küzd, sokszor abból a gyermeki félelemből táplálkozik, hogy elveszíti édesanyját. A hűség elvárása ilyenkor nem annyira a partnerre vonatkozik, sokkal inkább az anyára. A feltétel nélküli hűség, különösen ha valamilyen áldozatot is hoz érte az adott partner, szintén a gyerek édesanyja iránti hűségének átvitele a partnerre. Ebben pedig van valami valótlan. A kapcsolat sikeréhez fontos, hogy mindkét fél a partnert keresse a másikban s ne az anyát. A szexuális szerelem beteljesítésénél fontos, hogy egymás szemébe nézzen a két ember. Akkor egy férfi vagy egy nő van a szemünk előtt. Ha viszont lehunyjuk a szemünket, más képek is felmerülhetnek.
Következő:A házasságon kívüli kapcsolatok „meggyónása"
Bízom benne, hogy nem csak hármónknak "idézgetem" az "okosságokat". ;-)
A házasságon kívüli kapcsolatok „meggyónása"
Ha az egyik fél elkövet valamit és meggyónja a másiknak, akkor a másik kell, hogy viselje a
következményeket. Ezzel az elkövető tulajdonképpen a másikra terheli rá a történteket. Az úgynevezett nyíltság tönkreteszi a kapcsolatot. A titkokat meg kell őrizni, és így a félrelépéseket is. A megoldás abban rejlik, hogy saját magunk hozzuk rendbe, amit elkövettünk és mi magunk viseljük a következményeket. Ez tehermentesíti a másikat. Ha ki akarom egyenlíteni a dolgot, hogy újra rendben legyen, tehetek a másikkal valami jót titokban anélkül, hogy bevallanám. Ez sokkal jobb, mintha meggyónom és veszekedés van belőle.
Következő: A házasságon kívüli kapcsolatok „megbocsátása"
Azért az "okosságok" szót tényleg jó néha idézőjelbe tenni....:-)))
Én legalábbis ezen okosságtól megint a falra másztam....
Izgatottan várom, mit mond Hellinger bácsi a megbocsátásról! :-)
Hát nem mindennapi gondolatai vannak, az biztos. Nem véletlenül "szólt nagyot" Németországban.
És nagyon jó, ha mindenki ellenőrzi ezeket, hogy a saját életében, hogy is volt, mit is érzett, vagy érezne hasonló helyzetben. (Mint pl. a a "gyónásnál".)
A megbocsátásról szóló rész sem lesz a szokványos :-)
Te egyetértesz a gyónás résszel? Te is így gondolkoznál hasonló helyzetben?
Nekem ez a rész nagyon úgy tűnik, mintha az öregnek vaj lett volna a füle mögött, és valamivel meg kellett tudományosan magyaráznia, hogy miért is nem vállalta fel cselekedetét nyíltan és bátran...:)
Azt szeretnéd tudni, gyónás szóval értek-e egyet, vagy azzal, hogy a másikra testáljuk-e ilyenkor a következményeket?
A gyónás szó Hellinger papi múltjából ered.
Én végigéltem amikor az exférjem bevallotta a kapcsolatát. Az volt az érzésem, hogy most tőlem függ minden. Volt benne egy olyasmi, hogy ő passzívvá vált. Neki nem kellett ezután semmit tennie. Ez biztos. És az én vállamon volt a teher: vagy vége, vagy "megbocsátok". Nem volt jó érzés.
Hellinger fülét nem vizsgáltam: :-) Inkább csak a sajátomat. :-))
Szia, Ildikó!
Inkább arra voltam kíváncsi, hogy szerinted se jó-e az, ha bevalljuk a másiknak a félrelépésünket.
Úgy gondolod, neked jobb lett volna, ha nem tudod meg az exférjed félrelépését? Csak csendben a fű alatt csinál neked valami jót? Ezt mondjuk nem is értem... ez azt jelenti, hogy pl.vesz neked egy kazal virágot? És azzal minden el van rendezve?
Én biztos jobban örülnék annak, ha becsülettel bevallaná, ha már egyszer megtette! Abban igazad van, hogy így Te is belevonódsz, de hát nem jobb tisztán látni az élethelyzetedet, mint a homokba dugni a fejedet?
Ami talán a legfontosabb: azért hogy megcsalnak, csakis én vagyok a felelős, és ezt érett felnőttként fel kell vállalni. Hagytam magam megcsalni. Úgyhogy igenis jogában áll a másik félnek a saját felelősségemet éreztetnie velem.
