http://onmegvalositas.hu/blog/szabo_peter_szabox/namaste_jelentese

Szia Boby!

Tapasztalatom, hogy nem jó előre gondolkodni. Én is sokat csináltam. Nem vezet sehova.

Amikről írtam, nekem a tapasztalataim útján, sok öröm és szenvedés árán szűrődtek le. De nem biztos, hogy másnak is így, vagy hasonlóan kell legyen.

Ahogy írtam, valóban, úgy gondolom több duálunk és többféle "jó" párunk létezik.

Ha nem egy a két ember aurája (ahogy nekem a volt férjemmel így volt, a szellemi duálommal viszont épp ellenkezőleg), akkor kicsi az esély a valódi, mély érzelmekre, a kapcsolódásra, és így a tudatos kapcsolatra is.

Én úgy gondolom, az "egy aura" igazából feltétele annak, hogy olyan kapcsolatra legyen esélyünk, amire vágyunk. (Már amennyiben törekszünk a teljességre).

Valóban, az "egy aura" a személyiségek fedettségét, nagyon nagy hasonlóságát jelenti, ami egyszerre jó és rossz, mint minden ezen a Földön. A mi dolgunk szétválogatni, és tudatosítani. És én úgy gondolom, végső soron ez a munka az, amely szilárddá, örömtelivé, és jól kezelhetővé tehet egy hosszútávú kapcsolatot.

De ehhez mindkét fél kell, és ráadásul, sokszor magunk sem vagyunk elegek a feladatunkhoz egy egy kapcsolatban.

Azt javaslom, várj, amíg elül a káosz, a nagy érzelmek, hagyd, hogy kitisztulj. Mert az "igazi" visszajön, ha ő az, amint megértél, és megérett rá. Vagy jön egy másik ha nem ő volt az. Viszont a te lelki békéd, és örömeid forrása az első ami kell ehhez, ahhoz, hogy feldolgozd és tudatosítsd amit kell, és hogy felkészülj az új megélésekre.

Én úgy ástam ki magam a teljes összeomlásból (amit nem csak a szerelem elvesztése okozott, de erősen benne volt), hogy magamba néztem, és megkérdeztem: ki is vagyok én? Mit szeretek? Mi okoz (okozott valaha) igazi örömet? Mitől mosolyodok el mindig? Mi az, amit szeretnek bennem mások? Mi esik jól a másiktól? Mit várok egy kapcsolattól?

Szavaidból úgy érzem, te szerencsére nem vagy ennyire rosszul, de azért jobban megviselt a dolog, mint ahogy azt szeretnéd.

Én azt mondom ha eléggé meg tudod erősíteni önmagad abban, aki vagy, ha szeretettel és elfogadással tudsz fordulni önmagad felé, önmagad milyensége felé (vágyaid, szépségeid, hibáid...stb), akkor ez elég ahhoz, hogy el tudd engedni azokat a dolgokat amikkel küzdöttél a volt párodban, és tudd, mit akarsz tőle, vagy mástól, mi tesz téged igazán boldoggá egy párkapcsolatban, és hogy azt az embert vonzd be, aki nem akar ezekben megváltoztatni, mert ő meg éppen OLYAN.

Úgyhogy, igen, légy jelen, figyelj önmagadra és a világra (a kettő egy!), légy elégedett, és örömteli amennyire csak telik tőled, és ez tökéletesen elég ahhoz, hogy idővel mindent megérts vagy inkább megismerj, amit még szeretnél magaddal kapcsolatban és tovább is lépj egyben.

És véletlenül se bánd, hogy nem tudtad jobban elfogadni őt. Lehet, hogy nem is volt dolgod. Szintén tapasztalatom, hogy a nők többsége (szintén évezredes kondicionáltságunk miatt) tudatalatti feladja magát a kapcsolataiban (mindben), de legalábbis gyakran összekeveri a türelmet, és elfogadást az önfeladással. Ha valaki másnak akarja (mert "nem jó neki ez meg az") hajlamos azt hinni, másnak is kellene lennie, és elfogadni a párjának a dolgait akkor is, ha az ellenkezik a saját énjével. Pedig ez legtöbbször nem így van. Sokszor inkább saját magunk, a saját énünk kellene jobban ismernünk, és ennek az ismeretnek a hiányában mondunk le magunkról a remélt harmónia kedvéért.

Pedig magunk nélkül, anélkül, hogy milyenek vagyunk, mire is vágyunk, mik az igényeink, mi illik hozzánk és mi nem, nem tudunk boldoggá válni, vagy harmonikusan élni egy kapcsolatban.

Ezért tartom annyira fontosnak amiről írtam.

És sosem szabad elfelejteni. valóban: a valódi boldogság belülről fakad, mibennünk van, mi vagyunk valójában a kulcs, a kiindulópont függetlenül bárki mástól. Az, akik, és amilyenek MI vagyunk.

Sok sikert!

Szeretettel: A.

Namaszte (Tisztelet a benned élő Mindenhatónak)

Nem szólok bele a duálos, szellemi duálos fejtegetésbe, mert a belemese szint nem az én világom. Csak azon akadt meg a szemem, h egy-aura. Szépen hangzik a sokféle fejtegetés is, csak legyen jó, és előre mutató gondolat. Jó lenne tisztázni, h mi az aura, és rögtön tudni a választ is. Azt hiszem, "aditi" is hosszan taglalta...... Egyszerűen egy rezgésen van a két aura, és "értik" egymás beszédét....stb. Amikor medi volt, és mindenki aurája egyben volt, akkor mind a duálpárom lett? Talán lehet mind szellemi, vagy másik fajta duálom, azért ennyire nem magyaráznám meg. Még akkor sem, ha jól hangzik. Zehát, nem az aura miatt lett vége...talán lásd meg jól azt, h mi volt a valóságos oka, és utána eredményként lehet az aura cucc.... Ráadásul az aur mindig változik és függ a hangulattól, érzelemtől stb. Mit is csináltatok akkor, amikor nem volt együtt az aura? Ettől is függ...... Bocsi, de rossz helyen kapizsgáltok a kapcsolat-hiba megmagyarázása terén.
Ez jutott eszembe...

SziaSzia Kobold

Szia, Noémi, eddig Veled értek egyet! :)
Hiszem, hogy én is, és bárki más is megtalálhatja a párját, és olyan szimbiózisban élhetünk, ahogy leírtad annál a házaspárnál.
Emellett tiszteletben tartom a többiek álláspontját is, hiszen tudjátok:
Valóság az, amiről hiszed hogy valóság. :)
Higgy amiben csak akarsz, és azt kapod, ez meg vonzás törvénye. :)

A magyarázat a családi aura. Ha két ember szereti egymást, akkor egy aurába kerülnek, ha az egyiknek húz a bal keze, a másiknak ugyanott lesz valamije, mert egy aurában vannak és mindkettejüknek ugyanott gyengül meg.
Duálpároktól tökéletesen függetlenül.

Számomra a legendárium kategóriába tartozik a duálpár keresése, meg minden más igazié is, csak az önértékelési problémák egy szimptómája, de ha jól emlékszem egyszer már igen nagy vitám volt ezzel kapcsolatban ezen az oldalon.

:)

Szia Noa!

Érdekes amit írtál a házaspárról. Amikor a kapcsolatunk elején voltunk, ugyanezt a jelenséget éltük meg a volt párommal. Tényleg egyszerre csináltunk mindent, gondolkodás nélkül, és olyan hatalmasra duzzadt energia vett minket körül, ami az egész környezetünket megváltoztatta.

Minket is. Mi is érintkeztünk nem csak a fizikai világban, hanem pl. felébredtem, és éreztem az érintését, amikor gondolatban nálam járt egyik éjjel, és ehhez hasonló "csodák" (valójában szellemi szintű jelenségek) tömkelege volt az étetünk része.

Igazán, minden szinten leírhatatlan volt. És ugyanakkor megnyugtató, és leírhatatlan nagy szeretettel , odafigyeléssel övezett. Szóval regélhetnék még róla. Annyira fényes volt az auránk a boldogságtól, hogy olyan emberek szabad szemmel látták, akik azt sem tudták létezik ilyesmi. STb...stb.

Hogy mi történt? Nem voltunk elég tudatosak önmagukra. Egymás személyébe és a kapcsolatba helyeztük a boldogságunk okát öntudatlanul, ahogy ezt a legtöbb ember teszi a legtöbb dologgal, ami örömet okoz neki. Az a tudatosság, és gyakorlása, hogy belső erőnk, öröm-képességünk vagyunk, és minden más csak átélés (lehet, hogy boldog, de csak jelenség) ritka a mai világban. Régen a beavatottak kiváltsága volt. Ma feladatunk.