Amikor olyan élethelyzetbe kerültem, hogy becsaptak, utólag visszagondolva, mindig éreztem, hogy valami nem klappol. Csak direkt nem akartam tudomást venni róla, nem akartam meglátni a valóságot, mert jobb volt az illúzió világban, amit a másik elémvarázsolt a hazugságával.
De egy ilyen vallomás után, ha a másik fél passzivitásba vonul, akkor az csakis azt jelenti számomra: ő már be akarja fejezni a kapcsolatot, és csak abban reménykedik, hogy nem bocsátasz meg, és így nem neki kell kimondania, hogy vége. Ha azt akarta volna, hogy rendeződjön a házasságotok, nem tudott volna passzívvá válni ő sem.
Szia „csaesz”!
Tegnap este fél 10 körül átkapcsoltam Comedy Central-ra, és ott a Dharma és Greg című „limonádé” X-dik részét sugározták éppen. Az aktuális történet arról szólt, hogy Dharma érettségire készült, és nagyon vonzónak találta az egyik tanárát, Olyannyira, hogy annak érdekében, hogy a tanára volt feleségét féltékenyé tegye, megcsókolta a férfit. Persze erős bűntudata lett, hiszen Greget, a férjét szerette. Anyósával, akivel elég jóban voltak, a következő párbeszéd zajlott le. (Nem szószerinti!)
Dharma: Megmondom Gregnek, hogy mi történt.
Anyós: Azért, hogy megkönnyebbülj, és a másiknak fájdalmat okozz?
Dharma: Akkor egész életemben hordoznom kell ezt a bűntudatot?
Anyós: Igen. Ez a szeretet.
Az én meglátásom szerint a lényeg azon van, ha valaki azért akarja elmondani a félrelépését, hogy megkönnyebbüljön! Ennek az a hatása, hogy vége a kapcsolatnak.
Teljesen egyetértek azzal, hogy az ember felelős azért ami történik vele. És azért is felelős, hogy milyen problémát milyen eszközzel akar megoldani!
Ebben a helyzetben a volt férjem nem akart elválni, még 3-4 évig együtt voltunk. Neki könnyebb volt rám hagyni a döntést, és az a megfigyelésem, hogy a férfiak nagy része ilyen. Bár nem ismerek minden férfit…:-)
A lényeg, hogy ha nem akarom a kapcsolatot befejezni, akkor (talán) felesleges „meggyónni” (bár az is tény, hogy igen megalázó, ha mindenki tud róla, hogy megcsalnak valakit, csak az érintett nem :-( ) ha viszont azt akarom, hogy vége legyen, azt a megcsalás elárulása nélkül is el tudom érni.
Azt viszont hozzáteszem, hogy nem lehet szabályokat alkotni erre az esetre.
A házasságon kívüli kapcsolatok „megbocsátása"
Ha bocsánatot kérek a partnertől, ezzel rá hárítom a felelősséget, hogy újra jó legyen a kapcsolat. Most már minden a másiktól függ. Ezért az, akitől bocsánatot kérünk, rendszerint dühös lesz. Úgy érzi, kihasználták. Hasonló érzés, mint a gyónásnál. Hirtelen annak, akinek valójában nincs is köze a dologhoz, tevékennyé kell válnia, miközben én passzív maradok.
Jobb lenne, ha azt mondaná: „Elkövettem ellened valamit. Viselem a következményeit. Sajnálom az ezzel neked okozott fájdalmat." Ezekkel a kijelentésekkel: önmagáról beszél és cselekvőképes marad. És megtiszteli a partnert.
Aki megbocsát, az fölérendelt helyzetbe kerül
Kedves Ildikó !
Én nem hiszem, hogy ezzel a mondattal meg lehet nyugtatni a partnert : „Elkövettem ellened valamit. Viselem a következményeit. Sajnálom az ezzel neked okozott fájdalmat."
Akkor már jobb ha csendben marad, vagy elmondja az igazat. Ez olyan se hideg, se meleg cselekedet, tudja a másik, hogy valamit elkövettek ellene, ezen rágódik és gyártja az elméleteket. Bár nem tudom biztosan, de a következő kérdés a partnertől az lehet: vajon mit követtél el, tisztelj meg a bizalmaddal és mondd el ! Innen aztán merre tovább ?
Ha elmondja a félrelépést, megrendül a bizalom, amit tapasztalatom szerint a legnehezebb visszaállítani. Ugyanakkor legalább kimozdítja a kapcsolatot valamilyen irányba, mert hogy nem működik optimálisan, az biztos.