Szóval nálunk ez törvényszerű volt, valami miatt ebben a folyamatban kellett megtanulnunk a tudatossá válást, és az elengedést, a meditációt (önmagaddal levés boldog állapota, a VAN), és a szeretettel viszonyulást, a vágy végtelenül vonzó és a sérelem/csalódás ugyanígy taszító energiáinak feloldását.

Én az önismerettel, hipnózissal, önfigyeléssel, tanulással, sírással, megbocsátással, tudatos önmagam felé fordulással, meditálással, írással....stb... tettem meg ezt az utat önmagam felé.

Ez az élmény alapjaimban rengetett és változtatott meg.

De nagyon nehéz volt, és most hogy írtál erről a házaspárról felrémlett bennem, hogy részben azért, mert ezek a megélések olyan hatalmas szeretet-, és öröm-erővel bírnak, amit nő és férfi legyen a talpán, aki megdolgozik érte, hogy ELENGEDJE. (Mert nálunk ez derült ki, hogy sajnos meg kellett tanulnunk az elengedést, mert a nem-tudatosított lelki tartalmaink miatt nem voltunk képesek rá még, mielőtt találkoztunk.) Úgyhogy ez a feladat egyszerre volt a "keserű pohár", tudatlanságunk miatt, egy áldozat, egy hatalmas szerelem, egység-élmény áldozata, egy lehetséges életre-szóló, erőegyensúlyban lévő kölcsönös kapcsolat áldozata, és egy hatalmas ajándék, amelyben önmagunkra lelhettünk.

Amikor erre rájöttem, hogy bármi is áldozódik (és bármit teszek úgyis beáldozódik a helyzet mibenléte miatt), az eredmény sokkal fontosabb: tudni ki vagyok, miért azonosítottam magam ezzel a kapcsolattal, ezzel az emberrel...stb, és tudatosítani ezeket, megerősödni és felállni, feltárni a tudatalatti félelmeket, a csecsemőkori traumát feloldani, és eggyé lenni önmagammal kettősségbe (kétség) esett állapot helyett - akkor kezdett változni a dolog, és elkezdtem kilépni a huza-vonából, a ragaszkodó-menekülő játékszerepből, és kezdtem bepótolni a tudatosságom hiányait. Ami nélkül egyébként én is alkalmatlan voltam egy kapcsolat jó működtetéséhez.

És tettem ezt egyedül, úgy, hogy ő nagyon sokáig, gyakorlatilag a célegyesig, semmit sem segített.
(Ha mindketten oldják a blokkokat, hamarabb túl van rajta az ember. Nálunk az a helyzet, h kölcsönösen egymás deszcendensei vagyunk.)

Szóval, úgy gondolom, valóban van olyan, hogy megtalálja az ember azt a másikat, akikről te is írtál, akivel gondolkodás nélkül tökéletesen összepasszol, és ez egy hatalmas ajándék, bárhogy is alakul. De ahhoz, hogy úgy működjön, mit annál a házaspárnál, már kell egy tudatossági szint. Egy önismeret, egy "tudom, ki vagyok, és nem akaszkodom a másikba, nem tőle követelem a szeretetet, amit még nem vagyok képes önmagamnak megadni" - típusú hozzáállás.

Nálunk sajnos, nem ez volt a helyzet, pedig minden jel arra mutat, ilyen pár vagyunk. Erre csak azt tudom mondani, így, hogy talán már kijelenthetem , túl vagyok a feladaton: tisztelem az Életet, a Rendet, amely bölcsebb nálam, amiben az én életem csak egy kis szál a szőnyegben. Megvan az ok arra, hogy ebben az életben ez volt a feladatunk és be kellet áldozni egy ilyen csodás kapcsolat lehetőségét egy fontosabb dologért, ami nélkül semmi nem működik: az önismeretért, a belső békéért, a stabilitásért, a Tudás megszerzéséért.

Bár szomorú vagyok, hogy nem lehettünk egymás számára azok, akik lehettünk volna..ha... de ennek úgysincs így értelme. És megkönnyebbült is vagyok, mert egy hatalmas harcon vagyok túl. Önmagammal. És megbocsátottam mindent magamnak és neki is. És elfogadom, hogy most és itt ez egy hatalmas beavatás volt, egy nagyon nehéz, de annál több tudást hozó beavatás.

És nyitott vagyok a folytatásra, bárki legyen is. Mert én már én vagyok. És tudom ezt.

Ennek az áldozatnak köszönhetően nem fogok már játszmázni, mert felismerem a játszmákat, vagyis inkább megszereztem a képességet, hogy felismerjem őket. És jobban tisztelem a bennünk létező mindent összekötő, és átható teremtő énünk, a magunk, akik önmagunkban vagyunk, az eredendő, gyermeki öröm-képességünk, a boldogságunk valódi forrását, mind bennem, mind másban annál, hogy szükségem lenne további játszmákra.

Felnőttem. Megtanultam szeretni. És elengedni, szeretettel.

Ez a hatalmas szerelem végtelenül boldoggá tett, hatalmas tudást, és erőt adott, szinte meggyógyított, felfedte a mindenség titkait előttem, szeretettel, egységélménnyel, gyönyörrel és a gyermeki ártatlanság élényével töltött el. Tanított, gyógyított, szeretett. MINDEN volt. (Ő a "mindenem", mondja a magyar.)

És egyúttal megtanított arra, hogy a boldogság, a tudás, az erő, a gyógyulás, a titkok, és a végtelen egység-élmény, a gyönyör és az ártatlanság, a MINDEN forrása - valójában BENNEM VAN. És hogy az illúzió, hogy mindezt a szerelem, vagy egy másik ember adja, a vágy és a gyönyör, a szeretet-, és a tudás-éhség, sőt maga a tudás és a szerelem NEM ÉN VAGYOK.

És a másik oldalon, ez a hatalmas szerelem végtelen fájdalmat, keserűséget, haragot, gyűlöletet, mérhetetlen csalódást, és elkeseredettséget, soha nem ismert érzéseket, és indulatokat, depressziót, halálvágyat, testi és lelki összeomlást eredményezett.

És megtanított arra, hogy a fájdalom, a csalódás, a harag és az indulatok, az összes felsorolt dolog NEM ÉN vagyok.

Én nem vagyok sem a vágy, az azonosulás, sem a harag, az elutasítás. Nem vagyok se a ragaszkodás, sem a menekülés.

Én a szeretet vagyok. A belső béke, az öröm, az egység. Az, aki minden mást átél, és elenged. Jót, és rosszat. És hálát ad.

Mindenért.

Ez a gyógyulás és az ÉLet kulcsa. Ez az aranykígyó-korona szimbólum jelentése, amit a beavatottak kaptak az ősi Egyiptomban a beavatási szertartás (koporsóba zárt több napos meditációs állapotban szembenézni az összes vággyal és félelemmel - nem kis pálya volt :) után.

Ez a patikákon megjelenő kígyó, a kundalíni jelentése, az irányított, tudatos életenergia, amely egyik poláris irányba sem csapódik ki, hanem állandóan az éber, nyugodt figyelem, a belső mozdulattalan (meditáció) kontrollja alatt áll.

Ez az örök élet titka, amelyek szimbóluma az Ankh.

Ezt tanította Jézus.

És ezt tanuljuk most mi. Hogy gyakorolhassuk az Új Világban.

Sok sikert!

Namaszte

Erre a párra én is kíváncsi lennék!

Hmm... de biztosan nem szívesen mutogatják magukat, mint a beteljesedett párkapcsolat élő példáit.

Mindenesetre én is sok olyan párral, partnerrel és magammal is találkoztam, akik szentül hitték, hogy megtaláltál a duálpárjukat, aztán szerte foszlott a varázslat és kiderült, hogy csak egy igen nagy összecsengés volt kettejük között, ami aztán elmúlt, szertefoszlott a varázslat.

Amikor a szerelem hazug fátyla lehull, akkor látjuk meg, ki is a másik valójában!

De voltak olyanok is, akiknek nem kellett ehhez szerelem, csak annyira ki voltak már éhezve egy jó kapcsolatra, hogy megvezették magukat és az elégséges helyett egy tökéleteset hazudtak maguknak. Persze ezek a lufik is ki szoktak pukkadni és akkor hiába mondja azt skarma, hogy: "Valóság az, amiről hiszed hogy valóság."
Óhh..., ha ilyen könnyen menne?!

Kedves Sanyi!

A teremtés hajnalán valóban azt mondta Isten, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Nem, mert egyedül képtelen a Földön arra, hogy Istent vissza tudja szeretni. Ezért alkotott melléje társat azzal a céllal, hogy ezt meg tudja valósítani. Azzal a céllal kapott az első ember párt magának, hogy szeresse társát, és így uralkodjanak mindketten az ember alatti világon. Sajnos az első emberpár az önzést, a vevést választotta az egymást szeretés mellé, és így nem segítőtársai lettek egymásnak, hanem önzésükben az egymás feletti uralkodásra használták fel egymást.