Az elhallgatást sem tudom teljes mértékben elítélni, mert lehetnek olyan szituációk egy hosszú párkapcsolatban, amikor érzelmileg távolabb kerülnek egymástól a párok és nagy a kísértés a félrelépésre. Ilyenkor szokott "csak úgy" bekövetkezni a kedvező alkalom, amit vagy nagyon megbánnak, hogy nem használták ki, vagy kihasználják és rájönnek, mégiscsak a párom az igazi. És itt a felelősség kérdése, ha meggyónom otthon, teljesen tönkreteszem a házasságom ? Nehéz döntés, azt hiszem.
Szeretnék valamit tisztázni: ezek a mondatok nem otthon a vacsoránál, hanem általában terápiás közegben - egyéni vagy csoportos állítás közben hangoznak el, legtöbbször képviselők által, és lélek szinten hatnak.
Hogy ilyen körülmények között konkrétan ennek a mondatnak milyen hatássa van, azt nem tudom, még nem volt tapasztalatom ez ügyben.
Ami még eszembe jutott a "gyónással" kapcsolatban: "jó" esetben azért lép félre valaki, mert gond van a kapcsolatával. Miért nem tudja EZT mondani a másiknak? Azt, hogy probléma van, nézzünk utána. Vagy valami hasonlót?
Ha már ilyen mélyen belementünk a hűlenség témájába, idézek néhány történetet ehhez kapcsolódva Thomas Schäfer. Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté című könyvből:
„Gyónjam meg a félrelépésemet?": Sascha I.rész
Sascha több éve nős, gyermekeik nem születtek. Egyszemélyes terápián meséli el, hogy szereti a feleségét, mégis két éve van egy barátnője, akiről a felesége nem tud.
A fabábukkal elvégzett családfelállításból kiderült, hogy a feleség lelkileg nincs jelen a kapcsolatban. Sascha azt is elmondja, hogy a felesége sikeres vállalkozási tanácsadó, és soha nincs ideje a kapcsolatukra.
„A félrelépéssel", mondja Sascha, „egy kicsit bosszút is akartam állni rajta. Ha már soha sincs ideje rám..."
A segédeszközül szolgáló figurákon állunk, és mindketten érez¬zük, hogy Sascha felesége feltételezhetően a családtagjai által megélt, nehéz sorsokhoz kötődik. Ám Sascha erkölcsi okokból nem merülhet mélyebbre felesége családjának a rendszerében, ezért itt gyorsan félbeszakítjuk a családfelállítást.
A Saschát jelképező fabábun állva mindketten érezzük, hová vágyik Sascha valójában: a feleségéhez, és nem a szeretőjéhez. A terapeuta megkérdezi, hogy kész-e szakítani a barátnőjével, és minden erejével a házasságáért küzdeni? Sascha bólint. Egy hosszabb szertartással elbúcsúzik a szeretőjétől, és a szívébe fogadja mindazt a jót, amit ebben a kapcsolatban kapott.Ezután Sascha ezt mondja a feleségének: „Jogom volt rá, hogy barátnőt keressek magamnak, mert te nem voltál jelen a kapcsolatunkban."
Sascha már többször elhatározta, hogy mindent meggyón a feleségének, mert lelkileg nagyon megterhelőnek érezte a helyzetet. A terapeuta ehelyett azt tanácsolta, hogy őrizze meg ezt a titkot, és inkább a terápián szerzett más felismeréseiről beszéljen a feleségének. Azt is javasolta, hogy ne gyakoroljon nyomást a feleségére, de könnyen lehet, hogy a nőben is felébred az érdeklődés, és rá akar találni a problémái gyökereire.
Saschával legközelebb néhány hónap múlva találkoztam, egy csoportos családfelállításon, amelyre a feleségével együtt jött el! A nő közben megismerkedett a rendszerszemléletű terápia alapelveivel, és arra a döntésre jutott, hogy szembenéz a problémáival. Ekkor még nem tudtam, hogy Sascha az egyszemélyes terápia után nem sokkal valóban szakított a barátnőjével.
A feleség tudattalanul, lelki síkon természetesen tudomást szerzett minderről, bár nem sejtette, hogy a férje mellette döntött, és szakított a szeretőjével! Elgondolkodhatunk rajta, hogy Sascha gesztusa, amellyel bizonyságot tett a megbízhatóságáról, és kiállt a házassága mellett, előremozdító erőt jelentett-e az események alakulása szempontjából. Sokéves terápiás tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy ilyen esetekben a társ lelke gyakran pozitívan reagál, és kész arra, hogy saját maga is megtegye a fejlődéshez szükséges lépéseket.
Vajon hogyan alakult volna a történet, ha Sascha úgy döntött volna, hogy a szeretőjét választja, és kivárja, hogy a felesége hajlandó-e szembenézni a problémáival? Ezt a hozzáállást a lélek elítélte volna. Pedig a legtöbb ember így gondolkozik, és így is cselekszik! Gyakran csakis azért mennek tönkre a házasságok, mert egyik fél sem hajlandó teljes egészében vállalni ezt a kockázatot. Ám újra és újra bebizonyosodik, hogy éppen ez a jó párkapcsolat titka!
Gyerekszáj
“A szeretet olyan, mint amikor egy kicsi öreg néni és egy kicsi öreg bácsi még mindig barátok, még azután is, miután jól megismerték egymást.” Tomi 6 éves
„Gyónjam meg a félrelépésemet?" Sascha III. rész
Szeretni egyébként is csak azt lehet, ami tökéletlen! Ha látjuk, hogy a társunk lelki problémákkal küzd, akkor késznek kell lennünk rá, hogy türelemmel várjunk, és időt hagyjunk neki a gondjai megoldására. És a bizalmunk valósággal szárnyakat adhat a párunknak!
Amikor párok közösen vesznek részt családfelállításon, nagyon fontos, hogy utána ne beszéljenek a tapasztalataikról. Nem is történhet rosszabb, mint ha az egyik fél a családfelállításra hivatkozva nyomást gyakorol a másikra, például ezekkel a szavakkal: „Hiszen láttad, hogy még helytelen a lelki beállítottságod a családtagjaid szenvedésével kapcsolatban. Nem emlékszel, mire figyelmeztetett a terapeuta?..." Aki így beszél és gondolkozik, lelkileg nagyon mélyen megsérti a másikat. Hiszen ez nem más, mint a válási szándék kinyilatkoztatása! Hogyan lehetne működőképes egy párkapcsolat szeretet, türelem és megértés nélkül?
Bért Hellinger csodálatosan fogalmazta meg, hogy milyen lelki beállítódásnak kellene kialakulnia bennünk a társunkkal szemben: „Tudomásul vesszük, hogy a társunk egyszerű ember, és megengedjük neki, hogy átagos legyen. Éppen azért, mert átlagos, hibái vannak, és beleszületett egy származási családba, valamint saját sorsa van, a lehető legközelebb áll Istenhez, és hozzánk is. Ekkor [ezzel a lelki beállítottsággal] valóban esélye van a férfit és a nőt összekötő szeretetnek. A szeretet könnyeddé és belátóvá tesz, és ebben a megértő lelkiállapotban a két ember örömét leli egymásban. És hogy minek örülnek? Annak, hogy a másikban Istent is felfedezik."
Sascha pontosan ezt a lelki beállítódást fejlesztette ki magában. A felesége felállította a származási családját, és szembenézett a problémáival.
Nagyjából egy év elteltével hosszú levelet kaptam Saschától. Megírta, hogy minden terápiás ülésünk után mélyen megrendülve ismerte fel, hogy lelkileg mennyire nehéz a felesége helyzete. Eközben arra is rájött, hogy mennyire szereti a feleségét. Saját maga is megdöbbent azon, hogy milyen könnyű szívvel szakított a szeretőjével, és még mindig alig akarja elhinni, hogy ennyire egyszerűen ment. Sohasem gondolta volna. Majd így folytatja: „Annyira örülök, hogy együtt maradhatok a feleségemmel. Abban a pillanatban, amikor őt választottam, máris jobban érezte magát." Sascha legnagyobb megdöbbenésére ezután a felesége már nem tekintett kritikusan a családfelállításra, és ő maga is eljött egy tanfolyamra.
A „gyónás" témakörével kapcsolatban Sascha ezt írja: „Sohasem meséltem neki a szeretőmről, pontosan úgy tettem, ahogy tanácsolta. Most már nagyon örülök neki, hogy akkor úrrá lettem a gyengeségemen. .. Nem tudom, hogyan reagált volna rá."
Párkapcsolat után jöjjenek a gyerekek.:)
De előtte egy "gyermekbölcsesség"
"Én azért szeretnék gyereket, mert azután majd belőle is felnőtt lesz, megszeret valakit, és neki is lesz utódja. És ez így egy állandó körforgás, és az élet így soha nem áll meg. És ha meghalok, azért utánam is lesz valakiben egy kicsi belőlem.” (Barbara 13 éves)
A szülői szeretet
Mi tesz boldoggá egy gyermeket? Az, hogyha a szülei - mind a ketten - örülnek neki. Vajon hogyan valósul meg mindez? Úgy, hogy a gyermekben egymást tisztelik és szeretik, illetve egymásnak örülnek benne.
A szeretetről sokat beszélünk. Mikor mutatkozik meg azonban előttünk teljes szépségében? Akkor, amikor a partnerünknek örülünk - maradéktalanul - és amikor a gyermekünknek örülünk - ugyancsak maradéktalanul.
A szülői szeretet azt jelenti, hogy azt a hatalmat, amelyet a szülők - legfőként és egészen rendkívüli mértékben az édesanyák, miközben oly hosszú ideig a babával szimbiózisban élnek - a gyermekükkel való viszonyukban megtapasztalnak, mindketten megbízatásként élik meg. Nem a saját céljaikra használják, hanem egy időre a gyermek szolgálatába állítják. Mind a gyermek, mind pedig a szülők szabadabbak így, lehetőségük nyílik arra, hogy igazán a saját útjukat járják, hogy örömmel fogadják a sorsukat és ilyeténképpen egymást elengedjék annyira, amennyire szükséges.
A nehézségekkel küzdő gyermekek
Sok nehézséget okoz a gyermekeknek az az elképzelés, miszerint lehetséges, illetve megengedhető, hogy ők magukra vállaljanak valamit a szüleik vagy egyéb felmenőik helyett. Ez a vélekedés szűnni nem akaró problémákat eredményez a számukra és bizonyos módon a szülők számára is. Ahhoz, hogy mindezt megértsük, tudnunk kell egyet s mást a lelkiismeret eltérő fajtái közötti különbségről.
Az érzelmeinkben élő lelkiismeret
A lelkiismeretünket jónak vagy rossznak érezzük aszerint, hogy ártatlannak vagy bűnösnek véljük magunkat. Sokan úgy vélik, mindez a jóval és a rosszal áll összefüggésben, de tévednek. A háttérben a családhoz való kötődés - illetve a családhoz tartozás vagy az attól való elszakadás érzése - húzódik. A lelkiismeretünk segítségével ösztönösen tudjuk mindannyian - felnőttek és gyermekek egyaránt - mit kell tennünk ahhoz, hogy a családunkhoz tartozzunk. Amikor ennek megfelelően viselkedünk, akkor jó a lelkiismeretünk. A jó lelkiismeret tehát ezt jelenti: „Érzem, hogy jogom van az odatartozáshoz."
Ha másképpen cselekszünk, akkor - felnőttek és gyermekek - félni kezdünk az esetleges elszakadástól. Ez a félelem úgy jelenik meg, mint rossz lelkiismeret. A rossz lelkiismeret jelentése tehát: „Félek, hogy eljátszottam az odatartozáshoz való jogomat."
Mindezt különböző csoportokban különbözőképpen éljük át, sőt minden egyes személlyel kapcsolatban másként érezzük. Más és más formát ölt a lelkiismeretünk az apával, illetve az anyával szemben, más alakban jelentkezik a munkahelyen és megint máshogyan otthon. Állandóan változik tehát, mert csoportonként és személyenként más elvárásoknak kell megfelelnünk, mert csoportonként és személyenként más az, amit tennünk kell - vagy az, amitől óvakodnunk kell -, hogy odatartozhassunk.
A lelkiismeret abban is segít, hogy megkülönböztessük a hozzánk tartozókat azoktól, akik nem hozzánk tartoznak. Azáltal, hogy a családunkhoz köt, elválaszt bennünket más csoportoktól, illetve más emberektől, és azt kívánja tőlünk, hogy elhatárolódjunk ezektől. Ezért tanúsítunk lelkiismereti okokból gyakran elutasító, sőt ellenséges magatartást másokkal szemben. Ez a viselkedés a valahová tartozás iránti szükségletünkkel áll összefüggésben és kevéssé vagy egyáltalán nem köthető a jó és a rossz fogalmához.
Ez tehát az egyik - az érzelmeinkben élő, személyes lelkiismeret. Ennek segítségével teszünk különbséget jó és rossz között, ami természetesen minden esetben csupán egy bizonyos csoport vonatkozásában érvényes.
Az archaikus lelkiismeret
Létezik ugyanakkor egy másik, egy mélyen rejtőző, archaikus, közös lelkiismeret, amely más törvényeknek engedelmeskedik, mint az, amelyik az érzelmeinkben él. Ez a másik lelkiismeret a csoport lelkiismerete. Ez gondoskodik arról, hogy egy családban mindenki valamilyen meghatározott, a közösség összetartása és túlélése szempontjából fontos rendhez igazodjon. Két alaptörvénye van, amelyeket ismernünk és teljes mélységében értenünk kell, ha segíteni akarunk a nehézségekkel küszködő gyermekeken.